Azok közé a naiv emberek közé tartozom, akik eddig azt gondolták, hogy a magyar politikának is vannak szabályai. Nevezzük a rendszert autoriter rezsimnek, maffiaállamnak, bárminek, de addig, amíg a Fideszt választáson le lehet győzni, ez egy olyan demokrácia, ahol vannak szabályok.

Ezzel nem azt mondom, hogy könnyű választáson legyőzni a Fideszt. A kormány az elmúlt 11 évben az összes szabályt a saját felsőtestére igazította, a választási törvény is olyan, amilyennek ők szeretnék, a parlament is úgy működik, ahogy Orbán Viktor szerint működnie kell, és sok esetben az állami vagyon szemtelen lenyúlása is legális, tehát megfelel az írott szabályoknak. A Fidesz a szabályokat a kedvére igazítva építette fel azt a gigantikus szolgalelkű médiahálózatot is, ami most a fél országot megakadályozza abban, hogy valódi híreket halljon. Amikor összeállították a KESMA nevű, Európában máshol elképzelhetetlen médiaszörnyet, rögtön nemzetgazdasági szempontból kiemelt üggyé nyilvánították, hogy senki ne akadályozhassa meg a létrejöttét.

Azon lehet vitatkozni, hogy Orbán és környezete állandó győzni akarása jót tesz-e az országnak. Sok esetben nem, még ha talál is az ember valami tisztelni valót abban, hogy folyton nyerni akarnak. És bár pitiáner módon csalnak, feldobják magukat, utánad nyúlnak és lerántanak, de legalább nem szúrják ki késsel a labdát.

De most kiderült, hogy azt is megtették.

Az elmúlt egy évtizedben a társadalom lelkiállapotára nyomasztó súlyként ült rá az az elképzelés, hogy a politika zéró összegű játék, valaki nyer, és valaki veszít. Ez az elképzelés Orbán Viktor valósága, nem mindannyiunké. A politikát sokféleképpen lehet definiálni, de végső soron a közös életünk alakítását jelenti. Arról kellene, hogy szóljon, hogy a lehető legtöbb embernek a lehető legjobb legyen, miközben senkinek nem lesz igazán rossz. Ez nem egy focimeccs, ez az életünk.

Nemcsak naiv, hanem alapvetően jobboldali is vagyok, azt gondolom, hogy a konzervativizmus meg akarja tartani a világban azt, ami jó. Hogy van egy morális minimum, egy összekacsintás, hogy ugyan a politika lehet „utcai harc”, de van egy határ, amit nem lépünk át. Nem csalunk el választást. Nem ölünk embert. Nem hallgatjuk le az ellenfeleinket pusztán azért, mert az ellenfeleink.

Mert ez verseny, nem háború.

A diktatúráknak is vannak szabályai, még ha sajátosak is. Sőt, a diktatúrák sokszor merevebben ragaszkodnak a szabály betűjéhez, mint a lelkéhez. Ez kell a törvényesség illúziójához. A mai Magyarországon is lassan csak azért vannak szabályok, hogy a hatalom elhihesse magáról, hogy még mindig a jó oldalon áll.

Milyen országok hallgatják le állampolgáraikat azok politikai véleménye miatt? Milyen rezsimek rettegnek annyira a hatalom elvesztésétől, hogy kiberfegyverekkel törjék fel mások telefonját: Például Azerbajdzsán, Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek, India, Kazahsztán, Marokkó, Mexikó, Ruanda, Szaúd-Arábia és Togo. Meg Magyarország. Milyen ember az, aki úgy is hatalmon akar maradni, ha közben mindent lerombol, ami valaha jó és méltó volt?

A Pegasus-botrány tanulsága nem csak az, hogy eddig csak sejthettük, most már tudjuk is, hogy a magyar kormány lehallgathat újságírókat, médiatulajdonosokat, ellenzéki politikusokat, akit csak akar. Ez is fontos tanulság persze, főleg, ha megértjük, hogy nem csak ez az egy szoftver létezik. Tanulság az is, hogy mostantól más világ jön. Az elmúlt harminc év legbrutálisabb, leggátlástalanabb kampánya következik, azt pedig, hogy utána mi, elképzelni is nehéz.

Akik ezt megtették, azok bármire képesek lesznek.

Megjelent a 24.hu Vélemény rovatában 2021. július 19-én.