Nem tudom, hogy vannak vele, de valahogyan nem tudom átélni a Nemzeti Liberális Pártban (PNL) dúló elnökválasztási kampány izgalmait. A személyes érdekeken túl nem látom a tétjét ennek az egyre elkeseredettebb küzdelemnek.
Erre valószínűleg Ludovic Orban is ráérezhetett, és megtartotta méltán felejthető bákói beszédét, amiben hirtelen felfedezte a nemzeti érdeket, a kereszténységet, a család- és a hazaszeretetet. A nacionalizmusba és populizmusba forduló szöveg viszont nem lehetett hiteles annak a politikusnak a szájából, akinek miniszterelnökként első dolga volt eltörölni a Raiffeisen Bank egymilliárd lejes tartozását és mindenben kiszolgálta a multinacionális cégeket. Nyilván maga sem hitt abban amit mondott, de valamiféle ideológiai töltetet kívánt adni a kampányának, olyat, ami megkülönbözteti ellenjelöltjétől, Florin Cîţu miniszterelnöktől.
Eközben a kormányfő a liberális polgármesterekkel találkozott, osztogatott, és szervezte a támogatottságát, ahogyan ez egy liberális néppártban szokás. A jól végzett korteskedés után pedig megfenyegette a tanárokat és a tudósokat, mondván, hogy az oktatás és a tudományos kutatás támogatásának kizárólagos feltétele azok eredményekben mérhető teljesítménye.
Miniszterelnök urasága valószínűleg nem ismeri azt a történetet, ami 1850-ben esett meg az elektromosság egyik legnagyobb kutatójával, Michael Faraday-el, akitől William Gladstone, későbbi brit miniszterelnök azt kérdezte, hogy mi az elektromosság konkrét haszna, mire a neves fizikus így válaszolt: „Az, hogy valószínűleg egy nap őexcellenciája meg fogja tudni adóztatni”. Mindenesetre sokat elárul Florin Cîţuról az a tény, hogy azonnali hasznot vár az oktatástól és az alapkutatásoktól.
Nekem ez az egész történet azt a kutyakomédiát juttatja eszembe, amikor a múlt század nyolcvanas éveiben a mindent is tudó pártfőtitkár, a demokratikus centralizmus jegyében az amúgy formális választásokon bevezette a többes jelölést. Persze, a pártnak azért gondja volt rá, hogy ne érje meglepetés, és ahol a statisztika úgy kívánta, hogy a megválasztott középkorú, munkásnő legyen, akkor indítottak két középkorú munkásnőt, úgyhogy teljesen mindegy volt, melyiküket választják meg, az eredmény csak az lehetett, amire az állampártnak szüksége volt.
Ami a PNL-ben történik, ugyanilyen tét nélküli választás, ami ugyanakkor egy mélyebb jelenségre is ráirányítja a figyelmet, nevezetesen arra, hogy a jelentős történelmi hagyományokkal rendelkező párt előbb az ideológiáját vesztette el, amikor az államfő személyes ambícióinak végrehajtójává vált, majd – ettől nem függetlenül – karizmatikus vezetőit, Călin Popescu-Tăriceanut és Crin Antonescut is félreállította, helyet biztosítva a párton belüli középszernek (Raluca Turcan, Florin Cîţu, Rareş Bogdan).
Ludovic Orban valamikor szebb napokat is megélt politikus, aki azonban nem tudta, vagy nem is akarta megőrizni a párt önállóságát Klaus Iohannis államelnökké választása után. Kényszerpályára helyezte a PNL-t, amely aztán belesodródott a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) diktálta tiltakozó akciózásokba, aláásva ezzel a párton belül a konstruktív politizálást. Emlékezzünk csak arra a több mint kínos jelenetre, amikor Orban a tüntetők gyűrűjében ugrált a Victoria téren azt skandálva, hogy „aki nem ugrik / azt elítélik” (Cine nu sare / ia condamnare). Ennek nyomán a liberálisok politikája kiürült, a stratégia és a program helyét a korrupcióellenes jelszavak vették át, amiből egyenesen következett a kudarcos kormányzás. Megbízható, következetes ideológia híján a PNL kommunikációjába ma éppúgy belefér a bákói beszéd, mint a miniszterelnök botrányos kijelentése az oktatás és a kutatás támogatásáról.
A kényszerpályás politizálásnak pedig most mutatkoznak meg a következményei. Az USR-PLUS szövetség immár nyíltan támadja a liberálisokat, amennyiben pedig a magisztrátusok bűncselekményeit kivizsgáló ügyosztály (SIIJ) is megszűnik, akkor az önálló politikát akaró liberális politikusok egyre kevésbé érezhetik magukat biztonságban, hiszen az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályból (DNA) ismét politikai fegyver lehet.
A második mandátumának derekán járó államfő aligha érez késztetést arra, hogy megvédje egykori pártját. A közvélemény-kutatások pedig a PNL csöndes apadását mérik. Negyedszázaddal ezelőtt ugyanezek a szindrómák mutatkoztak a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpártban (PNŢ-CD), az eredmény pedig ismeretes. Elképzelhető, hogy huszonöt év késéssel az ország harmadik történelmi pártja is követni fogja az első kettő sorsát (a Román Szociáldemokrata Párt beolvadt a PSD jogelődjébe).
Akkor pedig Orban és Cîţu tényleg hiába gyepálják egymást a pártelnökségért.
