Ez egy más ország, ez egy más nép, ez egy más kultúra. Negyven évvel ezelőtt (Uramisten!) bejártam az országot, riportsorozatot készítettem az utazásomról. Ez ennek a sorozatnak egyik darabja. Azért választottam, mert sokat elárul egy nép lelkületéről. Buzkasi meccs volt, Afganisztánban. 1981-ben. Negyven éve.
Hétfő kora délután a kabuli központi stadionban. pályát – mint a bikaviadaloknál -magas deszkapalánk rekeszti el a nézőtértől. Annak egyik végén, magas rúdon hófehér zászló. A másikon három krétakör. A tömeg most még a kapukon kívül van, egymásnak feszülve dőlnek a rácsra az emberek. Vegyes öltözékük — öltöny, katonaruha — elárulja: ez össznépi szórakozás. Odabent a lovakat járatják a csapatok, egy kampón összekötözött lábú, lefejezett borjú lóg. Nemsokára ez a borjú lesz a „labda”. Buzkasira készülnek.
A buzkasi Afganisztán futballja, lovaspólója, bikaviadala. A sport. Szabályait egy perc alatt megtanulja a látogató. Több csapat van egyszerre a nézőtéren, a három krétakör közül a középső legnagyobba teszik le a néhai borjú tetemét, ezt kell elragadni s a zászlót megkerülve letenni a két kisebbik kör valamelyikébe.
Kézzel csak a borjúhoz lehet nyúlni, az ellenfelet lelökni, lerántani a lóról tilos, a lovast csak lóval lehet akadályozni.
A mai nap a bajnokság első napja. Egy héten át folytatódik, erre a megnyitóra nem árulnak jegyet, valamennyi néző meghívott. Külföldi vendégek, diplomaták, a kitűnt legjobb katonák, az ifjúsági szervezetek, a szakszervezetek, a párt akti vistái. Kabuliak és vidékiek. Holnaptól az léphet a stadionba, aki megváltja a húsz afgánis (10 forintos) jegyet.
Zászlóvivők lóháton
Amikor megnyitják a kapukat, olyan a látvány, mintha gyakorlatoznának: hány perc alatt lehet megtölteni a stadiont? Én négy percre becsülöm az időt, míg a minden irányból beözönlő tömeg elfoglalja helyét.
Katonazenekar rúgtat be, majd zászlóvivők jönnek, ugyancsak lóháton. Minden együttesnek külön színe van: egyszínű sárga, vörös, zöld, kék, lila, fehér, fekete. Jön Balkh csapata, egyforma pej lovon, buzkasi öltözékben: erős csizma, vattával párnázott nadrág, rövid kabát, szőrkucsma. Mögöttük szürke lovon, bordó ruhában Badakhsan. Akkora legények, hogy szinte földig ér a lábuk. A buzkasi nem a gyengék szórakozása, bemondják, hogy a borjú 45 kilós (fej nélkül), ezt kell fél kézzel, a lovon vágtatva, cipelni, ezzel kell adogatni, „gólokat” elérni. És jön Khunduz, Fharjab, Janzjan, Samangan, Baghlanlegénysége. Valamennyi ló, ez jól tudott Afganisztán-szerte, kiválóan idomított. Két-három évig tanítják őket. A térd könnyed nyomására leereszkednek a földre, hogy a gazdájuk felvehesse a borjút, habozás nélkül támadnak meg — lószokással ellentétben — más lovakat, megtanultak a testükkel viaskodni, és a legnagyobb kavarodásban is átlépik a földre bukókat.
Ehhez képest elég vadak ezek a lovak. Toporzékolnak, ágaskodnak, nemigen akarnak beletörődni abba, hogy a katonazenekar mögött egyenes vonalban fel kellene sorakozniuk. Nem pihenni jöttek, hanem versenyezni.
Kicsit még várni kell, a díszpáholy mikrofonjánál Szultán Ali Kestmad miniszterelnök-helyettes beszél. Az afgán forradalom eredményeiről szól, az ellenforradalmárok elleni sikerekről, a konszolidációról. A lovak toporzékolnak, várják a verseny kezdetét, jó néhány lovas lelép a nyeregből, sétáltatja állatát.
A buzkasi a vidék sportja. Persze nyugodtan mondhatni, hogy Afganisztáné. Hiszen a lakosság 90 százaléka vidéken él. Hatalmas mezőkön, sokszor teljes napon át játsszák a buzkasit a környező falvak lakói. A pálya csak itt a stadionban ilyen korlátozott, másutt a mező széle csupán a partvonal.
Nazar Bahammad Khabir Mazari, a főbíró jelt ad. öt percig semmit sem lehet látni, a középső körben heverő borjú körül hét csapat legénysége tolakszik. Csak a por száll föl, a kiáltások, meg a lónyerítés. Elképzelhetetlennek tetszik, hogy valaki ebből a tömegből egyszer kivágtasson. És mégis így lesz, de a vágta rövid, a diadalmas lovat nekiszorítják a palánknak, s a dulakodás kezdődik elölről. Közvetlenül előttem van a lófejek, a lónyakak, játékos kentaurok kavarodása, látni, hogy a vörös ruhás csapat egyenként benyomul a körbe, nyomja szét a többieket, láncot alkot, segíti az egyik fiút, hogy a borjú lába után kapjon. Csapatjáték ez, de nem a könnyed, lágy játékok közül való. Nézem az egyik lovast, bal kezében a borjút viszi, szinte vízszintesen kidől a másik irányba a nyeregből, és testével tartja távol azt a harminc lovast, aki a közelébe férkőzött. Fél kézben 45 kilóval így vágtázni, cirkuszi lovasmutatványnak is beillik.
Badakhsan óriásai verhetetlenek. Az első órában ők és Samangan szerez pontot, a második órában ők és Bahglan. A harmadik félórában már csak ők bírják erővel, két pontot szereznek még.
Már sötét van, amikor vége a mérkőzésnek. Néhány hónappal ezelőtt ez a sötét elnéptelenedett utcákat, lezárt redőnyöket, katonai járőröket jelentett. Most a közönség hazasétál. A város amúgy is tele van sétálókkal, a boltok nyitva, a kis műhelyekben dolgoznak, a keleti szőnyegek a kereskedések előtt még az utcán fekszenek, hadd koptassák , hadd érleljék az árut az arra járó gyalogosok és az autók. A szőnyeg akkor kapja meg színét, igazi fényét, ha már lejött róla a felső fedőszőrzet.
Járom az utcákat, sok a sétáló még este 9 órakor is, még ott is, ahol nem ég a közvilágítás. A kijárási tilalom 10 órakor kezdődik.
Kabulban az élet normális. Mindennapi. Igaz, több a katona , mint valamikor békeidőben lehetett. Afgán katonák. Szovjeteket csak a repülőtéren és az elnöki palota körül látni.
Más a jó, más a szép
A Csirke utca sarkán egy kis német vendéglőben — sült kolbász, savanyú káposzta és sör mellett — egy hosszú idő óta Kabulban lakó európaival beszélgetünk.
— Hallom, tegnap járt a buzkasin. Hogy tetszett?
— Kemény sport — mondom.
— Igen. Európai ízlésnek túlságosan is az. De ilyen ez az ország. Lakói kemény, hegyi emberek. Afganisztán nemcsak azért más, mert iszlám ország. Mások itt a hagyományok, más a gondolkodásmód. Mást jelent a jó, a szép, a hősies, mint Európában.
— Ügy küzdöttek, mintha harcolnának — mondom.
— Vidéken még ennél is keményebben csinálják. Harcos nép az afgán. Illetve az afganisztáni. Hiszen itt dárik, beludzsok, üzbégek, tadzsikok, pandzsábiak élnek. A harc a népek, törzsek, nemzetségek, családok között évszázadok óta folyik. Az utak mindig bizonytalanok voltak errefelé. Most legalább a nemzetiségek közötti ellentétek csökkentek.
A buzkasijáték napján találkozttam Babrak Karmallal, a párt és az ország vezetőjével. Lényegében megszűnt az ellenállás az országon belül — mondta. Néhány nehezen megközelíthető helyen tevékenykednek még ellenforradalmárok, de a katonai helyzet az elmúlt évben hatalmasat javult. Az új afgán hadsereg alakulatai mind jobban állják a tűzpróbát.
A televízióban fiatal kabuli hadnagy nyilatkozik. Gyerekképe van. Azt magyarázza, hogyan szabadítottak ki két gyereket az emberrablók fogságából. Hat hónappal ezelőtt rabolták el egy Kabultól 12 kilométerre levő faluból a 4 éves Hasszánt és az 5 és fél esztendős Azizt. Százötvenezer font váltságdíjat követeltek a szülőktől, a gyerekruhákat egyenként küldték haza, minden kis cipő, kis ing mellé fenyegetést tűzve.
A gyermekek egy külvárosi házban voltak bezárva, a szomszédok figyeltek fel arra, hogy a máskor lakatlan épület körül megszaporodott a mozgás. A katonaság pakisztáni és kínai fegyverek tucatjait találta ott. A váltságdíj egy ellenforradalmár csoport élelmezésére kellett.
Megváltozott hangulat
Afganisztán első nőkonferenciáján beszélgetünk vidéki küldöttekkel, a fővárosban dolgozó pártmunkásokkal.
— A helyzet megnyugvása egyrészt az új vezetés politikájának köszönhető, most mindenki normális életet élhet, kivéve persze azokat, akik fegyvert fognak a rendszer ellen. Másfél évvel ezelőtt még.az is rettegett az őrjáratoktól, a letartóztatástól, a házkutatástól, a börtöntől, aki semmit nem tett. A baloldaliaknak még több volt a félteni valójuk. Most, aki nyugalomra vágyik, megtalálja ezt a nyugalmat.
A lakosság jelentős része aktívan támogatja a vezetést, a többi pedig felismerte, hogy a mostani nyugalom az ő érdekében is áll. Dolgozhat, kereskedhet, békésen együtt lehet a családjával. A közhangulat határozottan az ellenforradalmárok ellen fordult, mert kegyetlenek, fanatikusak; ha rajtaütnek egy falun, első dolguk, hogy a falhoz állítják az
értelmiséget. Lelövik nemcsak a község vezetőit, hanem a tanítókat, az orvosokat is, mondván, aki megőrizhette állását, az kollaboráns. Valósággal rettegnek tőlük a távolabb eső vidékeken.
— Aki vidéken dolgozik, az még most is kockázatot vállal?
— Igen. A kockázat nem akkora már, mint volt, de kockázat. Sok társunkat elvesztettük.
Ezt egy 25 éves lány naondta, Kabultól 150 kilométernyire, tanítónő. Kolléganőjét egy hónappal ezelőtt egy faluba hatoló banda megerőszakolta és meggyilkolta.
Másnap reggel a szállodaportás buzkasijelmezben. Vadonatúj sárga vattaruhában, szőrmekucsmában. Bajusza kipödörve.
— Remekül fest — mondom. — Maga is játszik talán?
— Sose játszottam. De a vendégek szeretik, ha így vagyok öltözve. Megvettem a ruhát, mert egész héten lesz buzkasi. Ez nagy dolog. Nem is tudja, milyen nagy dolog
Afganisztánban a buzkasi.
Megjelent 1981. február 13-án a Népszabadságban
