„Túl sok ütést kapott… és ez kissé egyszerűvé tette.“ („The Battler“, Ernest Hemingway)
Csoszogó, ingadozó járásmódjával, dadogásával és ködös memóriájával az „ütéstől részeg“ profi bokszoló immár szinte elcsépelt film főhősének számít, és az irodalomban is sokan foglalkoztak vele, mégpedig nem kisebbek, mint az idézett Hemmingway. Főleg az Egyesült Államokban, ahol mondhatni, a profi boksz a legmegfelelőbb talajra talált, a levitézlett, szellemileg rendkívül visszamaradt bokszoló alakja rendszeresen jelenik meg karikatúrákban, kabarékban – természetesen, a butaság megtestesítőjeként. Természetesen, mert a közönség nem tudja, nem is érdekli, hogy semmi nevetnivaló ezen az egyes orvosok által „dementia pugilistica“-nak nevezett állapoton.
Nemrég egy angol kutatóhármas (dr. J. Corsellis, dr. C. J. Bruton biológusok és D. Freeman-Browne pszichológus) alapos tanulmányt készített arról, hogy mennyire elterjedt ez a „betegség“ az ökölvívók sorában. A kutatócsoport arra az eredményre jutott, hogy az ütések, amelyeket a bokszoló a fejére kap, kétségtelenül rombolják a agyszöveteket, és nemcsak fizikai sérüléseket, hanem komoly pszichikai ártalmakat is okoznak.
A három kutató tanulmányáról a tekintélyes angol folyóirat, a Time részletes beszámolót közölt. Bár ez nem első ilyen jellegű tanulmány, mégis a legalaposabbnak tűnik, hiszen szinte tizenhat évig készült, és megállapításai tizenöt elhunyt bokszoló agyának boncolásán és életük beható tanulmányozásán nyugszanak. Igaz, az alanyok nevét nem közölték, de a jelentésből annyi kiderült, hogy kettő közülük világbajnok volt, és a többi is kiharcolta az országos bajnoki címet. „Mesterségükön“ kívül – amint az barátaik, rokonaik vallomásaiból és a korukbeli újsághírekből is kitűnik – az alanyoknak volt még egy közös jellemző vonásuk: valamennyien súlyos fizikai és pszichikai bajokkal küszködtek, miután a ringből végleg kiszálltak. A legtöbbnél beszédzavarok és Parkinson-féle szindrómák léptek fel (reszketés, elme-rendellenességek); egyesek mozgásainak összhangolása megtört, egyensúlyuk bizonytalanná, gondolkozásuk zavarossá vált. Legtöbbjük megrögzött alkoholista lett, de olyan is volt, aki állandóan részegnek tűnt, noha italhoz nem nyúlt soha.
A boncolásnál fény derült mindezeknek a rendellenességeknek az okára: valamennyi bokszoló agyában erős sejtpusztulás ment végbe, amely különösen akkor volt szembetűnő, amikor összehasonlították az olyan, ugyanabban a korban elhunytak agyával, akik nem bokszoltak. Eredményképp megállapították, hogy mindegyik esetben „ablak“ keletkezett a szeptumban, az agy középső, hártyás részében, és ez valószínűleg vérzéssel is járhatott. A kutatók határozottak abban, hogy ez a sérülés nem az ütések halmozódásával alakul ki (mint például a bokszoló „karfiolfüle“), hanem egy vagy esetleg pár „balszerencsés“ ütés okozza, amit a bokszoló karrierje alatt kaphat. Meglehet, állítják a tudósok, hogy a sportoló agya teljesen ép marad éveken át, és egyszerre, egyetlen ütéstől – egy eddig még felderítetlen ok miatt – kialakul az odvas „karfiolagy“.
A tanulmány közlése azonnal erős tiltakozást váltott ki a profi boksz támogatói körében. Ezek fő érve az volt, hogy ma a mérkőzések sokkal biztonságosabb körülmények közt játszódnak le, mint ezelőtt tizenhat évvel, amikor a kutatók munkához láttak, továbbá, hogy például a labdarúgás vagy az amerikai futball is olyan sport, amely hasonló veszéllyel járhat.
Habár beismerte, hogy ezek az állítások részben igazak, dr. Corsellis kijelentette, hogy az említett sportok „nem erre mennek“, és hogy minden tőle telhetőt megtesz a profi ökölvívás betiltásáért. Mert ha egyszer az agyszövet kárt szenvedett, „az örökre úgy marad“.
Végül még annyit, hogy a fent használt „boksz“ fogalom, illetve az angol kutatók munkája a professzionista ökölvívásra vonatkozik, amely nem tévesztendő össze az amatőr ökölvívással mint angol akadémiai sporttal és olimpiai sportággal.
Megjelent A Hét V. évfolyama 1. számában, 1974. január 4-én. Az illusztráció nem az eredeti cikké.