Melk… Melk… Hiába ismételgetjük az osztrák városka nevét, nem tudunk rájönni, honnan, miért ismerős. Lehet, tanultunk róla valamikor. Találgatjuk, mi fűződhetik hozzá. Melki kolostor… Nem jó. Melki székesegyház. Nem megy. Melki csata. Nem, nem, valami más. Melki apátság. Ez már valahogy összecsendül. De miért fontos? („Tanár úr, én erre az útra sem készültem. A következőre igazán felkészülök. Hozzáolvasok. Tudom, az én érdekem is.”)
„Ha mindkettőnknek ilyen ismerős hangzású a név – aludjunk Melkben!” Letérünk az autóútról. Éppen jókor. Sötétedik. Az osztrákok a tyúkokkal együtt feküsznek le, sötétben már sehova sem mernénk bekopogni. Az a barokk monstrum ott, fenn a hegytetőn: a melki apátság. Mégsem az apátság miatt ismerős a név… A városkában lépésben haladunk, mert a vezetőnek is látnia kell ezt az utcát, azt a cégért, meg a másikat, a spalettákra festett groteszk szenteket. A kúp alakú tetőket, kusza gerendázattal összeszabdalt görbe falakat. A bájosan esetlen formák láttán neki is el kell gondolkoznia azon, hogy miért nem ismert ez a fogalom – naiv építészet. A házakat! „Mintha csak a meséskönyvekből szedték volna elő őket, olyanok voltak, olyan hamisítatlanul düledezők, s valóban az egész városnak különös mesebeli valószínűtlenséget kölcsönöztek.” Melket, a csodavárost. Schlemmil Péter, Soó Péter városát. (Tanár úr. Székely János súgott. Megsúgta előre, hogy milyen ez a város, de nem is mondta meg, hogy Ausztriában van, azt sem, hogy Melknek hívják, mert valamilyen egészen más nevet suttogott, és Németországot emlegette. Tanár úr. Székely János nem is hibás. Sőt, még én sem vagyok hibás azért, hogy amikor Melkben járok, nem jut eszembe semmi fontos, csak ilyenek, mint nagyon szép, gyönyörű, hogy elvarázsolt meg más hasonló közhelyek, amelyek nem is közhelyek, mivelhogy azoknál sokkal igazabbak. Nem hazudok. Akkor sem hazudnék, ha azt mondanám, hogy Hauff üveg emberkéjével találkoztam itt, az egyik öreg lépcsőn ült, és egy szép, csodálatosan szép fenyőtobozt tartott a tenyerén. És ugyanaz az üvegemberke volt, akit már otthon is annyiszor láttam; a ratosnyai erdőben meg a kolozsvári Hójában is, és többször találkoztam vele a Nyugati Érchegységben. Melk volt az egyetlen város, persze Segesváron kívül – ahol még összefutottunk…)
Akkor ott én nem is tudtam, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom. Csak azt éreztem, hogy Melk neve valamiért, valamitől fura visszhangot kap bennem. Nem az apátságért. De miért? Ki mesélt nekem a tündérvárosról, mert hogy nem a tanár úr, az most már biztos. Mert nagyon kevés az olyan tanár úr, aki ilyen városokról mesélhet.
…Erdélyi Lajos barátom faggat, hogy merre jártam, mit csináltam. Érdekli, hogy ugyanazon az útvonalon, melyet külön-külön végigautóztunk, mit szalasztott el ő, mit szalasztottunk el mi, közös barátnőnkkel, útitársammal, Varga Katival együtt. Mi nem voltunk Kufsteinban, ő nem nézte meg Metzet. Mi nem mentünk át Svájcon, mert jobban érdekelt a Neckar völgye…
Egymás szavába vágunk. Eszembe jut Melk. „Nem láttad véletlenül Melket?” „Te nem olvastad a cikkemet A Hétben Josefről – kérdez vissza Erdélyi – a modern Khárón-ról, aki az Auschwitz–Birkenau közötti úton teljesített szolgálatot egy tolató mozdonyon?” Olvastam. Most ő a volt koncentrációs tábor idegenvezetője. Melkben. Melkben is volt koncentrációs tábor? Éppen Melkben? Abban a városban? Nem létezik, ez csak egy rossz álom… Innen tehát a város nevének visszhangja. Melk, a csodaváros. A gyönyörű és jó, a borzalmas és félelmetes álmok városa.
Tízezer ember ült fogolyként Melkben, ötezer halottat hamvasztottak el a melki krematóriumban. Az Úr 1943–44-es esztendeiben. Harminc évvel ezelőtt… De esküszöm, most ott ül a lépcsőn az Üvegemberke, és még mindig a tenyerén tartja azt az óriási, gyantaillatú fenyőtobozt. És az emberek nyugodtan feküsznek le, ha nem is éppen a tyúkokkal, de korán, nagyon korán. Melk – a huszadik századi rohanásban – a csendes álmok városa…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 49. számában, 1973. december 7-én.