A Fekete-tenger múltja sokmillió éves. A harmadkorban a hatalmas kiterjedésű Tetisz-tenger háborgott e helyen, és összeköttetésben volt az Atlanti- és Indiai óceánnal, valamint – az Ural-hegység keleti oldalán – az Északi-Jeges-tengerrel is. Később, mintegy másfélmillió évvel ezelőtt, a hatalmas víztömeg elvesztette kapcsolatát az említett tengerekkel és az úgynevezett Szarmát-tenger alakult ki. Ez azonban a Föld tektonikus működésének következtében az Aral-, Kaspi- és Pontus-tengerre szakadt, majd a Kaukázus felemelkedésének eredményeképpen a két utóbbi is elkülönült egymástól – így született meg a mai Kaspi-tenger, valamint a Fekete-tenger.
A Fekete-tengert négy-ötezer évvel ezelőtt az ógörögök Pontus axeinos-nak, vagyis barátságtalan tengernek nevezték, mert sokkal viharosabb. nyugtalanabb volt, mint a közeli, mindig azúrkék Égei- és Márvány-tenger. A későbbi hellén telepesek megbarátkoztak vele és Pontus euxeinos-nak, barátságos tengernek nevezték el. Mai nevét nem a színe, hanem a felületét gyakran borító pára- és ködtakaró, valamint a felette rendszeresen tomboló, s a víznek sötét, haragos, „fekete” színt kölcsönző viharok ihlették.
A Fekete-tengert igazából csak napjainkban nevezhetjük barátságosnak, amióta minden nyáron a hazai és külföldi nyaralók százezrei hűsölnek vizében, napoznak homokján. Bár jól ismerjük, mégis sok titkot rejteget még magában! Hány halfaj él benne? Hogyan került vizébe a delfin és a fóka? A kérdések sokaságára ma egyetlen népszerűsítő munka sem ad választ a nyaralónak! Próbáljuk meg hát sorbavenni a Fekete-tenger „fehér foltjait”.
A mai Fekete-tenger felülete 413488 négyzetkilométer, partvonalának hossza 4017 km; ebből 245 km esik a román partszakaszra. Legnagyobb mélysége 2252 méter. A román tengerrész meglehetősen sekély: a Duna torkolatával szemben még 500 kilométer távolságban is csak alig 200 méter, Konstancával átellenben pedig a parttól 150 kilométerre is csupán 180-200 méter a mélysége. Ezután azonban a víz hirtelen mélyül, vége szakad a minden tengerpartot kísérő, úgynevezett kontinentális platónak, amely nagy szerepet játszik a tengerfenék kincseinek kiaknázásában. Tengerünkben körülbelül 530 ezer köbkilométer víz van. Az idetorkolló nagy folyók: a Duna, a Dnyeszter, a Bug, a Dnyeper, a Kuban stb. nagyon sok édesvizet ömlesztenek beléje, ellenben a párolgás viszonylag kismérvű: ezzel magyarázható, hogy a Fekete-tenger vize sokkal „hígabb”, mint a többi tengeré. (Oldott sótartalma átlagosan 21 gramm literenként, míg e szám az óceánokban 37-38 gramm.)
A Fekete-tenger mintegy határvíz Európa és Ázsia közt. Majdnem teljesen zárt tenger, hiszen csupán a szűk Boszporusz-szoroson keresztül van kapcsolatban a szomszédos Földközi-tengerrel. Vize nem cserélődik tehát más tengerével, emellett kis mértékben áramlik függőleges irányban – talán ez a legfőbb oka annak, hogy a partok mentén 200, a nyílt tengeren is csak 120-140 méter mélységig található benne élet. E mélységen alul ugyanis alig van nyoma az életet adó oxigénnek, ennek helyét a kénhidrogén veszi át. Magasfokú kénhidrogén-koncentrációja révén tehát egyedülálló a világon, vizének mintegy 90 százalékában a kénhidrogént kedvelő baktériumokon kívül más élőlénynek nyoma sincs. Annak ellenére, hogy mai voltában is szinte egymillió éves múltra tekint vissza, a Fekete-tenger magasfokú kénhidrogén-tartalma egyáltalában nem csökkent, sőt a kutatások és egyes feltevések szerint inkább növekedett. Ilyen szempontból tehát unikum-jellegét a jövőben is megőrzi, hiszen a fokozódó ütemű öntözések következtében a folyók is egyre kevesebb édesvizet szállítanak belé.
A Fekete-tenger vizének magas kénhidrogén-tartalma, a viszonylag alacsony oldottoxigén-tartalom, a víz hőmérsékletének szélsőséges ingadozása, valamint a víz függőleges áramlásának akadályozottsága miatt növény- és állatvilága mind fajokban , mind mennyiségileg sokkal szegényesebb a többi tengerekénél. Így például a szomszédos Földközi-tenger állatvilága ötször gazdagabb fajokban, nyolcezer állatfaj él benne, míg a Fekete-tenger ben csak 1680 (ebből 123 kagylófajt, 290 rákfélét, 121 tengeri halfajt tart számon a hidrobiológia). Az is a magas kénhidrogén-tartalommal magyarázható, hogy más tengerekkel összehasonlítva, viszonylag kevés benne a régi, bennszülött, úgynevezett relikt-maradvány. Tengerünk mai halállományának csak 18 százaléka ős tengeri maradvány, 60 százaléka a Földközi-tengerből vándorolt ide, míg 22 százalék az édesvizekből származik. A Földközi-tengerben található 550 halfajjal szemben itt csak 121 él, s teljesen hiányoznak a más, hasonló mélységű vizekben élő mélytengeri halak… a mai halnépesség egy része a Földközi-tengerből évenként vándorol ide (például a pelamida, a pérfélék, a kék makrahal, foltos makrahal, ál-makrahal, valamint a néha megjelenő tonhal) – ezek a halfajok mind fontosak a nagyüzemi halászat szempontjából.
Tengerünk halállományának érdekes és egyben értékes „bennszülött” fajai a tokfélék. Ezek: a viza, a vágó-, a sima-, szín- és sőregtok; kivétel nélkül porcos halak, tehát a vizeinkben élő csontos halak ősei. Tokfélékkel nem sok ország büszkélkedhet, hiszen ezek csak a Fekete- és Kaspi-tengerben élnek, s csak elvétve találhatók meg egyes, az Atlanti-óceánba ömlő folyamok torkolatában. A tokfélék kihalófélben vannak, számuk egyre csökken. Nagy kár, mert ízletes a húsuk, nagy az egyedsúlyuk (a fogásban mindennaposak a 160-200 kilós példányok!), minden fajuk nagyszerű áruhal. Ezekből nyerik világhírű exportcikkünket, a fekete ikrát, kereskedelmi nyelven a kaviárt. Az utóbbi évek román rekordere egy 405 kilós viza volt, amely ráadásul matuzsálemi kort ért meg, életkorát ichthyológusaink 140 évre becsülték. Országunkban a tokféléket mesterséges halkeltető-állomásokban szaporítják, de félő, hogy mégis lassú kipusztulás vár rájuk. A kis és nagy dunai hering szintén a reliktum halfajok közé sorolható. A tokfélékkel együtt ezek is a tengerben tanyáznak, táplálkoznak, de minden tavasszal felvándorolnak a Dunába. Útjukat fajfenntartási ösztönük vezérli: a Duna vizében ívnak, s csak a szaporodás befejeztével térnek vissza a tengerbe. A viza 18 éves korában teszi meg először ezt a vándorutat, ugyanis ekkor válik ivaréretté, utána sok évtizeden át évente vándorol nászútra. Egy-egy, akár a mázsát is meghaladó ikrás petefészkéből 14-20 kiló kaviár nyerhető. Külföldi piacokon nagy kereslete van a román kaviárnak. Elkészítésénél semmiféle vegyszert nem használnak, s ez nagyban növeli értékét. (Tudvalevő, hogy egyes országokban vegyszerek hozzáadásával tartósítják, sőt hamisítják is.)
Értékes halfajokról lévén szó, a tokfélék és a Dunai nagy hering fogását, az ívási időszak tartamát nemzetközi halászati egyezmény szabályozza. A Duna-menti hat szocialista ország szakemberei, ichthyológusok, hidrobiológusok és haltenyésztési szakemberek évenként rendszeresen megrendezett ülésszakokon vitatják meg azokat az intézkedéseket, amelyeket az illető országok a maguk vízszakaszán a halállomány védelmére és szaporítására foganatosítanak. A romániai szakemberekre különleges feladatok hárulnak a dunai tokfélék, a hering, a pontyfélék, a süllő, a harcsa és az egyéb haszonhalak védelmében és számbeli szaporításában, hiszen ami Duna-szakaszunk a leghosszabb. A fő feladatok egyike a már felépített Vaskapu-víztároló halászati hasznosítása s a közeljövőben létesítendő újabb három, hasonló rendeltetésű vízgyűjtő halászati kiaknázása. Ez nem kis feladat, hiszen a zsilipek lezárása után sok hidroenergetikai rendeltetésű folyami víztárolóban megcsappant a halállomány, s a halászat gyakorlatilag elvesztette jelentőségét. A Duna-delta előterében, különösen a tavaszi áradások idején, a folyam vízsodra gyakran a Fekete-tengerbe kényszeríti az édesvízi halakat, a pontyot, a kárászt, a süllőt, a dévért stb., ám ezek nem tudnak huzamosabb ideig a kevert („brack”) vízben megélni, s hamarosan visszamenekülnek a deltába. A Duna édesvizének hatására e halak gyakran tengerparti üdülőink határában is megjelennek, de innen már nehezen húzódhatnak vissza eredeti biocönózisukba, a Duna vizébe – s elpusztulnak.
Nyíltvízi halászatunk a Fekete-tengeren nem gazdaságos a már említett halszegénység miatt. Annál jelentősebb a partmenti, úgynevezett „passzív” halászat, a sekély, 12-18 méter mélységű vízrészeken felállított óriás csapdahálókkal. Kedvező hidrológiai viszonyok mellett a szardínia és szardellarajok e hálók közelében vonulnak és beléjük tévednek; jó halászszezonban egy ilyen hálóval naponta 20-30 mázsa halat is kifognak.
Kedvezőtlen halászidényben, kora tavasszal és késő ősszel halászaink régebben delfinvadászattal foglalkoztak. A tervszerűtlen és kapzsi vadászat eredményeképpen tengerünk delfinállománya megcsappant, s ma e tengeri emlős védett állat. Úgyszintén tilos tengerünkben a fóka vadászata és elejtése. (A fókák még a Tetisz-tenger korszakában kerültek ide, amikor a mai Fekete-tenger az Ural-hegység keleti oldala mellett kapcsolatban volt az Északi-Jeges-tengerrel.)
Nagy ichthyológusunk, Grigore Antipa és neves tengerkutatónk, Ion Borcea nyomdokain haladva ma a konstancai Román Tengerkutató Intézet munkatársai vizsgálják tengerünk növény- és állatállományát. A halászat mellett jelentős eredményekkel járhat a Philophora nevű növény felhasználása, amely roppant mennyiségben található a Fekete-tengerben. E növényből értékes élelmiszeripari alapanyag (agroid) készül. A Mytilus nevű kagylót a helybeli lakosság fogyasztja, a kagyló teknőiből állati takarmányliszt készül. Egyes tengeri halaink pikkelyeiből értékes gyöngyházkivonatot állítanak elő. A tengerfenék ásvány- és olajkincseinek feltárása még csak ezután következik.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 24. számában, 1973. június 15-én.
