Az, hogy ki és hogyan váljék tudományos kutatóvá, ma már korántsem kizárólag a fiatalságot érintő kérdés, hanem társadalmi probléma. Egyre nyilvánvalóbb, hogy egy közösség vagy akár egy ország szempontjából a tudósok száma és teljesítménye a fejlődés jelentős tényezőjévé lépett elő.
Felmerül tehát a kérdés: kiből lehet eredményes tudós?
Persze, ezt nehéz megjósolni, hisz tudjuk, hogy gyerekkorukban még a legkiválóbb tudósok is ritkán nyújtották elhivatottságuk oly egyértelmű bizonyítékát, mint például egy zongoraművész. Aminek többek között az is a magyarázata, hogy a zongora ugyanaz maradt mikorra a csodagyerek felnőtt, a tudományban pedig általában a kutatási tárgy, sőt a módszer is szükségszerűen megváltozik. Ha pontosan tudnánk, hogy holnap milyen jelenséget fogunk észlelni, nem volna szükség a kutatómunkára! Maurice Wilkins Nobel-díjas angol tudós szavaival élve: „… ha már csak azt ismernénk, hogy milyen irányban fejlődik a tudomány, nyugodtan abbahagyhatnánk minden kutatást, rábízva sorsunkat a mérnökökre, no meg az orvosokra”. És ez a tudományok holnapját illető bizonytalanság természetesen a tudományt alkotó, továbbvivő tudósok iránti követelményekre is kihat.
Mert ma mindenki nyilvánvalónak tartja, hogy csakis egy, a biológia iránt érdeklődő matematikus (Norbert Wiener) dolgozhatta ki a kibernetikát, de ki láthatta ezt harminc évvel ezelőtt?
A kérdésre azonban, hogy kiből lehet jó tudós, még nem válaszolhatunk, és mielőtt megkísérelnénk, le kell szögeznünk egyet-mást. A tudományos kutatói pálya legfőbb vonzereje nyilván a nagy eredmény: a felfedezés. Társadalmilag azonban mégis az a lényeges, hogy sok jó tudósunk legyen, akik közül bizonyára kiugrik egy-két lángelme is. Tehát ne azon töprengjünk, hogy személy szerint kicsoda hozza meg például a fizika új forradalmát, hanem hogy milyen erények nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy valaki jó vagy éppenséggel kiváló művelője legyen a tudományok valamely ágának. Általános vélemény szerint a szükségszerű, de korántsem elégséges adottságok közé tartozik a jó felfogóképesség, a megismerési vágy, az asszociáló készség, és egyéb ilyen, a „jófejű” gyerekeket jellemző sajátosság. De inkább idéznénk olyan személyiségeket, akik sokéves tapasztalatuk alapján pontosabban meghatározták egy eredményes kutatói pályához szükséges erényeket.
Ramon y Cajal Santiago spanyol tudós, az idegsejt felfedezője, a Nobel-díj kitüntetettje szerint: önálló gondolkodás, intellektuális kíváncsiság, kitartó munka, hazaszeretet és a tudományos téren megnyilvánuló érvényesülési vágy.
Selye János magyar származású kanadai tudós – a stresszelmélet ismert szerzője – a lelkesedést, kitartást, eredetiséget, intelligenciát, a természettel és az emberekkel való kapcsolatot, a becsületességet tekinti a legfontosabb tényezőknek.
Walter Cannon világhírű amerikai élettantudós szerint egyaránt fontos tulajdonságok: a kíváncsiság, a képzelőerő, az ítélőképesség, aktív emlékezőkészség, becsületesség, türelem, nemeslelkűség, egészség, a nyugalom.
Persze képtelenség minden említett jó tulajdonságot mindenkitől megkövetelni. Egyébként vannak sokkal komplexebb kívánalmak is, amelyeket Szent-Györgyi Albert így fogalmaz meg: „Ha valaki azzal jön hozzám: azért szeretne tudományos kutató lenni, hogy munkájával az emberiség szenvedésein próbáljon enyhíteni, akkor én számára egy jótékonysági intézményt vagy éppenséggel egy kolostort ajánlok. A ma tudósa mélységesen önző kell legyen, de oly módon, hogy önzését a természet titkainak felderítésében elégítse ki.”
Ha ez igaz, akkor bizony eljárt már az idő a régi idők önzetlen, nagy tudósegyéniségei felett. Louis Pasteur, Paul Ehrlich, Robert Koch, a Curie-házaspár és mások – úgy tudjuk – éjt nappallá téve azon fáradoztak, hogy embertársaikon segítsenek. Ebbe a képbe azonban – akár az illúziórombolás kockázatát is vállalva – azt is bele kell kalkulálni, hogy az utókor a tudósok életébe többnyire rózsaszínű, idealizáló szűrőn át nyer betekintést. S a romantikus képbe valahogy nehezen illenének bele a prózaibb tények, mint például Pasteur életéből az, hogy nagy jelentőségű kémiai és bakteriológiai kutatásainak eredeti célja a bor erjedési folyamatának tisztázása volt (s tette ezt nem a sínylődő emberiség, hanem a francia bortermelők gondjainak enyhítéséért, persze a fáradozás méltó jutalma reményében). S ha alaposabban utánanéznénk akár a leghumánusabb felfedezéseket kitapintó áldozatos munkásságoknak, többségükben a fentiekhez hasonló gyarló emberi mozgatóerőket lelnénk fel, persze már amennyire egy ilyen utólagos indíték-ellenőrzés egyáltalán lehetséges.
De vajon ez azt jelenti, hogy Pasteurt és társait meg kell fosztanunk az „emberiség nagy jótevője” rangtól? Semmiképpen, hisz ők és számos kevésbé híres társuk örök hálára érdemlegeset alkottak. De ne feledjük, hogy emberek voltak, és nem szentek, akiket serkenthetett a megismerés és a természet titkainak felderítése iránti vágy, de ugyanakkor az elismerés, a hírnév utáni törekvés is. S nyilván mindez együtt is kevés lett volna, ha ráadásul nem rendelkeznek a tudományos alkotótevékenység fentebb részben említett egyéb fontos kellékeivel.
Felmerül a kérdés: nem lenne-e káros hatása, ha fiatalságunkkal, elsősorban tanulói fjúságunkkal ilyen gyarló emberi tudós-portrékat ismertetnénk meg.
Ezen sokat lehetne vitatkozni, de mára vitának is csak akkor lenne igazi alapja, ha a tantervben helyet kapna egy, a tudományok történetével foglalkozó tantárgy. Eltekintve attól, hogy megfelelő formában egyike lehetne a legérdekesebb tantárgyaknak, minden bizonnyal számos fiatalban ébresztene vonzalmat a tudományos kutatói pályához. A nagy tudósok tárgyilagos, emberközelből való bemutatása pedig elősegítené, hogy a fiatalok ne riadjanak vissza a kutatói hivatás sokak által eltúlzott követelményeitől. Kinek ártana, ha megtudná például, hogy a nagy Darwinnak kifejezetten rossz memóriája volt? Kit akadályoznának meg valamelyik nagy tudós „emberi hibái” abban, hogy őt eszményképének tekintse? Egyébként a fiatalok sokkalta reálisabb eszményképet lelhetnek a közelmúlt, vagy éppen a jelenkor kiválóságai között. Sajnos egyikről-másikról éppenhogy hallottunk közelebbit vagy elvétve tudunk róluk. Arról már nem is beszélve, hogy legtöbbjüket akkor kezdik népszerűsíteni, amikor legjelentősebb alkotásuk korszakától már jó pár évtizednyire vannak! Bár egy fiatal eredményes tudóst népszerűsítenének annyit és úgy, mint teszik azt egy ökölvívó bajnok filozófiai nézeteivel! Ne csodálkozzunk tehát, ha egy „jófejű” diák inkább középcsatár vagy táncdalénekes szeretne lenni. Szerencsére ezzel a ténnyel már számos felelős állású személy, író és publicista régóta tisztában van, s erejéhez mérten igyekszik pozitívan hatni a közfelfogás alakulására.
Szükséges lenne azonban nagy példányszámban és olcsó kiadásban megjelentetni vagy újra kiadni olyan könyveket, amelyek a tudományos kutatást és a kutatókat népszerűsítik lebilincselően. Személy szerint kötelező házi olvasmánynak nyilvánítanék jó néhányat (elsősorban nyilván a líceumok reál tagozatán, illetve a technikai jellegű szaklíceumokban), például: Mitchell Wilson „Villámok között”, Robert Jungk „Ezer napnál tündöklőbben”, George Gamow „Harminc év, mely megrendítette a fizikát”, Selye János „Az álomtól a felfedezésig”, Szent-Györgyi Albert „Egy biológus gondolatai”, James Watson „A kettős hélix” című munkáit.
Mindezekhez szükséges lenne olyan könyveket is mellékelni, amik a jövő lehetőségeit tárgyalják tudományos, de ugyanakkor vonzó formában. A nálunk megjelentek közül M. Maliţa professzornak a „2000-ik év krónikájá”-t említeném, amelyet, reméljük, nemsokára magyarul is elolvashatunk.
Végezetül térjünk ki egy talán kishitű kérdésre. Akárhogy nézzük a dolgot, még a legderűlátóbb számítás szerint is csak igen kevés „kiválasztottnak” sikerült végül is a „nagy felfedezés”. Érdemes-e ezért a parányi lehetőségért minden másról lemondani? Hisz nem kétséges, hogy a tudományos kutatómunka egész embert kíván, akinek nemigen marad ideje egyéb elfoglaltságokra.
A tudományos kutatómunkának azonban talán éppen az a legnagyszerűbb sajátossága, hogy a felfedezés öröme korántsem csak a legnagyobbak privilégiuma. Minden halandó, aki őszinte megismerési vágytól vezetve azon munkálkodik, hogy választ kapjon a világ titkainak egyikére-másikára, előbb vagy utóbb részesül a felfedezés csodálatos élményében – még akkor is, ha felfedezése nem világrengető. Tekintsük bár a tudósokat valamely szenvedély hódolóinak, ne feledjük, hogy ez a szenvedély az emberhez talán legméltóbb öröm és sikerélmény forrása.
Megjelent A Hét II. évfolyama 42. számában, 1971. október 15-én.