Ha találkozunk az utcán, köszönünk, megállunk, nemigen beszélgetünk. Néha elővesz a zsebéből egy-egy míves-veretes gyűrűt, nyakéket, karperecet. Hümmögünk. Szép. Nagyon szép. Most csináltad? Igen. Még mid van? – Filigrán műlegyet vesz vaskos tenyerébe: kilós balindot fogtam vele. Most egy újfajta darazsat kötök, majd meglátod! És szobor? Most a kapu van, meg más egyéb.
Műtermi állványán nincsen vizes rongyba bugyolált agyag, a padlón nem látszik vésés, faragás nyoma. Rend és tisztaság. Vésők, fúrógép, szerszámok katonás sorrendje. Trófeák: halfarok, halhólyagok. Rusztikus ládadarab, báránybőrök, hímzett bekecsek, néhány régi bokály. A falon rézdomborítások, maszkok. Néhány szobor áll, vagy ül állványon, polcon, földön. Gömbölyded kőaktok, groteszk fémhalász. Egyik legszebb munkája az udvaron mállik szét. „Nem kellett senkinek.” A műterem mellett kovácsműhely. Vasmunkás szerszámok. Itt áll az egyetlen most készülő szobor, a fiatalon elhunyt festőkolléga, Nyilka Róbert portréja. A szülők kérték – örökítse meg számukra.
Mi történt a szobrász Hunyadi Lászlóval? Nem merek rákérdezni. Párizsi élményeiről érdeklődöm. Mi az, ami többet jelentett az albumok ígéreteinél és mi okozott csalódást? Moore-tól többet és jobbat látott itthon. Rodin, Bourdelle „még mindig nagy szobrászok”, a görögöknél, rómaiaknál nem sokat időzött („a szemmel-kézzel már unalmassá tapogatott, poros Milói Vénusz”). Viszont az asszírok, Babilónia, Egyiptom, Afrika művészete, vagy a mexikóiak utolérhetetlenek. Tőlük tanulhat a legtöbbet a szobrász. A szélsőségesek számára is érthetetlenek. A Salon du Mai rendezésénél ottani kollégáknak segített. Egyszer csak bejött a kiállítóterembe egy művész. Két oszlop közé, függőágyszerűen kifeszített egy műanyag csíkot, megtöltötte vízzel és ráhelyezett néhány papírcsónakot. Ez volt a mű. Vagy az egyik galériában: üres terem, s valamilyen zeneféleség. Ez is a képzőművészet nevet viselte. De a jó művészek ott is komolyan veszik a mesterséget. Keményen dolgoznak. Hogy az ő műveivel mit kezdhetne ott? Talán abban a nagy kavargásban számukra is jutna egy maroknyi hely…
Párizs megkavarta. Gátlásossá tette? Talán. Kő- és fadarabok várják, hogy szoborrá formálódjanak keze alatt, de ő nem mer hozzányúlni az anyaghoz, mert fél, hogy elrontja. Nem szeretné senki köntösét magára ölteni. A maga külön útját keresi, s míg rá nem talál erre az útra – áll, vívódik, nem dolgozik. És miközben éppen nem dolgozik: tanít, rezet domborít, kalapál, kézimunkázik (így nevezi az ötvösmunkát), autót javít, vagy kaput kovácsol. (Két éven át készítette a vásárhelyi új színház főkapuját – volt úgy, hogy naponta tíz órát is dolgozott megállás nélkül – mégsem jelentett ez számára időveszteséget, hanem egy új mesterség legkeményebb iskoláját.)
Reprodukciókat mutat. Szobrok, maszkok, finommívű tálak, s köztük egy óriás pisztrángról készült fénykép, kétféle nézetből is, mellette mérőszalag. Halász vagyok én is, tanúsíthatom: az a hal jóval hosszabb, mint amennyi. A műlégy pedig, amivel fogta, a legjobb márka: Made in Marosvásárhely, egy külvárosi műteremben, melynek udvarán nemes fák és szép kövek várják a szobrászt, kinek munkája nyomán életre kelhetnek.
Megjelent A Hét V. évfolyama 27. számában, 1974. július 5-én.