Bánat
Az ég oly mély és enyhekék
s fáradt szemem lebágyad.
Ti úgy hívjátok: renyheség,
én úgy hívom, hogy: bánat.
Hogy mi a bánat? Kósza tűz.
A lélek lila lángja.
Derengő, csendes, lenge, szűz.
A vágyak ispilángja.
Hogy mi a bánat? Egy hajó
a remény holt vizében.
A vert hab hangja elhaló,
mint sóhaj süket éjen.
Az ég oly mély és enyhekék
s fáradt szemem lebágyad.
Ti úgy hívjátok: renyheség,
Én úgy hívom, hogy: bánat.
A részeg
A részeg kifordult a kocsma ajtaján.
Egy hópehely hullott rá s megült vastag haján.
Az égre nézett hosszan, kalapját megemelve,
s fohászkodott egy szörnyűt – az összes istenekre!
Aztán megindult lassan, dűlöngve, mint a többi részeg,
ki hullt karokkal a föld szívét köszönti.
Figyeltem, bukdácsolva hogy vet magán keresztet,
s hallgattam durva hangját, hogy énekelni kezdett;
ezt énekelte monoton a részeg egyre
(vér volt ruháján és kezén is):
„Meghalt az édesapám,
meghalt az édesanyám,
meghalok nemsokára én is…”
Gonosz
Véredbe fészkelte magát, s lelked rostjai közt
pusztít, vigyázz! Megmakacsolta benned
létét, kis híja, hogy nem vagy övé egészen!
– Szádban kövek s a tagjaidban ólom,
lépteid egyenetlenek – szaladni félsz,
áldott virága könnynek száraz
szemedben is alig terem,
nincs reszketésed alkonyatkor, éktelen
egyformaság alatt nyögöd
minden napod’ – vigyázz! Vakok már éjszakáid,
vakok, vakok, s rezegnek kicsinyes
álmok a homlokod mögött, s mindegyre sűlyed arcod
– Kiálts magadban szót, ijedj meg, őrült!
Húsodból tiltakozz, fakaszd
egy-kettő leglentről a fényt fel!
Gondolj magad körött mindarra, ami nyugszik,
vár vagy törekszik, hull s emelkedik,
gondolj a Csöndre, melyben sorsok forrnak,
át, ködön, át halott anyád arcára nézz fel
két fáklya közt mely édesen lobog rád
s eszméletednek éles kardját
rántsd fel melled elé!
Vadgesztenyefák
Némelyik már hervadozgat, mint egy őszülő király,
fürtje közt a méltóságos szomorúság muzsikál,
mint hatalmas angyal, száll a gazdag hegyről már a nyár,
arany angyal, végsőt lobban szárnya nemsokára már.
Bólogatnak ablakon túl künn a vadgesztenyefák,
hallgatag királyok, vállas alkonyati mese-fák,
koszorújuk zörren s nincsen koszorújukban virág,
hosszú sorban állnak, mint végtelen litániák.
Égnek áhít hajnalórán minden vadgesztenyefa!
Ágaik közt csupa nedves illat szállong és ima.
Mily öröm vad orrlikadnak ezt a szagot innia!
Ott reszket a lombok közt a harmatos Harmónia!
Most kinézek: ablakon túl már az alkonyat zenél
és az utca halhatatlan szökkenéssel égig ér,
bólogat a gesztenyefa, fújja-fújja őszi szél
(bölcs királyok: nemsokára mindahány aludni tér).
