Most tudtam meg, hogy Ágnesnek is hívták. Nekünk csak Jakab Márta volt, vendégszerető barát, remek szakács, gombaszakértő és szorgalmas gyűjtő. A bibliai „amid van, oszd szét” állandó gyakorlója. (Ezt majd később megmagyarázom).
Az ő gombás zakuszkája (maga gyűjtötte gombából) és töltikéje (töltött szőlőlevél, vagy talán mezei lórom?) igazi ínyencség volt.
Szándékosan nem azzal kezdtem, ami az ismerősök közt tudott volt: nagy tudású, hihetetlenül pontos és lelkiismeretes szerkesztő, a sablonokat kerülő újságíró. Bukarestben ismertem meg, gyalog se lakott messze tőlünk. Sok humorral szemlélte az Előrés társaságot, de nagyon boldog volt, amikor visszaköltözhetett Kolozsvárra.
Nagyon büszke voltam, amikor régóta porosodó kötet-tervemben, amelyet átnézésre elküldtem neki, nem talált vesszőhibát. Az ő dicsérete érték volt.
Ritkán találkoztunk, és nagyon ritkán leveleztünk. Ehhez képest sokat beszélgettünk, sok pálinkát megittunk, és boroztunk is, ha néha mégis sikerült együtt lennünk. Nézem most utolsó leveleinket. Már nem emlékszem, milyen szótárról van szó benne, de azt hiszem, a Magyar helyesírási szótár valamelyik új kiadásáról. Idézem most ezt a levelét:
Ti hol szálltok meg? Szívesen látlak benneteket, ha nem vetitek meg az ócska, elhanyagolt és kissé dohos lakásom. (Ez, amint látom, úgy hangzik, mintha elriasztani akarnálak, pedig csak a puszta valóság.) „Jobb embereket” már restellek meghívni. De, ha bevállaljátok, nagy örömmel várlak. Mindenképpen várlak legalább egy elviselhető vacsorára v. ebédre. Köszönöm, h. megvetted a szótárt s a folttisztítót, majd elszámolunk. Írd meg, h. kb. mi a programotok, mikor számíthatok rátok.
Ilyen egyszerű dolgok… Még hogy elviselhető! Finom töltöttpadlizsán vacsora volt. Utána ezt írtam neki:
Nemrég próbáltam ki a tőled kapott fakanalat, nagyon jól kézhez áll (túrógombóc alapanyagot kevergettem vele). Megkóstoltam az egyik zakuszkát is, igazán finom, csak szégyellem, hogy mindent elhoztam a házadból. Miután eljöttünk tőled, jó nagy vihar támadt, épp előtte még szerencsésen hazaértünk.
És kicsit később:
Eszegetem a másik zakuszkát, amit tőled hoztam, és még mindig bánt a lelkiismeret, hogy a fél konyhádat magaddal hoztam. Guszti megkóstolta a szőlőlekvárt, és nagyon ízlett neki, azt mondta, majd ő is készít. De én nem hiszem, hogy lesz türelme.
Hát ezt jelentette az „oszd el”.
Időközben egyetlen rokonom se maradt Kolozsváron, ritkábban jártam ott, és most még egy okkal kevesebb van rá.
A temetése ma lesz, arra sehogy se tudok odaérni. Most már egyedül iszom meg azt a bort, amit vele szerettem volna meginni – megosztani.