Még mindig szeret élni, és arra törekszik, hogy amennyi idő megadatik neki, azt értelmesen töltse el – mondta lapunknak az aktív eutanázia lehetőségéért küzdő Karsai Dániel. A 47 éves ügyvéd, alkotmányjogász történetét tavaly szeptemberben ismerhette meg az ország, amikor nyilvánosságra hozta, hogy a teljes bénuláshoz, legvégül pedig fulladáshoz vezető amiotrófiás laterálszklerózisban szenved, röviden ALS-ben. Ekkor még főleg kerekesszékben láthattuk, ám állapota azóta drasztikusan romlott, mára csontsovánnyá fogyott, gyomorszondán keresztül kell táplálni, és mindenben segítségre szorul – miközben szellemileg tökéletesen ép. Egyetlen dolog maradt, amire még képes önállóan: a beszédre. Igaz, már ez sem megy könnyen, lassan formálja a szavakat, láthatóan minden hang kiejtéséért megküzd. De rendíthetetlenül beszél, mert hisz benne, mindezzel az ügyet szolgálja.
Fel kell készülni arra, hogy bármi megtörténhet – ez az egyetlen jó tanács, amit kapunk, mielőtt meglátogatjuk Karsai Dánielt az otthonában. Előzetesen azt kérik, hogy csak olyan kérdéseket tegyünk fel neki, amire elég igennel vagy nemmel felelnie. Később kiderül, lehet, hogy többet is fog bírni, de továbbra is az a javaslat, hogy minden forgatókönyvre készüljünk. Dániel munkatempója még mindig elképesztő. Egyrészt színdarab készül az élete nyomán, amit részben ő maga írt, másrészt dokumentumfilmet is forgatnak. Mindemellett pedig folyamatosan és zavarba ejtő őszinteséggel beszél a sajtónak a betegségéről, és az újságírók egymásnak adják a kilincset, interjúzzák, fotózzák, videózzák – vagyis sosem tudni, éppen hányan lesznek nála.
Karsai Dániel a szobájában vár minket, oldalán fekszik. Kiderül, állapota engedi, hogy hosszabban is válaszoljon.
Határozott igent mond arra, hogy szeret-e még élni. Mindennap vannak boldog pillanatai, pontosabban nem is pillanatok, inkább periódusok. Például találkozásunk reggelén olvasott, most pedig azzal, hogy interjút ad, dolgozik az ügyön.
– Tehát nemcsak egy-egy jó pillanat van a szenvedés tengerében, sőt, ellenkezőleg – magyarázza. Nemrég arról is beszélt, hogy „meghalni nem habostorta,”. Hogy min megy át, arra azt válaszolja, „a fizikai elsorvadás az nehéz, amiből a teljes fizikai és egyébként szellemi függőség lett. Én a beszéden kívül mást önállóan nem tudok csinálni”. Emiatt a magánszféra fogalma majdhogynem értelmezhetetlen vele kapcsolatban, semmit nem él át egyedül, mindig van vele valaki. Bár jól bírja, mert nagyon jó ápolót talált, és családtagjai, barátai vannak vele, de „azért, mondjuk, amikor olyasvalaki etet meg szondán keresztül, akit harminc éve ismersz, megalázó. De ez van, el tudom fogadni”. Fájdalmai nem nagyon vannak, így leginkább az jelent problémát, hogy miután már nem tud mozogni, előfordul, hogy éjszaka elnyomja, elzsibbasztja kezét, lábát.
Dániel fél a haláltól. Arra kérdésre, el lehet-e fogadni, hogy idő előtt fog meghalni, úgy felel, ezen gondolkodott sokat, de nincs olyan, hogy idő előtt. „Amennyi megadatik, azt értelmesen kell eltölteni. Én erre törekszem.” Hogy közel van-e ahhoz az állapothoz, amikor kérné az eutanáziát, ha az legális lenne, azt mondja, ezt nem lehet tudni, ennek a betegségnek a lefolyása kiszámíthatatlan. – Eddig gyors volt, nem volt benne szünet, de meglehet, hogy két év múlva is pont így leszek, vagy két hónap múlva sehogy. Bárhogy lehet, nem tudom előre, hogy lesz-e olyan fázis, ahol már nincs értelme – tette hozzá. Persze felmerül az is, ha az ő életében már nem lenne legális az eutanázia, kérné-e ennek ellenére is szerettei segítségét a távozáshoz. – Nem. Nem akarom őket bajba sodorni – szögezi le.
Egy ponton Dániel láthatóan nincs jól, megszakítjuk a beszélgetést, innia kell. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy barátja segítségére van szüksége, aki egy fecskendőből csepegtet vizet a szájába. – Könnyen kiszárad a szám – magyarázza, miután újra bír beszélni, és a kényszerszünet ellenére sem hezitál, hogy folytassuk-e az interjút. Folytatjuk, és arról kérdezzük, hogyan változtatja meg az embert egy ilyen betegség. „Elmélyítette a gondolkodásom. Meg sokkal koncentráltabb működésre kényszerít, ami egyébként jó.” Később leszögezte azt is: „az idő véges, minden napból kihozom a maximumot. Néha nyilván nem megy, mert néha túl fáradt vagyok – akkor elengedem. Majd másnap”.
Dánielben nincs harag a hatalom felé amiatt, hogy napirendre sem vették az ügyét. – Sajnálom, mert nem értem, mitől félnek, nem is mondanak semmit. Mi a véleményük? Nem tudjuk – tette hozzá. Szerinte egyébként ennek oka az lehet, hogy a választási kampányban nem akartak olyan témát, amiben nem ők irányítják a közbeszédet. Mindenesetre büszke arra, hogy sikerült közéleti párbeszédet indítania a kérdésről. Szerinte a társadalom többsége pártállástól függetlenül az ő álláspontját támogatja, így biztos benne, előbb-utóbb lesz életvégi döntéshozatal, persze hogy az ő életében-e, „az kétséges”. Az aktív eutanáziáért való küzdelmet pedig akkor is folytatná, ha nem nyernének Strasbourgban.
És vajon hisz-e Istenben, vagy valamilyen túlvilági létben? Igen, de ez nem vigaszt vagy reményt ad neki, hanem erőt. – Sokan szokták megkérdezni, hogy bírom ezt ilyen jól. És tényleg nem tudok mást mondani, mint hogy én ezt valahogy kívülről kapom, élek a lehetőséggel, de nem megvilágosodott Buddha vagyok, csak egy átlagember. Úgyhogy nekem ez önmagában bizonyíték magasabb erők létére – mondta.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 20. számának (2024. május 17–23.) nyomtatott változata.
