Nem is olyan régen nyugtatta meg magát az emberiség, hogy a nagy járványok ideje lejárt, és máris új kísértet járja be a világot, a szívmegbetegedések réme. Az egykor rettegett fertőző betegségeket sikerült megfékezni. A pestis, a feketehimlő – eltekintve elszigetelt esetektől – ma már csak az orvostörténet adattárát gazdagítják, vagy regények lapjairól borzongatják az embereket. Számos „hiánybetegség” okát sikerült kideríteni és felszámolni: a beri-beri, pellagra, skorbut úgyszólván feledésbe merült. A himlő eltűnése a védőoltás általános elterjedése következtében, a tüdőtuberkulózis gyógyításában elért sikerek, a sebészet néhány évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen eredményei, az antibiotikumok felfedezése: az orvostudomány megannyi ragyogó diadala.
A fejlett iparral és magas életszínvonallal rendelkező országokban a fertőző betegségek okozta járványok helyét a krónikus-degeneratív megbetegedések vették át, mindenekelőtt a szív- és érmegbetegedések. A szív- és érbetegségek csupán az Egyesült Államokban évente közel egymillió áldozatot szednek, ezeknek mintegy fele pedig korai halálnak számít, vagyis a hatvanötéves kor betöltése előtt következik be, melyet általában az ember „szociális hasznossági korhatárának” tekintenek. Nem érdektelen a két legfőbb halálozási ok számszerű alakulását megfigyelni az Egyesült Államokban (a számok a 100 000 lakosra számított elhalálozásokat jelentik az illető évben):
Év 1900 1920 1930 1940 1950 1960 1964
Szívbetegségek 137 163 217 294 337 369 373
Rosszindulatú daganatok 64 83 97 120 140 149 154
Hasonló a helyzet Finnországban, Kanadában, Angliában és Ausztráliában is. A legújabb adatok szerint az Egyesült Államokban ma már évente 450 ember hal meg szívbetegségek következtében, százezer lakosra számítva. Ugyanakkor a fejlődésben lévő országok lakosainak szívbetegség-halálozási arányszáma elenyészően csekély. Elég két példa: 1968-ban, minden százezer dél-afrikai néger közül 15, a pakisztáni hinduk közül 1 (!) halt meg szívbetegségben. A nyugati országokban ennek az aggasztó helyzetnek a következtében elégedetlenkedő hangok kezdtek hallatszani az orvosi szakma ellen általában, és mindenekelőtt az illetékes egészségügyi szervek ellen. Minden további nélkül belátható tehát, hogy teljesen indokolt a szív- és érmegbetegedéseket „civilizációs betegségnek” tekinteni, még akkor is, ha egyes szakemberek kissé túlzó, fellengzős-romantikus módon a „huszadik század nagy gyilkosáról”, vagy az „emberiség történetének legpusztítóbb csapásáról” beszélnek.
Ok: az érelmeszesedés
A felnőtt- és öregkori szív- és érbetegségek túlnyomó többségének alapja és így minden baj oka tulajdonképpen az érelmeszesedés. Az érelmeszesedés (arteriosclerosis) lassan, többnyire évtizedek alatt kialakuló érbántalom, melynek során az aorta (főverőér) és a verőerek falában eleinte zsírszerű anyagok, majd fölös mennyiségű kötőszövet rakódik le, melyekhez előrehaladott állapotban oldhatatlan ásványi sók (mész) is társulnak. Az érfal sérülése – mert tulajdonképpen erről van szó – kedvező kiindulópont a véralvadékrögök képződésére és megtapadására. Ezek a kisebb-nagyobb alvadékok az ér nyílását szűkítve akadályozzák a véráram útját, és így rontják az illető ér által ellátott szervek vérellátását. Súlyosabb esetben az eret teljesen el is zárhatják, ami különösen a szív koszorúereiben jár azután végzetes következménnyel: az állandó, intenzív munkát végző szívizom egy részének vérellátása romlik vagy teljesen meg is szűnik, és ez ennek következtében rövid idő alatt elhal. Ez az ún. szívinfarktus, mely gyakran halálos kimenetelű.
Nem kevésbé veszélyesek azonban a koszorúér-megbetegedés egyéb következményei sem. Hogyan válhattak a szív- és érmegbetegedések a huszadik század „járványává”?
A járványos megbetegedések, vagy legalábbis egy részük, a társadalmi fejlődés bizonyos hiányosságainak következményei. A tuberkulózist előidéző baktériumok évezredek óta éltek „békés együttélésben” az emberi szervezettel. Mégis csupán a XIX. században tört ki a klinikai tuberkulózis „fehér pestise”, mely az akkori idők legfőbb egészségügyi problémájává vált. Kiváltó okai a kapitalista iparosodás által természetellenessé torzított szociális viszonyok: a települések nagyvárosokká való kaotikus kiterjedése, túlzsúfolt bérkaszárnyák nyomorúságos lakásviszonyokkal, a tizenórás, éhbéres munkanapok, alultápláltság és az elemi egészségügyi és köztisztasági feltételek teljes hiánya. A tuberkulózis a modern kapitalista társadalom gyermek- és ifjúkorának járványa volt. A fejlett ipari országok járványszerű betegsége ezzel szemben a szívkoszorúér-bántalom.
A rizikófaktorok és felismerésük
Évek óta szívgyógyászok, kórtanászok, közegészségtanászok, járványtanászok, statisztikusok, táplálkozástanászok és anyagcsereszakértők serege fáradozik az érelmeszesedés és szívinfarktus okainak felderítésén. A széles körű vizsgálatok eredménye nem maradt el, sikerült az érelmeszesedés létrehozásában és lefolyásában szerepet játszó tényezők, az ún. rizikófaktorok felismerése, valamint annak bebizonyítása, hogy ezek elhárítása az érelmeszesedés kialakulását meggátolja, vagy legalábbis lassítja.
A rizikófaktorok felismerése nem volt könnyű, mivel számos ok és körülmény játszik közre a betegség kialakulásában. Valamilyen fertőző betegség esetében elégséges az ismert kórokozó baktérium elpusztítása ahhoz, hogy a beteget meggyógyítsuk. Így pl. néhány gramm szulfonamid vagy kis mennyiségű antibiotikum elegendő egy tüdőgyulladás meggyógyításához. Az ok-megbetegedés-kezelés-gyógyulás közötti ilyen egyszerű természetű összefüggés nem áll fenn az érelmeszesedés és a belőle eredő betegségek között, vagyis az érelmeszesedés plurikauzális, több okra visszavezethető betegség. Ez az oka annak, hogy kialakulása csak átfogó, hosszú évekig tartó kísérletek segítségével deríthető ki. Elvileg két lehetőség áll rendelkezésünkre: a retrospektív és a prospektív módszer. A retrospektív tanulmányok segítségével visszamenőleg igyekeznek a betegséget kialakító és befolyásoló tényezőket megragadni. Hosszú évekre visszamenően összegyűjtik a betegek életmódjára, körülményeire panaszaira vonatkozó adatokat, majd ezeket összehasonlítják egy hasonló létszámú, egészséges csoport adataival.
Ha egyik csoportban valamelyik tényező jelentősen gyakoribb, pl. a tüdőrákosoknál a dohányzás, úgy ebből következtetni lehet esetleges oki összefüggésekre. Az ilyen módon nyert összefüggéseket azonban csak akkor lehet megalapozottaknak tekinteni, ha azokat a prospektív vizsgálatok is igazolják. Az említett esetben ez úgy nézne ki, hogy két, nagyjából egyforma embercsoport közül egyiknek előírnák a dohányzást, míg a másiktól eltiltanák. Nyilvánvaló, hogy a dohányzás és tüdőrák közötti összefüggésre vonatkozó mai ismereteink birtokában senki sem kockáztatna, és etikai meggondolásokból nem is kockáztathatna egy ilyen kísérletet.
A retrospektív kutatómódszer egyszerűbb, kevésbé időt rabló és a kísérleti alanyok számára kényelmesebb is. Ugyanakkor azonban kevésbé megbízható. Egyrészt a rendszerint klinikai vagy poliklinikai beteganyag nem tekinthető az egész lakosság átlagának, másrészt nehéz a pontos összehasonlításhoz szükséges kontrollcsoport kiválasztása. Végül pedig, a kikérdezéssel nyert adatokat jelentősen és kedvezőtlenül befolyásolja a résztvevők emlékezőképessége. A gyakran megbízhatatlan emlékezet és a szubjektív beállítás sokat von le az elmúlt eseményekre vonatkozó adatok használhatóságából.
A prospektív kutatások esetében eleve jól összehasonlítható, reprezentatív csoportokat alakítanak olyan személyekből, akiknél még nem tapasztalhatók a betegség jelei, ezeket azután állandó megfigyelés alatt tartják.
Az érelmeszesedés esetében, mely, mint említettük, évtizedek alatt alakul ki, a megfigyelés időtartama is megfelelően hosszú kell legyen. Talán legjelentősebb ilyen természetű vizsgálat az ún. „Framingham-tanulmány”, melyet 1949-ben kezdtek el a Boston melletti, akkor 28 000 lakosú Framingham kisvárosban. Ötezer 30-59 éves, szívbetegség jeleit nem mutató egyént tartanak 23 éve megfigyelés alatt, és kétévenként alapos klinikai és laboratóriumi kivizsgálásnak vetik alá őket. Az évek során a vizsgált személyek egy részénél érelmeszesedés és szívkoszorúér-megbetegedés lépett fel, ezeknek az egyéneknek a vizsgálati adatait összehasonlították azután az egészségesekével, az érelmeszesedésre hajlamosító tényezők felismerése céljából. Már az első néhány évután körvonalazódtak a hajlamosító tényezők.
A szívkoszorúér-megbetegedések, szívinfarktusok férfiaknál jóval gyakoribbak, mint nőknél. Statisztikailag a nők a szívkoszorúér-megbetegedések tekintetében a 10 évvel fiatalabb férfiak csoportjának felelnek meg, az infarktus kialakulásában pedig 20 évvel vannak a férfiak mögött. Veszélyeztető tényező tehát a nem is.
Egyik legfontosabb rizikófaktor a vérsavóban található koleszterin mennyisége. A veszélyességi határ pontos megállapítása nem egyszerű, hiszen egyénenként is más-más lehet, statisztikailag azonban 250 milligramm vagy ennél több koleszterin jelenléte 100 milliliter vérsavóban férfiaknál háromszor nagyobb rizikót jelent, mint a 200 milligramm alatti értékek.
Veszélyes a magas vérnyomás is. Férfiaknál 160 higanymilliméter fölötti szisztolés vérnyomás (a vérnyomás felső értéke) esetében négy és félszer nagyobb az infarktusrizikó, mint 120 milliméteres vagy ennél alacsonyabb értékek mellett.
30 százalékos súlytöbblet esetén 2,8-szor nagyobb a rizikó, mint normális vagy annál kisebb testsúlynál.
Napi 20 cigarettát szívó dohányosoknál a szívkoszorúér-megbetegedés kialakulásának valószínűsége kétszer nagyobb, mint nem dohányosoknál. 20-nál több cigaretta elszívása esetén a kockázat még jobban nő.
Romlanak a kilátások, ha ugyanazon személynél két vagy éppenséggel három rizikófaktor együttesen van jelen, így az átlagos, normálisnak tekinthető szívmegbetegedés-arányt véve alapul, az egyetlen rizikófaktorral sem rendelkező egyénekhez viszonyítva a megbetegedés kockázata egy rizikófaktor esetében kétszeres, két rizikófaktor esetében négyszeres, míg három faktor esetében tízszeres.
A Framingham-tanulmány irányítói szerint az olyan férfi, akinek túl magas a szérumkoleszterinje, magas a vérnyomása és ugyanakkor kövér is, valóságos életkoránál 15 évvel idősebbnek tekintendő, legalábbis az élettartamra való kilátás szempontjából.
A vizsgálatok során azután egész sor más hajlamosító tényezőt is felismertek. Maga az előrehaladott életkor is kedvez az infarktusnak, a rizikófaktorok számának növekedése miatt. Káros a mozgáshiány, a súlyosabb izgalmak, különösen a huzamos időn át tartó feszültségi állapot, elégedetlenségérzés, szorongás.
Hajlamosítanak az érelmeszesedésre továbbá a cukorbaj, köszvény, fokozott véralvadáskészség, bizonyos környezeti tényezők és az alkati típus. Főleg a kövér, középkorú férfiak – magas szérumkoleszterin-szinttel magas vérnyomással – a szívkoszorúérbetegség- vagy infarktusjelöltek. Ezek általában sokat és bőségesen esznek, dohányoznak, fizikailag inaktívak, de ambiciózusak és gyakran agresszívek.
Látható tehát, hogy a rizikófaktorok egy része belső, örökletes vagy pedig az egyén bizonyos körülményeihez, állapotához fűződik. A rizikófaktorok másik csoportja külső tényezőkhöz kapcsolódik: bőséges, zsírdús táplálkozás, mozgáshiány, dohányzás, stresszhatás.
A táplálkozás szerepe
A járványtani vizsgálatok eredményeképpen megállapítható, hogy a számos, érelmeszesedésre hajlamosító tényező közül igen nagy jelentőségű a bőséges, állati zsírokban gazdag táplálkozás. Részben éppen ez magyarázza a betegség elterjedését napjainkban. Az emberiség történetében ugyanis először élnek nagy tömegek jólétben, és táplálkoznak főleg állati eredetű élelmiszerekkel: hússal, tojással, tejtermékekkel, ahelyett, hogy mostoha körülmények között kenyéren, burgonyán, kukoricán vagy egyéb keményítőtartalmú táplálékokon élnének. Ebben a tekintetben telitalálat Montesquieu megjegyzése: „La médicine change avec la cuisine” (az orvostudomány a konyhával változik), még akkor is, ha nem az érelmeszesedésre célzott.
Ez a szocioökonomikus prosperálás azonban világviszonylatban még mindig kivételnek számít. Az éhség napjainkban is sok millió embert fenyeget Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában. Még mindig pusztulnak éhen emberek és az alultápláltság sok millió felnőtt munkalendületét sorvasztja el. Megdöbbentő paradoxon: Nigériában százezrek haltak éhen ugyanakkor, amikor a jóléti társadalmakban a túltápláltság egyik legfőbb oka végzetes betegségeknek, rokkantságnak, halálnak, a legmindennapibb élelmiszerek egy része pedig a szívinfarktusok „járványát” idézte elő.
A múlt század második felében a táplálkozástanászok meghatározták az optimális táplálékmennyiségeket. Megállapították, hogy az embernek, bizonyos munkavégzés mellett, naponta mennyi fehérjét, zsírt, szénhidrátot kell fogyasztania. Ettől kezdve az alultápláltság számított hibás táplálkozásnak. Ma már tudjuk, hogy a túltápláltságnak is megvannak a veszélyei. Gyökeresen át kell értékelnünk étkezési szokásainkat. Le kell számolnunk azzal a felfogással, hogy az „erőt adó”, „védő” táplálékok, mint a vaj, tejföl, zsíros sajtok, tojás, kövér húsok mértéktelen fogyasztása létszükséglet, és hogy gyermekek és felnőttek egyaránt minél többet kell ezekből fogyasszanak. Ez a felfogás ugyanis egyenes út a szívkoszorúerek idő előtti megbetegítéséhez.
Még csupán annyit, hogy az egyes tápanyagok közül legveszélyesebbek a szilárd, állati eredetű zsiradékok, melyek sok ún. telített zsírsavat tartalmaznak, elsősorban a disznózsír. A növényi olajok, különösen a napraforgóolaj és kukoricaolaj ezzel szemben kimondottan védő hatásúak. Minél nagyobb az állati eredetű zsiradékok fogyasztása egy bizonyos embercsoportban vagy országban, annál nagyobb a korai szívmegbetegedések, szívinfarktusok száma. A magas állati zsírtartalmú ételek tulajdonképpen a vér koleszterintartalmát emelik, tehát az egyik legfontosabb rizikófaktort növelik.
A szívkoszorúér-megbetegedések és infarktusok száma hazánkban is növekvő tendenciát mutat. Íme, a szív- és érbetegségeknek tulajdonítható halálozási számok 100 000 lakosra számítva 1938-1968 között:
1938 186,1
1948 184,8
1955 248,0
1966 370,6
1967 385,8
1968 384,2
Az életszínvonal emelkedésének, a civilizációfok növekedésének ez is egyik, nem kívánatos velejárója. Elkerülhetetlenül szaporodnak a modern élettel járó feszültségállapotok. Nem érdektelen tehát, ha ismerjük az érelmeszesedés, illetve a következményes szívbetegségek kialakulására hajlamosító tényezőket. Feltehető persze a kérdés, vajon nem kelt-e félelemérzetet a veszélyeztető tényezők ismerete az érintett emberekben – idegrendszeri érzékenységüktől függően. Úgy véljük, hogy a józanul gondolkodók túlnyomó részében a hajlamosító tényezők ismerete nem félelemérzetet vált ki, hanem a megelőzés lehetőségeire való törekvést. Ugyanis a megelőzésnek reális, jól megalapozott és komoly sikerrel kecsegtető kilátásai vannak. Ez a tudat egymagában is elég lehet a félelem elkerüléséhez. És ha netalán némelyeknél fel is lépne a félelemérzet, úgy őket éppen ez fogja a megelőzés szabályainak betartására serkenteni.
Megjelent A Hét III. évfolyama 26. számában, 1972. június 30-án.