[Madách Imrike után Istenkéről, Ádámkáról és Luci Ferkóról a versikéket irta KARINTHY FRICIKE] Forrás: Arcanum Képek
Bevezetés
Toncsi, Fercsi, Jancsi, Náncsi.
Csupa kandi, meg kiváncsi
Kisgyerek.
Amit Imre bácsi néktek
Elmesél most – attól égtek
Ifjak, öregek.
Egyik izzad, másik fázik,
Egyik vigan hahotázik,
Másik pityereg.
Ha így nézed, domború,
Ha így nézed, homorú.
Egynek szörnyű mulatságos,
Másnak szomorú.
Első szín
Utcu Lajcsi, hopsza Lenke,
Volt egyszer egy jó Istenke,
Azt gondolja magában:
Mit ülök itt hiában?
Megteremtem a világot,
Hogy olyat még kend nem látott.
Hogyha látod, szádat tátod,
Mesterségem megcsodálod.
Amint mondta, úgy is tett,
Dolgozott egy keveset,
Hat nap alatt úgy, ahogy
Összecsapta valahogy,
Rajta nem is másitott,
Csak egy nagyot ásitott.
Rafael, Miska, meg Gábor.
Ebből állt az angyaltábor.
Rafi mondta: halihó,
Ez a világ jaj be jó!
Miska mondta: gyerekek!
Ez a világ de remek!
Gabi mondta: mi lesz még,
Ha meglátjuk az eszmét?
Luci Ferkó azomba’
Irígy volt és goromba.
Meee, mondta, szebb is akad,
Nekem nem kell, edd meg magad.
Ilyen volt a Luci Feri,
De Istenke meg is veri,
Nem kell szárny, repülj gyalog,
Dobjátok ki, angyalok!
Második szín
Ádámka, meg Évike
Édenkertnek végibe
Hancuroztak, ittak, ettek,
Állatokkal verekedtek.
Ádámka nem akart menni
Évikével almát enni.
Évi mondta: ne légy fád,
Láttam két szép almafát.
Angyalka jött, nagyon mérges,
Vigyázz, az az alma férges!
Istenke se akarja,
Hasacskátok csikarja.
Luci Ferkó rossz kölök,
Éppen arra lődörög,
Juszt is, mondta: egyetek,
Tömjétek meg begyetek.
No most tele van a bendő,
Itt a bűn, az eredendő.
Mars ki innen, istenvertek!
Bezárjuk az Édenkertet.
Harmadik szín
Vége lett a jó életnek,
Éviék szegények lettek,
Mert elkövették a rosszat,
Dolgozhatnak most naphosszat.
Mi lesz ebből, Évikém?
Nem bírom egy évig én.
Csak tudnám, mi lesz belőlem,
Mit akar Istenke tőlem.
Luci Ferkó majd megmondja,
Annak ez a legfőbb gondja,
Mióta büntetés végből
Őt is kidobták az égből.
Feküdjetek a bokorba,
Kimondom most nektek sorba,
Évi, Ádám,
Kibontom a meseládám.
De előbb módját megadni,
Van szerencsém bemutatni,
Ha nem tetszik a regény,
Vagy az ágyacska kemény,
Ez a kislány megpuhítja,
Úgy hívják, hogy zöld remény.
Negyedik szín
Ádámkából azon nyomba
Fáraó lett Egyiptomba.
Nagyon finom volt a dolga:
Mint a pelyva, annyi szolga,
Dolgozott egy kőhegyen,
Csak hogy neki jó legyen.
Gile-gula, tarka-barka,
Rabszolgának fáj a marka,
Férfiszolga, nőcseléd
Liheg-lohog, csőcselék!
Ha kilóg a nyelvecskéd,
Megverünk, mint kis kecskét,
Csihi-puhi, mertek-gyertek,
És egy szolgát agyonvertek.
Évike, hogy látja ezt,
Nosza pityeregni kezd.
Mit pityeregsz, te gyerek?
Évi tovább pityereg.
Na megállj csak, az apád!
Eltörtétek a babát!
No majd veszek frisset, másat,
Finomat és elegánsat!
Ez már úgyis régi, ócska,
Így szólt a jó Fáraócska.
Égszakadás, földindulás,
A fejemen egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!
Ötödik szín
Görög hazát akkor éppen
Megtámadták, kérem szépen
Miltiades fővezér
A csatába ment ezér!
Hát ahogy ott csatázott,
Mint valódi hellén,
Arrament egy ellenség,
Megszúrta a mellén.
No ez mégis hallatlan,
Hogy a nép ily hálátlan.
Nincs hálátlanabb a népnél,
Otthagyták őt a faképnél.
Királynak, ha nincs szószéke,
Hatalmának bezzeg vége.
Igyuk meg a tejecskét,
Csapjuk le a fejecskét.
Égszakadás, földindulás,
A nyakamon egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!
Hatodik szín
Hü, ezek de rosszak lettek,
Énekeltek, ittak, ettek,
Évi, Ádi gonoszcsontok,
Elvetettek minden gondot.
Évi röhög, mintha ráznák,
Csintalanok és paráznák,
Nincsen benne semmi könyör,
Azt mondja, hogy fő a gyönyör,
Fő a gyönyör, meg a gyomor,
Persze, lett is szörnyü nyomor.
Ádi, Évi rossz is, rest is,
Hát egyszer csak jött a pestis,
Jött a csunya dögvészecske,
Hullt a nép, mint a legyecske,
Kézzel, lábbal kalimpált
És aztán meghalukált.
Ekkor jött a szent Peti,
Ki a rosszat megveti.
Ádi, Évi, nézd meg eztet,
S megmutatta a keresztet.
Égszakadás, földindulás,
A szívemen egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!
Hetedik szín
Tankréd bácsi énekel,
Azt mondja, hogy hinni kell.
Egyik hiszi eztet, aztat,
Másik hiszi aztat, eztet.
Egymás kezéből kitépik,
Rongyolják a szent keresztet.
Ejnye, csípje meg a macska!
Hol az exact fogalmacska?
Évi a zárdába ment,
Nem szép tőle, annyi szent.
Lett belőle Izidóra,
Nem hallgatott okos szóra.
Ádi mondja: csip, csip, csip,
Gyere már ki egy kicsit.
Évi, Évi, gyere ki,
Ég a házad ideki.
Évi mondja: nem, nem, nem.
Nem enged a korszellem.
Feri mondja: a kereszt!
Megfogtad, de nem ereszt!
Égszakadás, földindulás,
A hátamon egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!
Nyolcadik szín
Ádi, Évi, ácsi, pácsi,
Ez meg itt a Kepler bácsi,
Nem ám holmi fecske-locska
Kenyere a csillagocska,
A nagy bolygó náció,
Meg a gravitáció.
Egyedem-begyedem,
Meg a világegyetem.
Közben Évi: juj, juj, juj,
Egy fiúval összebúj,
Hogy majd vesznek, éljen, vivát,
Ádámkának vásárfiát.
Nem fügét és nem narancsot,
Icipici kis agancsot,
Felteszik a fejére,
Jól fog állni nekie.
Csakhogy ahhoz pénz kell ám.
Adjál nékem, Ádikám.
Ádi mondja: no, mi lesz még?
Nem szeretem ezt az eszmét,
Unció-smunció,
Szebb a revolució.
Égszakadás, földindulás,
A szememen egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!
Kilencedik szín
Játsszunk fej vagy írást mostan,
Mondta Ádám a magosban.
Hogyha írás, semmi sírás,
Mindennapra egy tojás.
Hogyha fej lesz, de sok hely lesz,
Minden bögre csupa tej lesz.
Megisszuk a tejecskét,
Lecsapjuk a fejecskét.
Utolsó pár legelőre,
Kimegyünk a legelőre,
Mienk a föld, rontom-bontom,
Az én nevem Kukorica,
Kukorica, Kukorica Danton.
Utcu bizony megérett a meggy,
Danton bácsi ki a rétre megy.
Kint a réten a fűbe harap,
Hiányzik belőle egy darab.
Égszakadás, földindulás,
Könyökömön egy koppanás,
Gyerünk vissza, pajtás!
Tizedik szín
Ádámkának mi nem jut eszébe,
Hogy ő mostan beleül a székbe.
A tudományt onnan magyarázza,
Hű tanitványt a hideg kirázza.
Tudós bácsi, mondd meg nékem,
Mi legyen a mesterségem?
Vegyél könyvet, tollat, irkát,
Mindenféle irka-firkát!
Tudós bácsi, vettem, hoztam,
Mit csináljak vele mostan?
Dobd a tűzbe hamarjába,
Jó meleg lesz a szobába!
Beledobtam, lángol, ég is,
Mit csináljak mostan mégis?
Mostan hányjál egy bukfencet,
Mert a tanító csak henceg,
Nem tud ő se jobbat ennél,
Amitől okosabb lennél!
Égszakadás, földindulás,
Az agyamban egy pattanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!
Tizenegyedik szín
Hálaisten, nem kell
Iskolába menni,
Ádámnak, Ferkónak
Nincsen dolga semmi.
Kimennek sétálni
A piacra ketten,
Azt mondja az Ádám:
Jaj, de éhes lettem!
Ferkó mondja – Addig ehetsz,
Mig a zsírtól meg nem repedsz,
Amíg tele van az erszény,
Te maradsz a polgáreszmény!
Pénzért mindent megkapunk,
Vedd elő a bukszát,
Vendéglőben sört iszunk,
Megesszük a buktát!
Arra megy az Évike,
Figyeli, hogy nézik-e?
Játékot kér Ádámtól
Szereti is hálából.
De a gonosz Luci Feri,
A játékot összetöri,
Nem kellesz már nékem Ádám,
Tanuld meg a versen:
Akad, aki többet ád ám,
Ez a szabad verseny.
Égszakadás, földindulás,
A zsebemben egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!
Tizenkettedik szín
Hát ez meg már micsoda?
Gőzmalom vagy mosoda?
Akár gyár, akár malom,
Benne nagy az unalom.
Olyan tiszta, olyan csendes,
Olyan sima, olyan rendes.
Nem lehet bent hajkurászni,
Henteregni, falramászni.
Nem csinálnak benne ácsok
Kardot, csákót, kalapácsot,
Csak gépet, meg kereket,
Csupa rendes gyerekek.
Gyerünk Ferkó, lássuk,
Itt fogunk ma hálni!
Hadd lám, tudnak-e valóban
Mint mi tudtunk, fűben, hóban
Olyan édes, kicsi, kedves
Kereket csinálni?
Ez ló, kutya, macska, virág;
Ilyen volt a régi világ.
Hát ma nincs belőle már!
Egy maradt csak: a szamár.
Égszakadás, földindulás,
Csak a ketyegés és kopogás,
Fel az égbe, pajtás!
Tizenharmadik szín
Jancsi, Pista, Marcsa, Lenke,
Ez itten a végtelenke!
Ferkó mondja: hallga, csitt,
Itt elbújunk egy kicsit!
Ádi fél, remeg, gyanakszik,
Földtanár úr megharagszik,
Hogyha jön és nem talál.
Ferkó röhög: – Oh, te gyáva,
Szebb a pulyka, mint a páva,
Mit nekem föld és halál?
Ádi mondja: – Ecki-becki,
Engem ugyan nem nevetsz ki,
Vagyok én is, idenézz,
Nekem semmi az egész!
Földtanár úr dúl-fúl, dörög,
Hol van az a komisz kölök?
Meg kell írni, ecke-becke,
Még mindig nincs meg a lecke!
Égszakadás, földindulás,
A léghajón egy robbanás,
Le a földre, pajtás!
Tizennegyedik szín
Ejnye, csípje meg a csóka,
Több az ember, mint a fóka.
Ez már nem vicc, nem is móka,
Félre jelmez és paróka!
Csupa jég és csupa hó,
Vörös a nap, halihó.
Bife-befagyott a tó,
Didereg az eszkimó,
Mégsincs kedve korcsolyázni,
Inkább volna falramászni.
De a kunyhó fala sík,
Ha rámászik, leesik.
Évi, Évi, – Ádi mondja:
Hol a puder meg a spongya,
Mert itt kissé ronda vagy.
Évi mondja: majd ha fagy.
Nem kell szépség, nem, nem, nem,
Fázom, nem ér a nevem.
Veletek tovább nem játszok,
Vigyetek már haza, srácok!
Ferkó mondja: csipje csóka,
Nem kell móka, nem kell fóka.
Álommozi lepereg,
Ébredjetek, gyerekek!
Utolsó szin
Álommozi nem forog.
Ádi, Évi hunyorog.
Csodálkozva széttekint,
No most itt vagyunk megint.
Édenkertból kihajítva
Kuksolunk megint sunyítva.
Kinek volna tovább kedve
Hinni, élni lelkesedve.
Luci Ferkó nyavalyás,
Te vagy mindenben hibás!
Hagytál volna nekünk békét,
Mért csináltad ezt a zrít?
Most a remény nem virít,
Elmondtad a mese végét.
Ádi henceg: – Tudod mit,
Mondok neked valamit
Oda álom, ide álom,
Nekem ez nem ideálom,
Ha akarom, nem csinálom,
Ez az élet piszokfészek –
Nem csinálom az egészet,
Én elmegyek, kegyed ül,
Rám a Gellért hegye dűl,
Csináljátok egyedül!
S ugorna már lefelé,
Ekkor jön az Évike:
Ádi gyere, csitt-csitt-csitt,
Súgok neked valamit.
Únom én az egész mesét,
Ez a játék egy hülyeség.
Te is hagyd ott Lilit, Ferit.
Akik mindig egymást verik,
Nem kell nekem több fiú,
Mind hencegő és hiú.
Fiú lánynak nem barát,
Únom már a maskarát.
Csinnadratta, kereplő,
Nem leszek már szereplő,
Mindig másnak látszani
Nem kell kalap és kabát,
Csinálok kócból babát,
Azzal fogok játszani.
Ádi is szól szemlesütve:
Mégis jobb a zsemle sütve,
Puha kenyér, házi koszt,
Ördög vigye a gonoszt.
Jó Istenke hallva eztet,
Csendben mosolyogni kezdett
Hegyes bajusza mögött
S elküldte az ördögöt.
Aztán így szólt: no, mit mondok,
Kell-e még az almakompót?
Mért ettétek azt a vackot,
Kaptok érte két barackot.
Az egyiket Évi kapta,
Fejebubját tapogatta,
Csak azért, hogy meg ne hízzál,
Másik Ádám fülét érte,
Nem is haragudott érte.
Te meg fiam, bízva bizzál.
Így mesélte ember a fiának,
S ezzel vége a komédiának.
A képeket az Irodalmi Jelen összeállításából másoltuk ki. [Szerkesztettük az Új Idők, Singer és Wolfner, 1946 kiadása alapján – olvasható a folyóiratban.]
