Beszédrészlet (ORF 2 28. Juli 1982)
A régi parancsa az intellektueleknek ez: legyél tekintély! Tudjál mindent a szakterületeden. Ha egyszer mint tekintélyt elismernek, akkor a kollégáid által is védeni fognak téged, ahogyan te is védeni fogod őket. Nem kell hogy elmondjam, hogy ez a régi szakmai etika mennyire intellektuálisan hamis volt. Ez oda vezet, hogy a tekintély kedvéért a hibák el lesznek tussolva, különösen az orvostudományban (és a pedagógiában is – FP) Ezért egy újfajta foglalkozási erkölcsöt javaslok, és nemcsak a természettudósoknak. A javaslatom tizenkét pontból áll, amikkel befejezem előadásomat:
- Általános ismereteink messze meghaladják azt, amit egyetlen ember tudni képes. Ezért semmi értelme nincs a tekintélynek. Ez még az egyes speciális tudományterületeken is igaz.
- Lehetetlen minden hibát elkerülni, beleértve azokat is, amelyek elkerülhetőnek látszanak. A tudomány állandóan téved. A régi elképzelést, hogy lehetséges lenne minden hibát elkerülni, és ezért a tekintélynek erre kell törekedni, felül kell vizsgálni. Ez önmaga is egy hiba.
- Természetesen feladatunk marad a hibákat, amennyire csak lehet, elkerülni. Pontosan ezért fontos tudni, hogy ez milyen nehéz feladat, és hogy ez senkinek nem fog soha egészen sikerülni. Ez még a kreatív/alkotó tudományokra is igaz, ahol a tudóst az képzelőereje vezeti. Még a képzelőerő is képes hibázni.
- Még a leginkább elfogadott elméletekben is lehetnek rejtett hibák. A tudósok speciális feladata ezeknek a hibáknak a keresése. Egy elmélet vagy egy praktikus gyakorlati folyamatban felfedezett hiba egy fontos tudományos felfedezés lehet.
- Ezért kell beállítódásunkat a hibákkal kapcsolatban megváltoztatni. Itt van az a pont, ahol a praktikus erkölcsi reformot el kell kezdenünk.
- A régi foglalkozási etika oda vezetett, hogy igyekeztünk hibáinkat eltussolni, és amilyen gyorsan csak lehetett elfelejteni.
- Az uj alapelv az, hogy nekünk ahhoz, hogy tanuljunk lehetőleg hibák elkövetése nélkül, éppen az elkövetett hibáinkból kell tanulnunk. Hibáinkat eltitkolni ezért a legnagyobb értelmiségi bűn.
- Ezért állandóan figyelnünk kell arra, hogy vajon nem követünk el hibát. Ha ilyet találunk, akkor azt meg kell jegyezzük, minden oldalról meg kell vizsgáljuk, és a mélyére kell hatolnunk.
- Éppen ezért, mert saját hibáinkból tanulnunk kell, meg kell tanulnunk, hogy azt el tudjuk fogadni, sőt örülnünk kell, ha valaki hibáinkra rámutat. Amikor mások hibáira mutatunk rá, akkor magunkat emlékeztetni kell, hogy mi magunk is követünk el hibákat. Arra is emlékeznünk kell, hogy még a legnagyobb tudósok is követtek el hibákat. Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy a hibák miatt amiket elkövetünk ne lennénk felelősek. Nem szabad, hogy figyelmünk lankadjon. De hibát csinálni emberi és elkerülhetetlen.
- Világos kell legyen számunkra, hogy nekünk szükségünk van a többi emberre, hogy hibáinkat megleljük és korrigáljuk, ugyanúgy ahogy a többieknek szükségük van ránk. Ez igaz azokra az emberekre is, akik más eszmék szerint, más légkörben nőttek fel. Ez is a türelemre, a toleranciára hívja fel a figyelmünket.
- Meg kell tanulnunk, hogy az önkritika a legjobb kritika, de mások kritikája is elengedhetetlen. Ez majdnem olyan jó, mint az önkritika.
- A racionális kritikának, mindig konkrétnak kell lennie. Meg kell adnia az alapokat, hogy konkrét kijelentések, hipotézisek miért hibásak, vagy bizonyos érvek miért nem állják meg a helyüket. Az egész kritikát az az elv vezérli, hogy közelebb szeretnénk jutni az igazsághoz. Ebben az értelemben a kritikának személytelennek kell lennie.
Arra kérem önöket, hogy ezeket a megfogalmazásokat tekintsék javaslatoknak. Azt szerettem volna bemutatni, hogy nemcsak a természettudományok, hanem az etika területén is lehet megvitatható és megjavítható javaslatokat tenni
Forrás: Demokratikus nevelés blog (Fóti Péter)
A szerkesztő megjegyzése
Sir Karl Raimund Popper (Bécs, 1902. július 28. – London, 1994. szeptember 17.) osztrák származású angol-zsidó filozófus. Fő eredményeket a tudományfilozófia, az ismeretelmélet és a politikafilozófia területén ért el. Kritizálta a tudomány induktív felfogását, és e helyett a cáfolást, a megkérdőjelezést, a „falszifikációt” jelölte meg a tudományosság kritériumaként, amely az áltudománytól megkülönbözteti (demarkáció). A politikafilozófia területén a liberális demokrácia, a „nyílt társadalom” híve és a kommunizmus, a marxizmus bírálója.
Popper alkotta meg a kritikai racionalizmus fogalmát, hogy filozófiáját leírja. Ez a megnevezés fontos, és jelzi a klasszikus empirizmus elutasítását, és a tudomány megfigyelés-induktivista szemléletét, amely ebből alakult ki.
Ennek megfelelően a cáfolhatóságot tette meg a demarkációs kritériumnak a tudományosságot illetően: azaz egy tudományos elméletet egy áltudományos elgondolástól az különböztet meg, hogy az előbbi előre meghatározott módon cáfolható (meg lehet mondani azon eseményeket, amelyek ha bekövetkeznek, akkor elvetjük az elméletet; megjegyzendő, hogy maga a popperi demarkáció – épp Popper kritériumai alapján – sem tudományos elmélet, hanem a tudományra vonatkozó, aligha cáfolható, ám nem is igazolható vélemény). Ehhez kapcsolódik Popper ún. döntő kísérlet fogalma, amelyet elvégezve, két rivális elmélet között választani lehet, mivel az egyik szükségszerűen cáfolódik.
A nyitott társadalom és ellenségei (The Open Society and Its Enemies) és a A historicizmus nyomorúsága (The Poverty of Historicism) című könyvekben Popper a historicizmust vette kritika alá és a „nyitott társadalmat” (kb. liberális demokrácia) védelmezte. A historicizmus szerint a történelem bizonyos ismert törvények alapján elkerülhetetlenül egy bizonyos végpont felé halad (például marxizmus). Popper amellett érvel többek között, hogy az ilyen ideológia az autokratikus és totalitárius rendszerek technikai eszköze. Véleménye szerint a historicizmus a tudományos törvények természetének és a jóslás fogalmának félreértésén alapul. Mivel a tudományos tudás az emberi történelem fontos okozati faktorai közé számít, és mivel senki nem tudja megjósolni a jövő tudományos felfedezéseit, ezért nem létezhet a történelmet megjósoló tudomány.
Egyértelmű, hogy Popper jelentős szerepet játszott a tudományfilozófia – mint önálló filozófiai diszciplína – megalapításában, mind befolyásos műveivel, mind pedig diákjai körében, melyek közül többen híres filozófusok lettek, legfőképpen Lakatos Imre és Paul Feyerabend. Ez utóbbiak a következő nemzedék legjelentősebb filozófusai közé tartoznak a tudományfilozófiában. Lakatos munkájában jelentősen továbbfejlesztette a popperi elképzelést, Feyerabend pedig egyenesen ellene szegült, de mindkettő munkája Popper életművén alapul. Poppert széles körben a logikai pozitivizmus elleni forradalom fő alakjaként ismerik el (már akik nem sorolják be felületes vagy meggondolatlan módon pont a logikai pozitivizmus irányzatához). Felújította David Hume szkepticizmusát az indukció ellenében, és a falszifikáció elvének bevezetésével mind a logikai pozitivizmus kritikájában, mind pedig alternatívák nyújtásában szerepet játszott. Popper, szerénytelen módon visszaemlékezéseiben egy teljes fejezetet címez meg ekképpen: „Ki ölte meg a Logikai Pozitivizmust?”, amelyet úgy válaszolt meg, hogy: „’Attól félek’, hogy el kell ismerjem ‘felelősségem’.” Popper ezzel eltúlozta szerepét, és lebecsülte mások, például Willard van Orman Quine szerepét.
Popper befolyása mind tudományfilozófiai, mind politikai téren túlment az akadémiai szférán. Popper tanítványai és támogatottjai közé tartozik a multimilliomos Soros György, aki szerint a befektetési stratégiája Popper modelljén alapul, amely a tudás növekedéséről, és a falszifikációról szól. Soros alapítványai közé tartozik az Open Society Institute (Nyílt Társadalom Intézet), egy think tank, amelyet Popper A nyitott társadalom és ellenségei könyve alapján neveztek el. Ezt az intézetet Soros a popperi nyílt társadalom eszméjének támogatására, és az abszolutisztikus és totalitárius eszmék ellenében alapította. (Wikipédia)
