Szülőfaluja, az Udvarhely-közeli Hodgya, nem bocsátotta útjára a gyermekkor idillivé szépülő emlékeinek útravalójával. 1950-től, a frissen megszerzett érettségi bizonyítvánnyal tíz esztendőre a kasza mellé kényszerül.
Acélkemény hivatástudat, konok székely akarás kellett ahhoz, hogy a férfivá érés ilyen évtizede után 1960-ban Csíkszeredába kerülve szakképzetlen agyagipari segédmunkásként vállalja a művészi pályakezdés kockázatát. Munkatársai, a híres csíkdánfalvi fekete kerámia mesterei, sokáig nem a művészt, hanem az ügyes kezű fazekast dicsérték benne. Egyre-másra szaporodtak munkakönyvében az előléptetést jelző bejegyzések. S a mindennapi kenyeret biztosító szövetkezetbeli munkája mellett magának dolgozott. Azzal a szívóssággal, ahogyan a hírhedten hitvány határú szülőfalucskájában megszokta.
S aztán fölfedezik az autodidakta PálffyÁrpád egyéni leleményű korongolt szobrait. Nem a műkritikusok, nem is a képzőművészek. Ma sem tagja Szövetségüknek. Először egy író lelkesedik érte nyilvánosság előtt, az Utunkban. Azóta aztán mindenki, aki találkozott munkáival. Folyóirataink kedvelt illusztrációs anyaga a monogramos Pálffy-kerámia.
„Szemtől-szembe” azonban egyelőre csak a Székelyföldközönsége ismeri négy egyéni kiállítása révén.
Sok csodálója van Pálffy Árpád keramikusnak, a Csíkszeredái Hargita Művészeti Szövetkezet alelnökének, de saját műhelye még nincs.
A tűz és föld székely mesterét elkísérték mindmáig szülőfalujában szerzett emlékei. Minden általa megálmodott füstös fekete, téglapiros vagy szikrázóan csillogó mázas, gyúrt vagy korongolt tárgy: szobor és edény, maszk vagy zöldövezetbe kívánkozó nagy méretű kerámia magán viseli az időtlenül archaikus földmívelő életszemlélet jegyeit.
Az ősi koronás vörösmárvány fejre, afrikai vagy éppen óceániai elődeire emlékeztető maszk csakúgy, mint a sokféle profán, házi és vadállatot fölsorjázó díszítőmotívum. Némelyik gyertyatartó, korsó, persely, hamutartó, tál és váza már nemcsak rajzolt, karcolt díszítésén idézi a szarvast, kecskét, disznót, halat és madarat, hanem formájában is. A hagyományos népművészetre utalnak a lakásdíszként föltámasztott, egykor általánosan elterjedt használati tárgyak, a kalács-sütő formák, csirkeitatók és hasonlók.
A szűkebb pátriához, a Székelyföldhöz fűződést nem kevésbé igazolják Pálffy Árpád kerámia szobrai. A csoportkompozícióként is remek, szűkszavúságában is sokatmondó Táncosok. S a régebbiek: a Csíki tél, az „egyiptomias” (vagy „csángós”?) Réka, az Anyaság vagy akár az újabbak, a kortárs szobrászati törekvésekkel rokonságot tartó Fésülködő, Fejtörés, Táncoló lány. Beszédesek ezek a szobrok, gazdag mondandót sűrített beléjük alkotójuk. Többségük komor, bár a humor sem idegen Pálffy Árpádtól, és néhány újabb munkája bizonyítja, hogy sajátos, a magyar népművészettől sem idegen szimbolikával kísérletezik.
Pálffy Árpád keramikusművész munkáinak java része rendkívül anyagszerű, néhány szobra viszont fába-kőbe kívánkozik. Nem lepődnék meg, ha egy-két év múlva remek „valódi” szobrokkal jelentkeznék. Nagyratörő, sokra hivatott és vasszorgalmú művész. Pár héttel ezelőtt százhatvan munkáját állította ki Udvarhelyen, az utolsó hat esztendő termését.
Megjelent A Hét II. évfolyama 44. számában, 1971. október 29-én.
Kiemelt kép: Pálffy Árpád (1931): Anya gyermekével, 1966
