Látványa napjainkban már azért is sokkoló, mert a szűk utcán haladva szinte váratlanul támad szemünk elé a középkori, több szakaszban megalkotott, dominánsan gótikus építészeti csoda. Elámulok az elődök mérnöki, technikai tudásán, a végtelenül egyszerű eszközökkel, anyagokból létrehozott merész, olykor teljesen egyedi szerkezeti megoldásokon, a kollektív tudás átadásának, átörökítésének, állandó megújításának folyamatán.
Hány generáció váltását élte meg négyszáz éven át a büszke, hatalmas templom? Hogyan változott a századok alatt a megrendelők, építők, mesterek és kivitelezők tudása, ízlésvilága? Milyen szerepet játszott, játszhatott itt a szigorú egyházi elvárások mellett a kreativitás, a kezdeményezőkészség, a kísérletező hajlam? Lehet-e katedrálist emelni úgy, hogy közben zajlik a százéves háború, terjed a reformáció és ezzel párhuzamosan felerősödnek a vallásháborúk? Hány kubikus, jobbágy, szobrász, kőfaragó, kőműves, ács, asztalos, üvegműves, kovács, ötvös, harangöntő dolgozhatott a környéken? Vajon hány család állíthatta büszkén magáról, hogy a felmenői már generációk óta részesei, megálmodói, építői, díszítői ennek a magasra törő, részletekbe menően kicsipkézett, felcicomázott kőkolosszusnak?
A 14. században a város elöljárói több mint száz zsidót küldtek máglyára a dóm előtti téren, és közben emelkedtek a míves faragásoktól roskadozó díszes falak, ívek, készültek a mérműves ablakok, a hatalmas homlokzati rozetta, a gazdag, változatos, igényesen kivitelezett szobordíszek, támpillérek a gerendavázas aprócska házak tőszomszédságában.
Az épületet körbejárva, fotózva többször is megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon mi tartja, mi kovácsolja egybe ezt a közel ezeréves óriást, hiszen a zaklatott, olykor véres századok, ízlésváltások ellenáre az építmény egységes gondolkozásmódot, világképet, értékrendet tükröz. Mi más tarthatná egybe, mint a hit, valamint az elődök és kortársak valamennyi addigi megvalósításának a lekörözési vágya, kényszere. (A felvételeket 2009 körül a helyszínen készítettem.)