Kezdjem talán egy következtetéssel: a XX. század cseh és szlovák művészete sohasem tudott és nem is akart elszakadni a mindennapos társadalmi küzdelmek „prózájától“. Ugyanis első látásra és mindvégig ez a gondolat kísértett a Csehszlovák Szocialista Köztársaság felszabadulásának 30. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás nézegetése közben, ötven esztendő művészi termése, hetvenhárom festő ugyanannyi alkotása szerepel a bukaresti Művészeti Múzeumban rendezett tárlaton; az anyagot – a katalógus szerint – seregnyi cseh és szlovák galériából válogatták (Prága, Banska Bystrica, Bratislava, Gottwaldov, Trencin stb.). A rendezők szándéka világos: valamennyi jelentős alkotó felvonultatása, noha a látottakat képzőművészeti kiadványokban megjelent reprodukciókkal összevetve úgy tetszik, hogy nem mindenik festő szerepel itt legjobb színvonalán.
Ennek ellenére az utóbbi fél évszázad művészi kutatásainak és eredményeinek vizsgálata érdekes felismerésekhez vezet. Például azonnal szembeötlik, hogy az első világháború utáni cseh művészetben hovatovább előtérbe került a szociális témák ábrázolása. Ezt a tárlaton a Beszélgetések a művészetről csoport (vezérük: Václav Rabas) munkái jelzik. A másik fontosabb irányzat, az avantgardista Devetsil képviselői a mindennapi élet mozzanatainak megörökítésére törekedtek. A húszas évek második felében a cseh festészet mindinkább „megszínesedik“, egyrészt mivel a neoklasszicizmus háttérbe szorul, másrészt a francia fauve kromatika hatására – Emil Filla, Václav Špála, Vincenc Beneš, Rudolf Kremlička, Miloslav Holy képei példázzák ezt a változást a tárlaton.
A kiállítás érdekesebb „színfoltja“ a szlovák festészet. Az első világháború előtti alkotói törekvések szorosan kapcsolódnak a nemzeti újjászületésért folytatott küzdelemhez. Ez a magyarázata a szlovák képzőművészek néprajzi és zsánerkép-realizmusának, amely Közép-Szlovákia és a morva-szlovák határ vidék etnográfiailag jellegzetes tájain vert gyökeret. A kiállításon szereplő Martin Benka a modern szlovák képzőművészet első jelentős egyénisége – nagyméretű expresszív tájképei a közép-szlovákiai vidék drámai-balladai jellegét fejezik ki. Művészete nagy hatással volt a korabeli fiatal képzőművész-nemzedékre, mélyen nemzeti tartalmával, kifejező erejével további keresésre és gondolkodásra serkentett. Ezek közül a fiatalok közül a legjelentősebb Milos Alexander Brazovsky és Janko Alexy, akik az 1930-as években együtt járták be Közép-Szlovákia vidékeit, romantikus balladakompozíciók egész sorát alkotva. Képeik expresszíven megnyúlt formái a szomorú és lázongó betyárénekek dallamát idézik fel. A népi-nemzeti stílus képviselői Ľudovít Fulla és Mikuláš Galanda is, akik a Fulla és Galanda magánlevelei című lap hasábjain fejtették ki művészi hitvallásukat – szembenállásukat a mindinkább elhatalmasodó irodalmisággal, azonosulásukat a Bauhaus törekvéseivel.
A szlovák művészetben a szociális témáknak nincs oly régi hagyománya, mint a néprajzi jellegűeknek, de ezek a tradíciók sem jelentéktelenek. Elsősorban a szlovákiai bányavidékek kötötték le az itteni képzőművészek figyelmét. Új arculatot nyer ezáltal a művészet: már nem társadalomleíró zsánerfestészetről van szó, hanem expresszív kompozíciókról, amelyekben a fájdalmas, meggyötört formák szimbólumok, az elnyomatás, a szenvedés jelképei.
A felszabadulás utáni fiatal művészgeneráció tudatosan kapcsolódott a cseh és a szlovák képzőművészet avantgarde-hagyományaihoz, a XX. század nagy művészi laboratóriumában kikristályosodott formákhoz. A cél azonban most már nem a már letisztult kompozíciós megoldások ismételgetése, hanem az, hogy a modern művészet eszközeit új tartalmak kifejezésére használják fel s megtalálják a képzőművészeti alkotás új funkcióit a jelenkori társadalomban.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 24. számában, 1975. június 13-án.