A dolog tudniillik így áll.
Van nekem egy könyvem otthon, az ötvenes évek derekán jelent meg. Címe: „Díszemlény” – halványkék pakko!ó-papírra nyomva vagy kétszáz vers körülbelül ugyanennyi költőtől: annak a kornak lírája, egész lírai ideológiája – nevezzük egy kis túlzással korszellemnek, szóval az akkori irodalom, egy kornak és egy fajtának a lelkiismerete, egy nemzedék hitvallása.
Ha jellemzés okáért citálni akarnék ebből a könyvből, tulajdonképpen fel kellene olvasnom az egészet: minden sora egy és ugyanazt az érzést, ugyanazt a szándékot fejezi ki, körülbelül ugyanabban a formában. Inkább elmondom, mondjuk, az egyiknek a tartalmát.
Lírai vers, a hazaszeretetről szól, mint a többi. Édes „hazám!” így szól a költő, én szeretlek téged, olthatatlanul és halálosan. Én tudom, hogy te nem szeretsz engem, édes hazám, és talán nem is hiszed el nekem, hogy én téged hogy szeretlek. De majd elhiszed egyszer, ha haldokolva érted a csatatéren, vértajtékos ajkam utolsó, hörgő sóhaja ott vész majd a porba lábaid előtt és te nyakamra teszed lábadat, s én, mielőtt meghalok, még egyszer megcsókolhatom.
A másik vers szintén arról szól, hogy a költő már igazán nem tudja, mit tegyen, majd megőrül a „hazám!”-ért, semmihez nem tud fogni, mert reggeltől estig a „hazá!”-ra gondol, amit a bolondulásig szeret, és nem tudja megértetni vele, hogy mennyire szereti – meghalni nem lehet érte pillanatnyilag, tehát semmivel se bizonyíthatja halálos szerelmét – úgy látszik kénytelen lesz az ivásnak adni magát, hogy kínzó honszerelmét elzsibbassza.
A harmadik verset még nem olvastam, de felteszem, hogy arról szól, hogy a költő nem tud aludni, mindig a hazára gondol, arra a bársonybarna hajára, és szívesen meghal, csak előbb egyszer a „hazám!”-nak a mögé a forró kis fehér fülcimpája mögé puszilhasson.
Az ember elszörnyed, ugye, és mentőkért kiabál – aztán elneveti magát, bólint és Freudre gondol, hát persze, nagyon egyszerű az eset: a szerelmi költészet nem volt divatban, nem élhette ki magát – a költő vette a legközelebbi fogalmat, amivel foglalkozhatott és belevetítette a babája bájai iránt érzett olthatatlan rokonszenvét. Elnyomott és a tudat alá szorított libidó projiciálása a hazaszeretetbe.
Ilyen egyszerű volna a dolog, ha a „Díszemlény” világnézlete, mint irodalmi tünet, önmagában zárt, eredeti egység volna, irodalmi értelemben semmi másból, hanem a korszellemből fakadó megnyilvánulás. Csakhogy tudjuk, hogy ez nem így van: a „Díszemlény” költői egytől egyig hatása alatt állottak egy igazi költőnek, aki ezt a hangot és ezt az érzelmi ideológiát megteremtette, egyszerűen lemajmolják, erkölcsi szemléletet csinálnak belőle, és végső konzekvenciájáig kifejtik azt az érzésprogramot, amit ez a költő teremtett. Az irodalomtörténet Petőfieskedőknek nevezi őket – ami bennök morális imperativus, azért Petőfi felelős. Ők csak folytatták és végig gondolták, amit Petőfi elkezdett gondolni a „hazá!”-ról – és a nyugodt szemlélő minden indulat nélkül így szól: Íme, ide vezet a „hazá”-nak az a fogalmazása, ahogy egy fiatal, rajongó, szláv nemzetiségű költőzseni, egyébként szabadgondolkodó és világpolgár, megcsinálta nekünk, magyaroknak.
De ahhoz már nem lehet eléggé nyugodt és eléggé szemlélő az ember, hogy ezt a „Díszemlény”-féle hazafiságot – elképedve látom – itt valaki fel akarja főzni megint a régi fazekak fenekéről, abból az alkalomból, hogy katonai akcióban állunk egy másik nemzettel szemben, fel akarja főzni, konzerv-kockákat akar csinálni belőle és felkínálja, en gros, a hadseregnek. Mi, tisztességes és becsületes munkásai céhünknek, az irodalomnak, tisztelettel figyelmeztetjük az osztrák–magyar hadsereget, óvakodjék ezektől a hazafiságban utazó irodalmi posztócsalóktól: – elnyűtt, elhordott, hasznavehetetlen és a mostani háborúnak meg nem felelő szövetet akarnak rásózni a nyakára.
Arról nem is beszélek, hogy abba a szemérmetlen kotyvalékba, amit ezek az urak szellemi táplálékul gyártanak a szövetséges államok katonájának: negyvennyolcas honvédek feldarabolt csizmatalpát, kandírozott talpra- magyart és kuruc népdaltörmeléket aprítanak bele, hogy zamatosabb legyen – higgyük el nekik, hogy ezt nem gonoszságból, csak butaságból teszik, s hogy a „haza” szót nem politikai értelemben használják, hanem egy változatlan és politikai áramlatoktól független eszmét értenek alatta, melynek mindegy, ki ellen s ki mellett harcolok. De az ezerkilencszáztizennégyes világháború katonája nem gimnazista, akinek elég, ha egy ilyen szóról „hazám!” annyit tud, hogy vocativusban van – és nem hisztériás holdvilágnyaló, akinek elég, ha erre a kérdésre „mi az én hazám?” egy szép, szomorú arcú nőt festenek le, pajzsra támaszkodva, akinek olyan szép kék a szeme, hogy az ember három hétig juhászkutya lenne a kedvéért.
A világháború katonájának nem is kell szó: mert ő megérett már arra, hogy megértse a fogalmat, amit ez a szó jelent. A szó csak kép és szimbólum – komplex valami, elvont fogalom, a világháború katonájának nincs szüksége a komplexumra, hiszen a komplexumot alkotó elemeket külőn-külön is appercipiálni tudja. Neki senki se mondja, hogy a haza egy tőrrel átszúrt szív, vagy egy oltár, amit a szívben emeltem: – mert ő tudja, hogy a haza barna föld és kék víz – a haza sok ház és sok legelő és sok ember – és köztük ő, ő maga – ő maga is egy kis darab haza. Őt ne kényszerítsék, hogy verset szavaljon a hazáról – saját magáról nem szavalhat az ember szerelmes verset, ugye? –, a haza sohase hencegett és soha nem dicsekedett.
Megmondatott a régieknek: „Bárhová visz szerencsétek, ezt a hazát szeressétek.” En pedig azt mondom nektek: szeressétek a világot, a kék eget és a messzeséget – magatok és hazátok szeretetét pedig bízzátok az ösztönre: az jobban tudja, hogyan kell szeretni önmagunkat. Ezer hazafias vers meg nem magyarázta nekem soha, mi a haza – de egyszer külföldön voltam, Berlinben, járkáltam az utcákon, épületek szédítő tengerében. Járkáltam és valami különös érzésem volt – mintha ez mind csak álom és játék lenne – mintha ezek a házak itt nem volnának igaziak, hanem csak tréfából, ideiglenesen építették volna fel őket a kedvemért, hogy megtréfáljanak – aztán megint nem lesz itt semmi, mint ahogy nem is volt, játék-házak, játékterek – játék-város az egész, tudja isten, miből épült. Ez az érzés nem múlott el félév múlva sem, hogy ott éltem – nem tudtam őszintén elhinni, hogy mindez megvolt azelőtt is, és hogy mindez igazán van. Mindig póznak tűnt, hogy idegen nyelven beszélnek – és minden idegen ember affektált és keresett volt a szememben –, és amit ettem, az ő kocsmáikban, mintha főzőcske-játék lett volna, nem igazi ételek – és játék pénzzel kellett fizetni érte. Hazatérve, az első magyar városban szűnt csak meg ez az érzésem – mint a Lilliputból hazatérő Gulliver, úgy ültem be a nyomorult vasúti étterembe, hogy különös kalandom után mohón nyúljak megint az igazi tányér után, amin igazi ételt nyújtott egy felnőtt és igazi ember. Bizony mondom néktek: ez a haza.
Megmondatott a régieknek: művészetet a te fajtád és nemzeted érzéseiből csinálj – és az ifjú hazafiak az események hatása alatt mostanában teleszájjal kiáltják megint: minden igazi művészet nemzeti. Én pedig, aki nem azért jöttem, hogy a törvényt eltöröljem, hanem hogy azt betöltsem, azt mondom nektek: igaz, a művészethez való erőt abból a földből kaptad, amelyik kidobott magából – de a művészet nem az erő, hanem a mű, amit az erő létrehoz. A nemzeti elem eszköz lehet csak – a mű mindig abszolút valami és aki igazibb, jobb erőkkel indul, legföljebb több esélye lehet, hogy megközelíti ezt az abszolútumot, mert nem azért adta neked a fekete föld a te szemed, hogy visszaforgatva lesüsd a földre, hanem hogy a kék és tiszta eget nézd vele, aminek nincsen határa, mint az országoknak. Örülj az erőknek, amiket útravalóul adott fajtád – de ne felejtsd el, hogy mire adta, a nemzeti földből felszívott nedveket nem muszáj okvetlenül piros=fehér=zöld pántlika alakjában kihúzni a szájadon, két perc múlva, mint a csepűrágó teszi. Más útja van az erőknek – és egyet soha nem szabadna művésznek elfelejtenie: hogy szemedet, szádat és orrod szülődtől örökölted, de van valami, amit nem örököltél senkitől, ezt a valamit, ezt a mindent, amit így mondasz: én.
A világ művésznek akkor kezdődött, mikor ő született, ez a szó – nincs apja, nincs anyja, nincsen fajtája és nemzetisége. A többit bízd a természetre, majd elvégzi helyetted – keresd emberben az embert, művészetben pedig a művészetet – s annak megállapítását, hogy magyarul, magyarán kerested, bízd te csak rám s az utókorra – te akár ne is tudj róla. Ha szónok vagy s állasz a dobogón: adjon neked lelket és erőt a gondolat, amit közölni akarsz – s hogy kezed lendülete hogy segített közben s hangod ereje és szemed tüze milyen volt, míg beszéltél, mennyire benne volt a fajtád, a fajta összegyűjtött energiája – arról te ne tudj. Mert ha tudsz róla s akarsz tudni róla: bizony mondom neked, elvész a gondolat s marad a puszta gesztus, üres hang, hazug frázis. Épen ezért, úgy tűnik nekem az olyan művész, aki dicsekszik vele, hogy ő alkotás közben sohase felejti el magyar mivoltát – mint az együgyű és ostoba ember, aki tenyerére ülve akarja megmérni magát súlyosáé – vagy mint a hazug és szemérmetlen, aki azt mondja: most alszom, nem hallom, mit beszélsz.
Ti nem akarjátok elfelejteni, hogy magyarok vagytok – és mégis azt hazudjátok, hogy az Abszolút Szépet és Abszolút Igazat keresitek, az Eszmét, amiért meg lehet halni? Én meg szeretném elfelejteni tökéletlen szememet, amivel látom, tökéletlen fülemet, amivel hallom a szépet – és szeretném elfelejteni a szájamat és a szavakat, e tökéletleneket, amikkel dadogva és erőlködve leírni próbálom nektek azt, aminek nincsen fajtája, nincsen nemzetisége, amit úgy hívnak, hogy ember.
Világháború katonája: ezekre ne hallgass. Olcsó maszlaggal kötik be a sebedet és haldokló szemedre obulusnak hamis pénzt tesznek, amit visszadobnak odaát, mikor felmutatod: ezért haltam meg. Haldokló katonája a világháborúnak ott a lövészárok fenekén – a távolból kiáltom feléd: ne tűrd, hogy komoly és emberi sebedre cukrosvizet öntsön a kancsal, fisztulahangú Frázis. Ne tűrd, hogy borbély-cégért akasszon a fejed fölé, csókolózó galambokat és képecskét, mikor te búcsúzol. Ne tűrd, hogy szemedet szenteskedve kifordítsa s elhaló hangon azt rebegtesse veled „hazám!” s a porba asszonyi kezet rajzoljon, mely áldólag terjeszt fejed fölé egy mirtuszágat – haldokló katona, te tudod ugye, hogy a haza nem egy hisztérikus női vámpír, a rémregényekből, akiért meg kell halni, hogy az ember megéljen belőle – hanem föld, ház, ég, víz, kerítés, kis csibe, öreg paraszt, városi ucca – és hogy te vagy a haza, haldokló katona, te vagy az, senki más, a te életed – amit nem honfibúból, nem talpramagyarból kockáztattál, hanem hogy halálos veszélyben volt, csak azért – világháború katonája, édes hazám, szegény, szegény hazám.
Nyugat, 1915. május 1.
A szöveget valamelyest a mai helyesírási szabályokhoz igazítottuk, központozást, ékezeteket, szedési hibákat kijavítva. (A szerk.)
