Gyermekkori emlék
Nagyon kérem, tisztelt szedő úr, ne higgye azt, hogy paralitikus vagyok és csak véletlenül írtam csobálkozik, ehelyett, hogy csodálkozik. Nekem ez a csobálkozik kedves emlékem, ami most húsvét vasárnapján vált aktuálissá.
Ötéves koromban, húsvét vasárnapján, délelőtt tíz órakor lekváros kenyeret ettem az ebédlőasztal északi féltekéjén. Ez alkalomból feltérdeltem a székre, mivel az asztal felszíne akkor még feljebbvalóim nagyszámú csoportjába sorakozott.
Az asztalon tintát, tollat és papirost fedeztem fel, amint fejem a fennsík szélén felbukott.
Lefoglalva ezeket a tárgyakat, a fehér papirosra egy profilban álló ember körvonalát írtam le, mondhatnám: kissé az óegyiptomi művészek hatása alatt. A papír többi részét, a körvonalakon túl, bekentem feketére, nyilván a hatás kedvéért – a világítási effektusoknak ezt a rafinált kihasználását később, mint értesültem, Rembrandt és követői átvették tőlem. Művemet befejezve, félig behunyt szemmel visszahúztam a fejem, és higgadt megfontolással szemlélve az eredményt, a profilba fordult úriember arcán némi meglepetést véltem felfedezni. Valószínűnek tartom, hogy a körülötte kialakult váratlan éjszaka lepte meg, ő úgy emlékezett rá, hogy amikor lerajzolták őt, akkor még fehér volt a papír. Bizonyos önelégült kárörömmel igazat adtam neki, és a papír csücskére, ami még tisztán maradt, az alkotás lázából még fennmaradt ihlettel ígyen írtam oda a nagy kompozíció címét és témáját: Fehér ember feketébe
csobálkozik.
A filológusokra bízom annak eldöntését, hogy akkori nyelvérzékemmel a csobálkozni szót tartottam-e a helyes kiejtésnek, vagy egyszerűen a b és d betű között fennálló éles disztinkciót véltem felesleges szőrszálhasogatásnak. Elég az hozzá, hogy a feketében csobálkozó fehér ember tragikus sorsa mélyen gyökeret vert lelkemben, fejlődő lírám azonosította magát e szimbolikus alakkal – igen, uraim, az a fehér ember, aki húsz év előtt hosszan és makacsul s azóta is egyre kitartóbban csobálkozik a feketébe, az a fehér ember én voltam, uraim, én, az európai fehér ember.
A képet eltettem fiókom fenekére, és tegnap, tegnap elővettem és megnéztem. Ez azután történt, hogy a balkáni háború részleteinek leírását elolvastam valahol, olvastam a keleti kényelemmel berendezett szénsavas vérfürdőkről, amiket török orvosok
ajánlottak szegény török katonának, a nehéz napokról olvastam és Drinápoly elestéről. Olvastam tegnap, és olvastam hat hónapja mindennap. Olvastam bolgár fehér emberekről és szerb fehér emberekről, és azután megnéztem tükörben az arcomat, és változatlanul fehérnek találtam. És olvastam négyezer levágott törökről és hatezer felkoncolt lakosról és bajonettekről és özvegyekről is. És aztán, mint említettem, megnéztem a gyermekkori rajzot a fehér emberről.
Ismerik, uraim, Dorian Gray csudálatos történetét? Az arcképről szól e történet, mely gazdája minden bűnét és romlottságát magára veszi: az arckép öregszik, és gazdája üde és fiatal marad; egy nap megnézi képét, és rémülten veszi észre a változást.
Uraim, a fehér emberrel borzasztó dolog történt. Nedves helyre tették, vagy mi, vagy a papír romlott el, elég az hozzá, hogy a fehér körvonalak közé beszivárgott a fekete, – csúf, sötét árnyak húzódtak a fejen és a mellen keresztül. A fehér ember körvonala elmosódott, beleolvadt a környező fekete atrocitásba, amit ezek a bolgárok véghezvisznek.
És elrettenve győződök meg róla, hogy egyidejűleg eltűnt az arcról is az a kifejezés. A fehér ember közben megfeketedett a feketétől, és a fehér ember immár nem csobálkozik.
Görbe tükör, 1912
