A rendszerváltás óta eltelt közel harmincnégy év során három olyan miniszterelnöke is volt az országnak, akinek válsághelyzetben kellett kormányoznia. Az első Horn Gyula volt, aki a szocik emlékezetes, 1994-es földindulásszerű győzelmét követő mámoros napok után bekukkantott az államkasszába, majd azonnal meghűlt az ereiben a vér. Konstatálta, hogy (az azóta méltán elfeledett Antall József múzeumigazgató és műkedvelő miniszterelnök áldásos tevékenysége nyomán) ott bizony csupán két sovány kisegér cincogja a nótát a magyarok dicsőségéről, egyébként a kassza tök üres.
Először ő is valamilyen népszerű megoldásban gondolkodhatott. Ki is rúgta legott a pénzügyminisztert (Békesit), aki gyors műtétet javasolt. Aztán kiderült, hogy nem fog úgy menni a dolog, ahogy elképzelte. Gyula – aki meggyőződéses baloldali volt, de ugyanakkor pragmatikus is –, körülnézett, ki van a közelben, aki segíthet. És meglátta Bokros Lajost, majd rövid habozás után meggyőzte magát (és a vén szocikat), hogy ő lesz a megfelelő ember. Bokros hozta Surányit, és így édes hármasban egyetlen hétvége alatt megszülték a nevezetes csomagot, amit aztán Lajosunk (dacolva azzal, hogy egy komplett ország foglalta negatív imádságba a nevét) tisztességgel végre is hajtott. Majd befejezve az országmentést, vette a kalapját, és távozott. Horn pedig nagyot sóhajtott, leküldött egy dupla whiskyt (jéggel, szóda nélkül), rágyújtott egy cigarettára, és csendben elkormányozta az országot, egészen addig, míg egyes háttérben lapuló bombagyárosok (és felbujtóik) nem kezdtek ütemes robbantgatásba. De ez már egy másik történet.
A következő ilyen kormányfő Gyurcsány Ferenc volt. Aki a 2006-os választás előtt pompás TV-showban mosta fel a padlót az akkor éppen falusi Elvis Presleyként mutatkozó kihívójával. Ám a végzet őt is utolérte. Először saját párttársai (!) szolgáltatták ki a bosszúra szomjazó Orbánnak, aki ezt követően majdnem szétverette a csőcselékkel a fővárost. Majd jött a váratlan, ám hatalmas vihar, szinte az egész világgazdaság padlót fogott, és a magyar hajó igencsak bukdácsolni kezdett. Ferenc még kivárt, majd amikor látta, hogy elfogyott körülötte a levegő, (ő is) vette a kalapját stb. A szocik és a szadesz pánikrohamot kaptak, majd 19-re lapot kértek, és szerencséjükre (no meg az ország szerencséjére) megtalálták Bajnait. Ő egy év leforgása alatt nagyjából rendbetette az ország dolgait, utána vette a kalapját stb. Ezt követte a fideszes földindulás, kétharmad, később még négyszer megismételve.
Így érkeztünk el a mához.
Orbán Viktort is utolérte az ő különleges végzete. Azt, hogy tizenhárom éven át hangyaszorgalommal fosztogatta az országot, emellett szórta a pénzt stadionokra, külhoni nemzettársainkra, egyházakra és egyéb, szívének (értsd pénztárcájának és pénztárnokainak) kedves dolgokra, még simán túlélte. A nemzetközi helyzet azonban ismét fokozódott. Először jött a járvány (ezen még szokásos módon jót kaszált a díszes társaság, több mint negyvenezer ember élete árán, no de ez járulékos veszteségnek is felfogható), majd a háború, és végül a legszörnyűbb csapás: az Unió megelégelte a felcsúti Kisnapóleon viselt dolgait. Elkezdte módszeresen ott szorongatni hősünket, ahol egy férfiembernek az nagyon tud fájni. Jelesül, tudtára adta, hogy coki, ennyi volt, elég volt.
És egyetlen lendületes, határozott mozdulattal elzárta a pénzcsapokat. Ő először nem hitte el, hogy ez lehetséges. Pedig mégis. Ekkor körülnézett, és keresni kezdte a megoldást. Sajnos nagy barátja, Putyin úr jelenleg nem tud rajta segíteni, mert puskára meg golyóra gyűjt. A háború ugyanis (ezt már Montecuccoli is megmondta) nem olcsó, három dolog kell hozzá: pénz, pénz és pénz. A jó kínaiak pedig nem arról híresek, hogy rengeteg pénzt adnának kicsi országok bajban lévő diktatórikus hajlamú vezetőinek. Ők kihelyeznek, mondhatni, gyarmatosítanak (hja, a fagyi visszanyal!), és könyörtelenül behajtják a kintlévőségeiket.
A másik gond, hogy sehol egy olyan ember, akivel rendbe lehetne tetetni a dolgokat. A jobb napokat látott, ám mára prostituálódott Varga Mihály? Esetleg Nagy Márton? A piros pöttyös fenekű Gyuri? Netán a Kötvényes Tóni? Vagy a Mindig Repkedő Kakadu? Egyik se alkalmas. A többiekről (Palkovicsok, dekázó vízi tündérek, vén (Navra)csicskák) szó se essék, egyik rosszabb, mint a másik. Marad(na) a végső megoldás: venni a kalapot stb. De hamarabb megy a kisvasút Bicskére, minthogy ezt Orbán megtegye.
Itt tartunk. És mi lesz ezután? Mindenki csak találgat. Az ellenzék pedig – immár negyedik alkalommal – gyűjti az erőt. Készül. Nagyon készül. A lehetetlen küldetésre. Az esély csekély, talán kevesebb, mint bármikor ezt megelőzően. Ám, mint tudjuk, a remény hal meg utoljára.
Közvetlenül előtte pedig az ország…
Címkép: A választék. Az ötödik Orbán-kormány
Forrás: Újnépszabadság