„Nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Mint vélgaban
Hol s merre jár ő, merre vetette a sors, a költőtársat, drága pajtásomat, Jóskát, mióta az a nézeteltérés volt köztünk, s ő annyira érzékeny szívére vette a dolgot, hogy eltűnt látóhatáromról?… Mert költők voltunk mi ketten, ó igen, s még minők! Huszonkét évesek, ezerkilencszáztízben a New York kávéház erkélyén tudjátok-e, mi volt az? Ezek a mai költők, mit tudnak ezek – a szavakat, amikből verset írnak, készen kapták, mint elkényeztetett gyermek az építőköveket – mit tudják ezek, mi volt az, akkor, minden kultúra újjászületése, több, kezdete és forrása, a káosz! A Semmi, amiből nekünk kellett megteremteni az egész világot, nekem meg Jóskának! Nekünk nem volt szótárunk, nem volt könyvtárunk, mint ezeknek a konzervatív, begyöpösödött futuristáknak meg maistáknak itten – mi a Nyelvet, a költészet anyagát s a Beszédet, a gondolkodás anyagát magunk teremtettük – de nem ám úgy, mint Zamenhof, aki az eszperantó új szavait mégiscsak régi fogalmak jelölésére gyártotta össze! Nekünk bizony kész fogalmaink se voltak, miután a régieket mind elvetettük – mi előbb a szót alkottuk meg, s rábíztuk, hogy teljék meg tartalommal – bizony, fogalmunk se volt róla, és megszületett a halandzsa, a világ legtisztább nyelve, mely csak szavakat ismer, s a beszélő vagy hallgató tetszésére bízza, mit gondoljon s mit értsen a szó mögött!
Mit tudják ezek a mai halandzsálók, mi volt az, akkor és ottan, amikor a halandzsa megszületett, ott, a mi asztalunknál a nyelv őskora, költészete, kultúrája, minden!
Mert bejött Jóska a kávéházi asztalhoz, hanyagul és előkelően s kissé borúsan, nem köszönt (köszönni, minő értelmetlen ócskaság!), s a mellettem ülő beavatatlan idegen legnagyobb megrökönyödésére azt kérdezte:
– Miért nem voltál ott a jegelésen?
És én minden további nélkül tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy mi most mind a ketten hullák vagyunk, besorozva a Szvetenay utcai hullakamrák celláiba, és csak az őrmester háta mögött szökünk ki néha. Tehát nyugodtan feleltem:
– A csavarokat át kellett stimmelni.
Mire ő okosat bólintott.
– Persze, a negyedik felvonás végén. Mondtam a marhának, tegyen rá stemplit. Átvetted, kérlek, a csővizet?
– Nem, össze volt folyva. Ki kellett kefélni.
– Sürgönyözz a belügyminiszternek.
– Ha még nem késő.
– Még nem, most szerelik föl a szájkosarat az akácfákra, éppen arra jöttem. Különben hogy vagy?
– Attól a kis kétoldali fülhallástól eltekintve, elég jól.
– Hadd el, én is rossz bőrben vagyok.
– Mi az?
– Még nem mondtam? Vérkeringésem van, két napja.
Ezek után a kibic, aki eleinte olyasfélét remélt, hogy ha nagyon odafigyel, végre mégis rá fog jönni, miről beszélgetünk mi ketten tulajdonképpen, rendesen felállt, kicsit támolyogva, bocsánatot kért, és a fejét tapogatva – hogy ott van-e még a nyakán – sietve eltűnt. Zavartalanul átadhattuk magunkat az alkotás örömének.
– Ma kuruc verset fogunk írni.
– Tiszta halandzsa, vagy lehet benne szó is?
– Tiszta halandzsa. Műfajszerű.
És már diktálta: Doborza!Huj, koszmabég, huj, kereki!
Vatykos csuhástok vereki!
Dengelegi!…
Különösen jól sikerült vers volt, tele kurucos tűzzel, régies zamattal. Sajnos nem emlékszem már az egészre, csak a refrén cseng még a fülembe:Ne mánd, ne mánd, a vereszt!
Mennyi szép verset írtunk mindenféle modorban, műfajban! Balladát, szerenádot, népdalt, klasszikus eposzt, időmértékes sorokban! Hol én írtam, és ő diktált, hol megfordítva. Tökéletesen megértettük egymást, soha nem volt nézeteltérés… Csak annál az átkozott szonettnél, ami miatt szakított velem!
Ennek a szonettnek is csak az elejére emlékszem, meg a végére. Finom, törékeny vers volt, kissé a francia dekadensek modorába. A címe: „Fajdala…” És utána a kezdő sorok borongós, bölcselkedő hangulata:
A pő, ha engemély, kimár –
De mindegegy, ha vildagár…
Aztán volt még néhány hasonló reflexió a pő-vel kapcsolatban. Még csak a befejező két sor hiányzott. Ő írta, sebesen, az ihlet lázában, csillogó szemekkel:
…mert engemély mindet bagul,
Mint vélgaban a bégahur!…
Diadalmas mozdulattal nyújtotta át a kész verset. Figyelmesen átnéztem, vizsgáltam, bólogattam.
– Rendben van? – kérdezte lelkesen.
– Azt hiszem, nagyon jól sikerült – mondtam szerényen. Csak itt egy betűt kellene változtatni.
– Hol?
– Itt a végén, az utolsó sornál. Azt írtad, „bogul” és a végén „bégahur”. Írjuk „bégahur” helyett „bégahul”.
Nagyra meresztett szemekkel nézett rám.
– Minek?
– Hát a rím kedvéért. Ha „bogul”, akkor a másik legyen „bégahul” – így szebb a rím, egyforma betűvel végződik.
Nem számítottam szerény kérésem hatására. Elsápadt, aztán vérhullám öntötte el az arcát. Felugrott, a szeme villámlott.
– Csak nem gondolod – kiáltott a legnagyobb felháborodás hangján -, hogy hitvány rímjáték miatt föláldozom az egész vers értelmét? Pfúj!… Mindig sejtettem, hogy számodra csak puszta formaság a költészet!
Köszönés nélkül elrohant. Soha nem láttam többet.
Ezt a dolgot a kávéházban észleltem.
Egy úr ült le mellém, jó modorú, szerény fiatalember. Mindenféle dolgokról beszélgettünk. Néhány percre megakadt a társalgás.
Egyszerre megszólal az én új ismerősöm.
– Bocsánatot kérek – mondja szerényen -önnek is ide a pincérhez kiszera méra nin, hozzám?
– Pardon – mondom, és közelebb hajolok -, nem értem.
Udvariasan megismétli:
– Azt kérdezem, hogy a pincér önnek is kiszera méra, és mindig.
Elpirulok egy keveset. Ejnye, mi van az én fülemmel, hogy nem hallom, mint mond ez az ember. Pedig nyilván egész értelmesen beszél.
Percnyi szünet után tehát így szólok:
– Bocsásson meg, kérem, olyan szörnyű zaj van ebben a kávéházban. Igazán restellem, de most sem értettem, amit mondott.
Ismerősöm zavarba jönni látszik. Kérdőleg néz rám, mintha gyanakodnék, hogy ugratom. Aztán kicsit szégyenkezve ismétli, hangosabban.
– Csak azt akartam tudni, hogy a pincér ebben a kávéházban is kiszera méra bávatag, ha lehet.
Mi történt velem? A füleim zúgnak? Egy pillanatra átcikázik agyamon a rémes gondolat, hogy talán megőrültem. Már régen vettem észre magamon különös jeleket… Tegnap, mikor kifelé mentem a kávéházból, égő cigarettámat bele akartam dobni abba a kis tóba, ami itt a kassza alatt van, és amiben aranyhalak úszkálnak, de hirtelen meggondoltam magam, és melléje dobtam. Később jutott eszembe, hogy ez a mozdulat azért történt, mert megsajnáltam a halakat, hogy valamelyik talán megégeti magát a cigarettában.
Most meg a szavak konganak a fülemben, értelmetlen és zagyva betűhalmazban – rettenetes, az apercepcióm felmondta a szolgálatot! Nem tudom összekötni a fogalmakat! Ismeritek azt a gyötrő és butító állapotot, mikor az ember kínlódva elismétel magában egy szót, mondjuk „leves”, és a végén már nem tudja, miről van szó, és csak ezt tudja: „leves”, és nem lát semmit, és végre már nem biztos abban se, hogy mondják: „leves” vagy „levés.”
A halántékom ijedten zakatol. Ránézek a barátomra. Ő csalódottan és csodálkozva figyel rám, hogy még mindig nem feleltem egy ilyen egyszerű kérdésre. Kínos, üres szünet. Odakünt csilingelnek a villamosok. Én összeborzongok, és a temető jut eszembe. Így fognak csilingelni a villamosok, és én a temetőben fogok pihenni, por lesz fölöttem és alattam, és szegény, meghülyült, paralitikus agyam ott szikkad csontkoponyám rekeszei közt…
-Hogy a pincér?… – kérdem, utolsó reménnyel elgyöngülve.
-Hogy itt a kávéházban nekem is lehet-e kiszera méra bégeva szebékkel visszaadni.
Most már nem mehet az így.
– Igen – mondom határozottan -, biztosan lehet.
– Hát akkor adja ide, leviszem.
– Mit???
Rám mered, elhűlve.
– Hát az öt koronát!
El van csodálkozva.
– Ja úgy, pardon – hebegtem rémülten, és reszkető kézzel nyújtok át öt koronát. Aztán elbúcsúzom, és letámolygok a parterre. Ni, már a lábaim is reszketnek. Vége. Ilyen fiatalon! Istenem! Ilyen fiatalon!
Egy barátom fog meg.
– Mit beszéltél azzal a halandzsa-emberrel?
– Kicsodával? Szent isten!
– Hát azzal a halandzsa-emberrel! Te is beugrottál?
Rám néz, mindent megért, röhög.
– Na, sejtettem! Hát tudd meg, ez az ember feltalálta a halandzsanyelvet. Értelmetlen szavakat kever bele a mondatba, és amikor az ember félig megőrült, hogy nem érti, öt koronát kér kölcsön.
Hja, vagy úgy!
Kiegyenesedem, a lábaim megfeszülnek. Gúnyosan végigmérem a barátomat.
– Na hallod! Csak nem képzeled, hogy beugrottam? Rögtön rájöttem a viccre. Olyan embernek ismersz, akit be lehet csapni?
Az eset nagy nyilvánosságánál fogva port kavart fel, és egy csomó levelet kaptam, melyben sürgős felvilágosítást kérnek olvasóim, hogy a halandzsanyelv szótára és nyelvtana megjelent-e már, és hol kapható. Az Akadémia is megtisztelt, hosszabb memorandumot nyújtott be hozzám, melyben azt fejtegeti, hogy a „kiszera”, a „méra” és a „bégész” szavak egyáltalában nem érthetetlen betű-permutációk, mint én hittem, hanem azoknak igenis van értelmük, és hogy ő érti, és hogy jövő hónapban, ha úgy tetszik, felolvasást tarthatok.
Annyi bizonyos, hogy egyszer életemben rákerültem a helyzet magaslatára – és én ne legyek az az ember, aki a szerencséjét kútba ejti? Ezek után tehát határozottan kijelentem, Marinettire és más futuristákra hivatkozva, hogy a halandzsanyelvnek igenis van értelme, sőt, ez a jövő nyelve, mely el fogja söpörni az eszperantót, a volapüköt és más régi seprőket.
Az elmúlt hét folyamán behatóan tanulmányoztam a halandzsanyelv sajátos törvényeit, magam is gyakoroltam magam, és pénteken délelőtt rájöttem, hogy a pesti viszonyokhoz képest folyékonyan beszélek halandzsául.
Azonnal telefonáltam a rendőrségre.
– Halló! Rendőrség? Itt szekéberedétesz. Kérem azonnal küldjenek ide két csendőrt, mert a drégbedészeti főcsévést gyerepelés alatt idehivatász.
– Halló! Halló! Nem értjük! Tessék? Tessék? Tessék?
Hangosabban kiabáltam, türelmetlenül:
– Kérem, ne ugrassák az embert ilyen sürgős másziászásban. Azonnal két csendőrt, drégbedészeti térben.
– I… i… igenis, azonnal -dadogta valaki ijedten.
Negyed óra múlva két csendőr tisztelgett nálam, és parancsaimat várta.
Vagy úgy, mondtam. Akkor jó.
A két csendőrrel elmentem a sóhivatalba.
– Kérem – mondtam -, nagyon sietek, adjanak mellém lépsérző három, fel kell vonulni.
– Tessék? – mondta a hivatalnok.
– Na, kérem, ne bolondozzon – mondtam neki unatkozva -, nagyon téved, ha azt hiszi, hogy mége széd. Tessék nekem rendelkezésemre bocsátani bedevéreszemélagépádiszáda.
– Aaaa – mondta -, elég lesz nyolc?
– Elég lesz.
Csakhamar nyolc emberrel és két csendőrrel felvonultam a Rákóczi térre. Éppen népgyűlés volt.
– Éljen! Éljen! – ordította a tömeg fellelkesülve.
A hatás leírhatatlan volt. Mint a nép bajnokát, lerángattak az emelvényről, vállukra kaptak, és a két csendőrrel, a nyolc hivatalnokkal és az ujjongó tömeggel diadalmenetben vonultunk az egyetem felé.
– Egyetemi ifjúság! – bőgtem a nép hátán. – A zsarnokság mádaszémiféra mindenütt! Fel, fel, a közös, hazafias kiszédere méra!
– Fel, fel! – zengett lobogva az ifjúság.
– Ez a mi emberünk! Az egész város lázban forrt. Senki se tudta miért, de forrt. A katonaságot se lehetett kirendelni, mert nem tudta senki, ki és mi ellen kellene menni a katonáknak, és hogy mi baj van. Engem délután felrendeltek a külügyminisztériumba. Angol, orosz és német diplomaták vártak sötét arccal, és így fogadtak:
– Ön az egyetlen ember, aki rendet tudna csinálni. Mondja meg, fenség, mit üzenjünk a török portának?
– Üzenjék meg – mondtam most már nagyon határozottan -, hogy legutolsó szavágyer szerint mi hajlandók vagyunk mipéla nivásza.
– Helyes. Helyes.
Az ultimátum elment.
Mint hallom, a török porta meghökkent, s a mozgósítás valószínűleg elmarad.
Szerényen mondhatom, ezt nekem lehet köszönni. Azért nyájas olvasó, csak kérlek, máskor vigyáva szábere feledé mi vészekere, ha nekem is – ugyebár, leszel szíves?
Az emberekkel, sokféle emberrel érintkező, folytonosan beszédre, szavakra utalt városi emberben – hát még ha mesterségénél fogva is szavakkal dolgozik szegény! – válhatik ideges kényszerré ez a szavakkal való babrálás.
Közöttünk, szavakkal dolgozók, írók és beszélők között, ebből a szempontból kétféle fajtát különböztetek meg: éspedig olyant, aki szintén így van ezzel a dologgal, mint én, és olyant, aki letagadja, hogy így van vele. Én most őszintén be fogom vallani, hogy vagyok vele.
Bevallom neked is, ifjú hívő, aki villamoson, miközben tiszteletteljes pillantásod elárulja, mire gondolsz: arra gondolsz, hogy én most biztosan halhatatlan remekművek alapját építem magamban, vagy verset komponálok – nos hát, bevallom neked, hogy az elsiető cégtáblákat nézem, és mindegyiken elolvasom a feliratot, de fordítva, hogy mi jön ki belőle. Én százszor rájöttem már, hogy „takarék”, az visszafelé „kérakat”, ami pontosan „kirakat”-nak hangzik. És őrült örömöm volt, mikor hetekig való visszafeléolvasás után ilyen felfedezésekre bukkantam, hogy „szerda”, az visszafelé „adresz” és „szeretni”, az visszafelé „interesz”, és „kelet” az visszafelé „telek”, és „ingovány”, az „nyávogni”, ki sem mondhatom, mennyire irigyeltem költőtársamat, Babits Mihályt, aki rájött, hogy „erőszakos”, az visszafelé „sok a szőre”, és „római fővezér”, az „rézevő fia, Mór”.
Én bevallom, hogy én minden szót, ami eszméletembe kerül, mielőtt felhasználnám, előbb megszagolom, feldobom, leejtem, kifordítom – játszom vele, mint a macska az egérrel, csak azután kapom be. Az én rokonom volt, aki az elemi iskolában ezt a csodálatos dolgot kitalálta, hogy aszongya: „egy telendő, két telendő, tisztelendő”. Én bevallom, nem bánom, legyek csak én hülye, a többieknek joguk van letagadni -hogy mikor a szénkereskedő feljön, és előadást tart nekem, komoly családapának a közelgő télről és a kokszról, hogy én közben ezt ismételgetem magamban görcsösen: „én kokok, te koksz, ő kok”. És mikor egy rezgő szakállú miniszterrel beszéltem egyszer, és ő azt mondta: „mérvadó,” én magamban azt kérdeztem tőle: „mér ne volna vadó”, és mikor azt mondta: „ám mérlegeljen”, azt felelte neki az én lelkem titokban: „ám jó, mér ne legeljek?”, valamint jó hitvesemnek, aki csitított, hogy ne mérgelődjek, annyit feleltem bensőmben: „mér ne gelődjek?”
Én bevallom, ha ezt a szót hallom, hogy „szelámlik”, akkor én villámlást látok, mert mennydörög és szelámlik.
Én bevallom, sok évvel ezelőtt, mikor azzal a híres vezérrel, Prenk Bib Dodával azok a megrendítő dolgok voltak az újságban, és megálltam az utca közepén, s mielőtt érdemben foglalkoztam volna a tragédia európai jelentőségével, előbb gyorsan elmondtam magamban a következő verset:Édes lányom, Bib Doda,
Én is úgy bibtem doda,
Még tizenhat éves koromba.
Én tudom például, hogy „naplemente”, ez egy szép magyar szó. De nekem olaszosan ejtve is tetszik, hangsúllyal az utolsó előtti szótagon, így „naple – mente!”, vagy franciásan: „néplömant”. Nekem ez a szó, hogy „tanítani”, mindig négerül fog hangzani, és az a szó: „hajlam”, mindig zsidóul, így: „chajlam”. Én, ha egy angol regényben tizenegy borostyánfésűről van szó, pillanatig se felejtem el, hogy ezt magyarul kell olvasni, így: „eleven embercomb”. És „harisnya”, ez a szó mindig feltételes marad nekem. Ha risnya – de nem ris.
Mert nekem a szó, azon kívül, amit jelent, érzéki gyönyörűség is, külön, önálló életű zengése nyelvnek, szájnak, fognak, toroknak – számomra nemcsak keserű gúny, de ízes élvezet is, amit Hamlet felel Horátiónak.
– Mit olvas felséged?
– Szó, szó, szó…
S rögtön észreveszem, hogy így is lehetne értelmezni például, más kiejtéssel:
– Hogy van felséged?
– Na, szo, szo, szo.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár Az illusztrációkat beillesztette: u7szerk.
