A orrom előtt állott meg éppen a vasúti kocsi, amelybe szólt a jegyem. Pár pillanat múlva már láttam az üres fülkét is, ahová beülnöm kellett. Csak egy elvirágzott, de kínosan fiatalosnak igyekvő, kikent-kifent, illatozó hölgy trónolt odabenn, éppen az én helyemmel szemben. Semmi kedvem sem volt útitársi dumapartit kezdeni vele. Még ha nem is emberi melegség fogadott, jólesett letelepedni a túlfűtött fülkében, mert alaposan megfáztam a segesvári állomás huzatos peronján, ahová a zsúfolt váróteremből egy szűk órára kiszorultam. Nem sokkal az indulás után, alighogy a frissen vásárolt párizsi újságomba merültem, ránk nyitott három fiatalember. Sörszaggal és felajzott beszélőkedvvel érkeztek, föltehetően az étkezőkocsiból.
Egymáshoz kísértetiesen hasonlító arabok voltak. Fiatalok és fesztelenek. Fülemnek furcsa beszédük nem volt túl hangos, mégsem tudtam olvasni tőlük, zavartak az idegen nyelvű szöveg megfejtésében. Kibámultam hát az ablakon, igyekeztem elkapni tekintetemmel a tájban elúszó, sokszor látott, mindig kedves szász templomok tornyait.
Aztán megszólított az egyik fiatalember franciául. Elkérte az újságomat. Csak az első oldal érdekelte, a külpolitika. Kis időre csend lett, a kerekek halkan doboltak alattunk.
– Diákok? – kérdeztem, amikor pár perc múlva visszaadta a lapot.
– Igen, orvostanhallgatók Libanonból. Tudja-e, hol van?
– Hogyne: Bejrút, Tripolisz, Baalbek, mediterrán tengerpart és magas hegyek meg cédrusok – válaszoltam.
A fiatalember arca mosolyra derült, kedve szerint feleltem. S miközben két társa segédletével elindítottuk a konvencionális, nyelvkönyvekből – és Ionescoból – megunt „ismerkedés vonaton“ társalgási imamalmot, felötlött emlékezetemben a szegény, dilis néhai iglói patikussegéd, Csontváry világító nagy szeme. Ha ő nem zarándokolt volna el, dúlt lelkének hangzatait követve, cédrusaihoz, meglehet, hogy csak földrajzórám térképeiről emlékeznék erre a parányi kis arab országra.
Persze, ostobaság volna megkérdeznem, hallottak-e Csontváryról; a vámos Rousseauról esetleg tudnának.
– Maguk mohamedánok? – fordítottam gondolataimon és a beszéden.
– S most bűnt követtek el a sörivással.
Válasz helyett egyszerre fölnevettek.
– Mi a legnagyobb bűn a Próféta szerint?
– Az emberölés.
– A következő?
– Ha bajban cserbenhagyja az ember szomszédait.
– Éppen szomszédait?
Hárman kezdték magyarázni:
– Tudja, nálunk a szomszéd szinte a családhoz számít. Ha belépünk szomszédainkhoz, úgy ihatunk, ehetünk, alhatunk, akárcsak a szüleink házánál.
Erre elővettem háziszőttes oroszhegyi szilvapálinkámat, s körbekínáltam. Csak úgy félliteres üvegből, mert nem szoktam pohárkészlettel utazni. A dáma átült a sarokba, az ablak mellé, és püspöklila körmeit kezdte matatni.
Csakhamar szikrázott a szeme három útitársamnak, és erősen kezdték dicsérni a székelyek italfőző-tudományát. Annyira kedvesek voltak, hogy kedvem lett volna megénekeltetni őket.
Aztán inkább megkérdeztem:
– Hány napig illik maguknál vendégeskedni ?
– Legalább háromig. Ha a vendég hamarabb akar elmenni, a házigazda sértésnek veheti.
„Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég“ – jutott eszembe a nálunk való etikett. Itt sok a három nap – náluk éppen csak elég.
Kikérdeztek részletesen az italról. Miből készül és hogyan. Lelkesek voltak erősen. Lerajzoltatták a hargasmagú szilva formáját is. Szórakozottan válaszolgattam, mindegyre a szomszédság dolga járt az eszembe. Vajon nálunk is így volt? És az idők folyamán elvesztettünk valamit az emberi teljességből?
Már Nagyenyed felé jártunk, amikor megkérdeztem :
– Hány szomszédra terjed ki a szövetség az utcában?
– Jobbra is, balra is hétre-hétre – kaptam rögtön a választ.
Elfelhősödött kedvvel indítottam utolsó útjára az üveget.
A tetejébe, amikor Tövis után a leszálláshoz kezdtem szedelőzködni, megszólalt (megítélésem szerint) mindenikünknél hibátlanabb franciasággal a sarokbéli hölgy:
– Ha éppen olyan jó volt az a pálinka, engem is megkínálhattak volna belőle.
Megjelent A Hét V. évfolyama 50. számában, 1974. december 13-án.