Nem tudom, van-e a századunkbeli művészetben az „őstehetségnél“ gyanúsabb jelenség? Az őstehetségeknél, akik mintha minduntalan a századforduló nagyjait szeretnék eszünkbe juttatni az akadémiákon kívül maradt iskolázatlanságukkal. A paraszt- vagy munkássorból érkező naiv művészkedők talán még rokonszenvesek is lehetnek a hivatalosan felkent szakmabeliek szemében, de a többieknél, például az ún. művészeti iskolákban kiművelődött városiaknál riasztóbbak alig akadnak számukra, különösen, ha műkedvelő mivoltukban nemcsak házi használatra „alkotnak “, hanem a művészi halhatalanságot ígérő szentélyeket is ostromolgatják.
Ezek és ehhez hasonló gondolatok kóvályogtak az agyamban, amikor Györkös Mányi Albertnek a Korunk új szerkesztőségében megnyitott metszetkiállítására bandukoltam a minap. A szemvakító tévéakciókkal elegyített ünnepélyes megnyitó után egy Székelyföldről fölrándult jó nevű és diplomás művészismerősöm mintha csak az előbb emlegetett gondolataimat folytatta volna, fölsóhajtott. – Könnyű ennek a kalotaszegi legénynek! Neki nem kellett éveken, évtizedeken át kínlódnia, megküzdenie rossz beidegzésekkel. Nem rontották meghallását sehol, erőlködés nélk ül, szívből jövő természetességgel énekel. És jól fújja a maga nótáját, van füle, torka hozzá.
Megjegyzései szeget öltöttek a fejemben, s miközben sorra látogattam a jó megvilágítású terem falaira felaggatott húsz színes gipszmetszetet, nem gondolkodtam azon, hogy a zenetanári diplomával képzőművészkedő Györkös honnan inspirálódott inkább, vajon a legszigorúbb harmóniákat követelő muzsikából-e, szülőföldje népének szín-, forma- és mozgáskultúrájából-e, meg hogy mennyire hatottak rá fölszabadítóan a minden kóklerséget elutasító, lapidáris szavú legjobb XX. századi piktorok, akik mertek a látványtól elvonatkoztatni, s vállalván a kifejezést, elutasították a korábban egyeduralkodó naturalista ábrázolást mint módszert.
Persze a kalotaszegi tájban gyökerező Györkös, bár választott grafikai műfaja, a gipszmetszet lehetőségeit teljesen kihasználva, a formákat, színeket a lényegükig leegyszerűsíti, nem hódol be a holdbéli sivár tájakon tévelygő szürke absztrakciónak, még ha éppen az is van divatban nálunk vagy másutt.
Érzelemgazdag, telítetten tiszta, tónus nélküli színeivel erős hangulati hatást kelt a metszeteiben gyönyörködőkben.
Érdeme, hogy gyönyörködtet, szépet mer alkotni, amikor a kordivat olykor a rútat követeli, mer harmonikus lenni, amikor a diszharmónia a „modern“. Mégsem primitív, legfennebb nemesen archaikus. Férfias zenét, gordonkabúgást, másutt gúnyosan vidám klarinétsikolyt hallok ki munkáiból, színes gipszmetszeteiből is, amelyek oly annyira rokonok olajképeivel, és mégis – mert határozottan műfajszerűek – egyértelműen különböznek azoktól. Pentaton zenét és erdélyi verset, igazi férfilírát és a megbékélés bölcs hangzatait, fékevesztett csujogatást hallok ki munkáiból – nemcsak a Kányádi remek poémáját, a Fekete-vöröst idéző Széki lányok a Szomorú-hídon vagy az ugyancsak vörösben és feketében tartott Bikák a hegyen metszetből, hanem a többiekből, a zöld-sárga-fekete Furulyásból, meg a múltba süllyedt kalotaszegi népi építészet világát idéző, mitikus hangulatú munkáiból is: Koccintás, Régi falu, Lakodalmas párok, Táncolok.
Persze nem a műút menti kerítésekre aggatott, színben-formában megcsúfolt írásos-díványpárna Kalotaszegét idézi Györkös Mányi Albert, még csak nem is a dekadens-gyönyörű, múlt században kanonizálódott női viselet színpompáját, hanem valami mélyebbet, áhítatosabbat, derűsebben-felszabadultabban vidámabbat, alkalomadtán – ritkán – gyászosat, nemcsak a látványt, hanem a lényeget is, mint Kós Károly óta Kalotaszeg ürügyén ennyire lényegretörően talán senki.
A Monostori út elejére költözött Korunk szerkesztői szerencsésen indították új házi-tárlat sorozatukat. Jóleső érzés, hogy a megyeház épületében nemcsak a „hasznos“, hanem a „szép“ is otthonra talált.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 1. számában, 1975. január 3-án.
