Akivel beszélgetünk: Kenneth R. Johnston, a bukaresti egyetem angol vendégprofesszora. Hazájában, az Egyesült Államokban, a XX. századi angol és amerikai irodalmat tanítja az indianai egyetemen. Kedvenc témája a mai amerikai irodalom neoromantikus jellegeBeszélgetés a mai amerikai irodalomról.
– Johnston professzor úr, mire támaszkodik a mai amerikai irodalmat, főleg a költészetet illető neoromantikus megjelölés, illetve mit fed egészen pontosan ez a fogalom?
– Először is le kell szögeznem, hogy a mai költészetünkkel kapcsolatban használt „neoromantikus“ megjelölés nálunk nem annyira elfogadott, mint – mondjuk – a „neoklasszicizmus“. De én elfogadhatónak találom és konvencionálisan használom, mert véleményem szerint jól tükrözi az irodalmunkban végbement változásokat. Hogy minden félreértést elkerüljek, hadd fűzzem még hozzá: egyetlen korunkbeli költőben sem látjuk, s nem is láthatjuk a huszadik század Byronját.
Találónak érzem a „neoromantikus“ elnevezést, ha például Robert Lowell, A. R. Ammons, John Berryman, Mark Strand vagy Adriane Rich költészetére gondolok. Lowell nagyszerűen aknázta ki gyermekkora „kincsesládáját“, megindította az úgynevezett „konfesszióirányzatot“ az amerikai költészetben.
Noha Life Studies (Élettanulmányok) című kötete után kijelentette, hogy „azt hiszem, elég személyes verset írtam…, most valami személytelenebbre lenne szükség“, a jelek szerint mégis megteremtette költészete lényegét, s egyben olyan lépést tett előre az amerikai irodalomban, amely az Eliot és Pound által képviselt szakításhoz hasonlítható a fin de siècle költészetével. Persze, el kell tekintenünk Lowell megszámlálhatatlan utánzójától, akik messze lemaradnak mögötte.
A mai világban az emberiség egyre jobban felfigyel arra, hogy útja egy ökológiai válság felé vezethet, s ez iránt – természetesen – nem maradhat közömbös. Ez az új felfogás megnyilvánult a költészetben is, Úgy vélem, az említett költők közvetlen elődeiktől leginkább abban különböznek, hogy a természetet új módon érzik, érzékelik, s szemléletükben új, fontosabb helyet kap. A természet iránti fokozott érdeklődés, a pozitív emberi értékek keresése, a bizakodás az ember alapvető „jóságában“ és erejében – ezek azok a vonások, a melyek számomra indokolttá teszik a „neoromantikus“ megjelölést, hisz a romantikus világnézettel való rokonságuk szembeötlő.
Tisztában vagyok azzal is, hogy mondjuk Lowellt, Berrymant vagy Richet nehezen lehet egybevetni a nagy angol romantikus költőkkel. De mindjárt könnyebb a rokonítás Walt Whitmannal és Ralph Waldo Emersonnal, akik az amerikai romantika képviselői – mellesleg, az utóbbiak nagyon „divatba“ jöttek. Whitmant és Emersont úgy is emlegetik, mint az amerikai reneszánsz megtestesítőit, ez esetben mai költészetünk az amerikai reneszánsz reneszánsza.
– Eddig inkább csak a költészetre utalt; szeretném, ha értékelné a mai amerikai prózát is. Mi a véleménye a „regény halála“ sokat vitatott kérdéséről?
– Ami a prózát illeti, az Egyesült Államokban különös helyzet alakult ki. Ugyanis nálunk szinte uralkodó a bestseller fogalma, és a széles olvasótábor, sajnos, ezzel méri a megjelenő prózai műveket: ha már pénzt ad ki könyvért, akkor a legjobbat, azaz a legkeresettebbet akarja. Mondanom sem kell, hogy elég ritka az a bestseller, amely egyben rangos irodalom.
– Nyilván a kalandregényekre, a krimikre gondol…
– Rájuk is – persze vannak sikerült krimik vagy tudományos-fantasztikus regények is, de mindenki tudja, hogy nem kerülnek be majd az amerikai irodalom történetébe. De én inkább azokra az írókra gondoltam, akik műveikkel egy fokkal feljebb állnak a ponyvaregénynél, és mégsem tartoznak az „igazi“ irodalomhoz. Ilyen például Arthur Hailey, akinek Hotel, majd Airport (Repülőtér) című regénye egyaránt bestseller volt, azonnal meg is filmesítették őket. Vagy Jaqueline Susann The Love Machine-ja (A szerelemgép). Lehet, csodálkozni fog, de a költészetben is van hasonló jelenség: sok amerikai olvasó jobban ismeri Rod McKuen nevét, mint a John Berrymanét – McKuen versesfüzetei az üdvözlőlapok osztályán kaphatók a könyvesboltban. Ezeket a „műveket“ alkotóik eleve bestsellernek szánják, s hála a reklámhadjáratoknak, gyorsan elkelnek, jó hasznot hoznak.
– Valószínűnek tartom, hogy Segal Love Story-ját is ide sorolja…
– Valóban, ide sorolnám, azzal a megjegyzéssel, hogy Erich Segal kiválóan ír. Nos, ezektől a művektől eltekintve, amelyeket az amerikai irodalom „fölöslegének“ neveznék, jelenlegi prózánk két fő irányban fejlődik: az egyik irányzat a mű tartalmát, témáját, a hősök megrajzolását, egyszóval a regény „alapanyagát“ tartja a legfontosabbnak. A művészi eszközök, a technika másodlagos. Ennek a „konzervatívabb“ irányzatnak a legfőbb képviselője Saul Bellow, aki véleményem szerint a legnagyobb élő amerikai regényíró. Bellow és az egész irányzat azt vallja, hogy szükségszerűen vissza kell térnünk „emberi gyökereinkhez“ s ebben a regény nagy szerephez juthat, ha a legégetőbb társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Bellow elveit kiválóan példázzák Herzog vagy Mr. Sammler’s Planet (Sammler úr bolygója) című regényei, amelyek talán korszakos jelentőségűek újabb irodalmunkban. Ezzel már majdnem választ is adtam a kérdés második felére: úgy hiszem, dickensi regény egyhamar nem fog születni. De persze bármely nap megjelenhetik egy új regény, amely azt bizonyítja, hogy tévedtem. Az viszont, hogy a regény nem „halt meg“, gondolom, már határozottabb tény. Kétségtelen, korunk jobban kedvez a költészetnek, mint a regénynek, de pusztán csak ezért még nem beszélhetünk a regény mint műfaj elavulásáról.
A másik irányzat az alkotó technikáját, a művészi eszköz megújítását teszi legfontosabb céljává – ezeknek az íróknak a regényeiből rendszerint hiányzik bármilyen időre vagy térre való utalás. Egyszóval: megszűnnek mindazok a koordináták, amelyekhez a regény szoktatott bennünket. Ez az irányzat alkotja mai prózánk avantgarde-ját, s nagy mértékben kísérleti jellegű.
– Ismert költői áramlat indult meg századunk ötvenes éveiben az Egyesült Államok délnyugati részében – a közismert beat-generációra gondolok. Lehet-e manapság olyan földrajzilag meghatározható irodalmi „sejtekről“ beszélni, amelyek előmozdítják az amerikai irodalom fejlődését?
– Általában New Yorkot tartjuk irodalmunk központjának. Nagyon sok jó író él ott, mégsem hasonlítható mondjuk ahhoz, ami Párizs a francia irodalmi életben. Különböző gazdasági, társadalmi okokból eredően New York nem nyújthat megfelelő otthont íróink számára. Saul Bellow, miután elég sok ideig New Yorkban élt, írásban is kijelentette, hogy a „New York-i irodalmi porond egészségtelen“ – jelenleg Chicagóban lakik és az ottani egyetemen tanít.
Említette a Beat Generation-t; meg kell mondanom, hogy Kerouacék és Allen Ginsbergék alkonya után San Francisco megszűnt fontosnak lenni költészetünk számára. Lehet, hogy Faulknernek van szerepe abban, hogy a köztudat ma az Egyesült Államok déli részét tekinti a regény hazájának.
Egész sor elismert prózaírónk él jelenleg is ott – olyanokra gondolok, mint Flanerry O’Connor vagy William Styron. Ugyanakkor létezik az úgynevezett „Poetry North-West“ (Északnyugati költészeti iskola) is. Nem kisebb költők sorolhatók ide, mint Garry Snyder.
Talán nem fölösleges megemlítenem, hogy a legtöbb írónk neve különböző egyetemeinkhez kapcsolódik, ahol oktatói munkájuk mellett alkotnak, de vannak olyanok is, akik az egyetem támogatásával írnak, anélkül, hogy tanároskodnának is. Ezek az úgynevezett „writers in residence“ (bentlakó írók),
– Végül arra kérem, jellemezze röviden a mai amerikai és európai irodadalom viszonyát.
– Úgy vélem, közvetlen kapcsolatról nemigen beszélhetünk. Az utóbbi évtizedekben talán az amerikai irodalom hatott inkább az európaira, noha a két irodalom lényegében egymástól függetlenül fejlődik. Például nálunk is általános elismerésnek örvend Philip Larkin angol költő, de a szó szoros értelmében vett hatásról nem beszélhetünk. Talán valamivel könnyebb lenne összefüggéseket lelni a mi avantgarde-regényünk és a francia nouveau roman közt. Úgy tűnik, Michel Butor, Nathalie Sarraute némileg befolyásolták legifjabb regényíróink alakulását.
Viszont újabban figyelemreméltó visszhangja van nálunk a mai afrikai irodalomnak: elég sok fordítás jelent meg mai afrikai írók munkáiból. Talán még nagyobb a jelentősége a mai közép- és dél-amerikai irodalomnak, amely végtelen gazdagságával és váratlan sokoldalúságával lepi meg az észak-amerikai olvasót. Hogy erre egyáltalán sor került, abban bizonyára döntő a szerepük a világban ma végbemenő alapvető politikai, gazdasági és társadalmi változásoknak.
Végül – noha ez már nem kapcsolódik az imént elhangzott kérdéséhez, hiszen belső társadalmi talajból kinőtt jelenség – meg szeretném említeni irodalmunk viszonylag új sarját, az úgynevezett black literature-t (néger irodalom). A mai amerikai irodalomban mind nagyobb szerep jut a színes bőrű íróktól származó, illetve a színes bőrű lakosság jogaiért harcoló irodalomnak.
Ugyancsak figyelemreméltó a nők jogaiért síkra szálló, illetve az amerikai írónők alkotta művek népszerűsége. Az egész világon elterjedt a női „felszabadítási“ mozgalom, közismert angol nevén, a women’s lib, s ennek hatása rövid idő alatt nálunk is megmutatkozott a művészet terén.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 11. számában, 1975. március 14-én.
