Kétségtelenül igaza volt Benkő Samunak, amikor az irodalomcentrizmus-vita során kiállott az irodalmunknál nem kevésbé értékes romániai magyar képzőművészet kellő figyelemre nem méltatott eredményei mellett. Gondoljuk meg: egy olyan termékeny alkotó, mint az eddig kilenc fővárosi és vidéki kiállítást rendező és számos megyei, országos testületi tárlaton szereplő Jánossy D. László nevét mennyivel kevésbé ismeri nagyközönségünk, mint a kortársainak számító első Forrás-nemzedékbeli tollforgatókét!
Holott a nagyenyedi születésű, Kolozsvárott élő harmincöt esztendős Jánossy D. László olyan művész, aki közérthetően korszerű vízfestményeivel nemcsak a beavatottak, az egymás teljesítménye iránt ritkán kegyes szakmabeliek elismerését érdemelte ki, hanem rászolgált a jó értelemben vett széles körű népszerűségre is.
A legjobb lírikusaink iránti tömegérdeklődést bizonyítják a több ezres példányszámban elfogyó verseskönyvek, a hétvégeken tízezerszámra kiránduló városlakók „turistamozgalma” pedig a természeti szép iránti vágyódás jelenségét. Nos, Jánossy érzelmekkel telített, gazdag koloritú művészete elsősorban a tájélmény lírájából táplálkozik.
Sztána és az enyedi Bükköslaposa, valamint Kolozsvár közvetlen környéke és a székely tájak ihlették-ihletik a piktúra „kamarazenei” műfaját: az igényes akvarellt művelő kolozsvári festőművészt. Vegyes technikával (tussal és vízfestékkel) készült munkáit csakúgy, mint a hagyományos eljárással festett akvarelljeit sajátos belső ellentét egysége teszi vonzóvá: a zárt szerkesztésre törekvés és a műfaj technikájából adódó finom árnyalatok mindig valamilyen lírai mondandót szolgálnak.
Jánossy halk szavú, messze néző, mély érzelmű, inkább borongós hangulatokra hajló igazi művész. Volt idő, amikor a tájábrázolás fortélyai érdekelték, majd városképekkel kísérletezett, mostanában inkább az elvontabb fogalmazású akvarelleket részesíti előnyben: új kifejezési formák meghódítására törekszik, kísérletezései mindenkor szigorú művészi fegyelmezettséggel és igénnyel társulnak.
Megjelent A Hét V. évfolyama 17. számában, 1974. április 26-án.
A képeket most csatoltuk az ötven évvel ezelőtti szöveghez. (u7szerk.)
