Ő volt az első pápa Latin-Amerikából, az első jezsuita, és talán az első a modern korban, akiről elhittük, hogy érti ezt a világot, amiben élünk. Nem tökéletesen, de bátran, emberséggel, nyitottsággal.
Ferenc pápa nem uralkodni akart, hanem szolgálni. Nem a pompával, hanem az egyszerűséggel képviselte az egyházat. Nem a vatikáni díszletek között, hanem az eldugott nyomortelepeken, a menekülttáborokban, a börtönök falai között, a világ elfeledett sarkaiban volt igazán otthon. Ott, ahol hallgatni szokás, ő beszélt, és ahol mindenki beszél, ő inkább hallgatott.
Ő volt az, aki úgy beszélt Istenről, hogy közben nem kiáltott. Aki nem félt attól, hogy a szeretet néha fontosabb, mint a szabály. Aki tudta, hogy a kézfogásnak, a mosolynak, a csendnek is lehet tanítása.
Sokan próbálták skatulyába zárni: liberális, reformer, forradalmár. Pedig ő leginkább csak hívő volt, olyan hívő, akit a kétely sem zavart. Aki tudta, hogy a hit nem mindig a bizonyosság.
Ferenc pápa gyakran volt egyedül. A saját egyházában is. Nem ritkán hátat fordítottak neki azok, akik szerint túl sokat engedett, túl keveset használta a tiltást, és túl sokat a megértést. De ő ment tovább. Nem a harc kedvéért, hanem mert hitt abban, hogy a szeretet több, mint a rend.
Amikor a világ újra és újra a megosztás, a falak, a kitaszítás felé mozdult, ő makacsul beszélt az elfogadásról, a megbocsátásról, az irgalomról. Ez volt az ő forradalma. Nem harsány, nem látványos, de annál mélyebb. És akik figyeltek rá, azok tudják: ez a forradalom nem ért véget vele.
Most, hogy elment, egy darabig biztosan elhallgat a világ egy része. Legalábbis azok, akik hallgattak rá. A többiek – a zajosak, az ítélkezők, az erőből beszélők – mennek tovább. Nekik ő csak zavaró tényező volt.
De akik látták benne a papot, az embert, a tanítót, azok most egy pillanatra megállnak. És nem csak a hívők. Mert Ferenc pápa nem akarta, hogy mindenki úgy gondolkodjon, mint ő. Csak azt szerette volna, hogy gondolkodjunk egyáltalán.
Egyházfő volt, aki közben ember tudott maradni. És ez nem kevés. Sőt, talán épp ez a legtöbb, amit valaki hátrahagyhat.
Nyugodjék békében.
Kárpáti Iván jegyzete az április 22-i Esti gyorsban hangzott el
