2022. november 28. – december 10.
Bár jártunk már arra, mégis mindig szívesen látogatjuk meg, a Karib-tenger és -térség mindig meg tud lepni valamivel. Festői környezete párját ritkítja, vetekszik a polinéz szigetekkel, ráadásul közelebb van. A hajókirándulás formája pedig, miután némileg eljárt az idő felettünk, kedvenc kirándulási formánk. Éjjel utazunk, a szállás és koszt biztosítva, benne van az árban. (A szeszes italért külön kell fizetni.) Az ételt öt különböző vendéglőben szolgálják fel, az egyik önkiszolgáló, kettő pedig különleges ételeket szolgál fel, olasz, illetve ázsiai konyha szerint, és ide kell fizetni. A többi vendéglő ingyenes, az ételek minősége kitűnő. Nem beszélve arról, hogy a kenyér, a mindennapi kenyerünk: olyan, mint valamikor Erdélyben egy-egy ismerősünk-barátunk sütötte. Ropogós, finom, ellenállhatatlan.
Szinte minden nap új helyet látogatunk meg, és általában egy nap rendelkezésünkre áll meglátogatni a környéket, ahol kikötött a hajónk. Ha megkedveljük, máskor is el lehet oda jönni több időt tölteni. Kedvenc hajótársaságunk az Oceánia, kényelmes hajóival, ínyenc kosztjával és figyelmes személyzetével megnyerte tetszésünket.
Hajónk, a Sirena közepes nagyságú 648 személyes hajó, november 28-án indult a floridai Miami-ból, és december 10-én a Barbados-i Bridgetown városa az úticélunk, a következő szigeteket érintve: Bahamas, Jamaica, Aruba, Curacao, Bonaire, Grenada, St. Kitts & Navis, Guadeloupe és Barbados. Az utasok életkora, első ránézésre, úgy 75-76 év körül van, ez később be is bizonyosodik. Egy páran tolószékben vannak.
A Karib-Térség tulajdonképpen három részből áll:
– Bahama szigetek, a Floridai félsziget keleti részétől dél-kelet irányban helyezkednek el.
– Nagy-Antillák (Kuba, Hispaniola, Jamaica, Kajmán-Szigetek, Porto Rico, a Floridai-félsziget és a Bahama szigetek alatt délen helyezkednek el.)
– Kis Antillák a Nagy-Antillák folytatásaként délre kanyarodnak, és a Dél-Amerikai Venezuela északi részén érnek véget. A Kis-Antillák továbbá ismét két részből áll. A Szél felőli szigetek (Dominika, St. Lucia, St. Vincent, Grenada, Barbados), valamint a Szélcsendes-szigetek (Aruba, Bonaire, Curacao), melyeket Holland-Antilláknak is neveznek.
A térséget még Nyugat-Indiának is szokták nevezni, mivel felfedezésekor azt hitték, hogy megtalálták az Indiába vezető nyugati utat.
Éghajlata trópusi, két évszak létezik, az esős és a száraz. Egyes részein ősz körül hurrikánok dúlnak, úgyszólván lehetetlenné téve a mindennapi életet.
A Sirena 1999-ben épült és 2019-ben modernizálták, 648 utast fogadhat be. Ezekhez persze még hozzáadódik a 400 fős személyzet a mindennapi teendők ellátására. Állítólag több mint negyven országból jöttek, hogy gondoskodjanak rólunk. A hajó hossza 180 méter, sebessége 18 csomó. Van rajta egy szabadtéri úszómedence, két jacuzzi, teniszpálya, asztaltenisz, minigolf, tornaterem, színház, könyvtár és még sokminden vendégcsalogató. És hogy a vásárlás is könyebb legyen, a lakáskulcs három célt szolgál; lakáskulcs, hitelkártya a hajón és személyi igazolvány.
A napi étkezést öt különböző vendéglő biztosítja. Egyesekben csak kiöltözve lehet megjelenni, másokban pedig akár fürdőruhában is, és a napi gasztronómia benne van az árban – és ízletes. Ha pedig valakinek különösen kifinomult ízlése van, három vendéglő különleges ínyenc ételekre specializálódott, itt már fizetni is kell, és előre helyet kell foglalni. Egy régebbi alkalommal kipróbáltuk, de szerintem nem éri meg a külön kiadást, hiszen a többi vendéglő is gusztusos és változatos ételt szolgál fel, reggel hattól este tízig. Ha pedig valaki éjjel is szeretne enni, semmi gond, szobába szállítják, és nem kerül többe.
Ez az egyik amit nem szeretek ezeken a hajóutakon: túl nagy a kínálat, túl nagy a csábítás, aminek nem tudok ellenállni. A szeszes italokat kivéve, minden többi ital ingyenes, beleértve a különböző kávéfajtákat is, és bizony fonom presszót készítenek. Temesvári lévén igyekszem is támogatni Illy Ferenc utódainak üzletét, aki állítólag Temesvárról került Olaszországba, hogy fontos szerepet töltsön be a modern kávéiparban.
Az első megállónknál, a Bahamas szigeten, nem tartottam érdemesnek kiszállni a hajóról. Egyrészt nem volt semmi érdemleges szervezett kirándulás, és én sem találtam semmit amiért érdemes lett volna kiszállni. Egy legközelebbi tevékenységet azon a címen emlegettek, hogy úszás a disznókkal; miután rájöttem, hogy jelen esetben a négylábúkról van szó, és még fizetni is kell érte, lemondtam róla.
Port Antonio, Jamaica
Jamaica a Karib térség harmadik legnagyobb szigete Kuba, illetve Hispaniola után. A csalogató temgerparttól az őserdőig szinte minden felületi forma megtalálható a szigeten. Ha pedig a hangokat is hozzágondoljuk, feltétlenül egyike a leghangzatosabb szigeteknek, lehet hogy nemcsak a Karib térségben. Jamaica is, mint szinte mindegyik Karib-sziget a turizmusra van beállva, lakói kedvesek, vendégszeretőek, és persze szeretik a zenét. Bob Marley innen indította a reggae stílust.
A kikötő Jamaica északkeleti részén van, most is angol fennhatóság alatt áll. A trópusi éghajlat és növényzet érdekes jelleget ad neki, a rendet tisztaságot azonban nem úgy néz ki, hogy különösebben szeretnék.
Az utvonalat, amit Jamaikában kiválasztottunk, jól reklámozták, utánagondolva is ezt választottam volna, de végül vitathatónak találtam, hogy megérte-e. Tulajdonképpen a Reach vízeséshez mentünk vagy két óra hosszat Port Antonioból. A vízesésnél töltöttünk egyet, és visszafelé ismét két óra. A természet valóban szép volt, de azonkívül a helységek, amelyeken átmentünk, semmi esetre sem voltak említésre méltóak. Semmi rendezettség, sok szemét, rendetlen házak stb. Persze a programot is lerövidítették, kivették Errol Flynn egykori házát is a programból.
Mikor a hajóról leszállunk, egy helyi zenekar fogad, és ha a zene minősége nem is vetekszik a Bob Marley-ével, a hangerő annál inkább. A buszok már várnak, de úgy néz ki, a turizmus még nem tért vissza a régi, COVID-19 előtti kerékvágásba, aránylag kevesen vagyunk. Port Antonioban még vannak utcák, de az építőanyag nagy része itt is préselt, illetve hullámlemez. Persze vannak kivételek is. A rendre, tisztaságra bizony nem adnak sokat, azon kívül hogy a forgalom baloldalon halad, más semmi nem utal az angol behatásra.
Ahogy távolodunk Port Antoniotól, az utcák kezdenek eltűnni, mindenhova építkeztek, számomra minden látható logika nélkül. Igazuk volt, amikor azt mondták, hogy az út nagy része a vízesésig “többé-kevésbé” kövezett. (Inkább a kevésbéhez volt közel.) A gödrök-lyukak mennyisége s mélysége vetekedhetett volna a tíz-tizenöt ével ez előtti temesvári Lugosi útiakkal.
Mintegy két órai autókázás után megérkeztünk a Reach vízeséshez. Illemhely, egy pár házikó, melyeket nem tudom mire építettek, mert teljesen üresek voltak, és mintegy kétszáz méter gyaloglás és lépő után megjelent a vízesés. Érdekes volt, de nem annyira, hogy érdemes lett volna két órát autókázni érte. Néhány utas megmártózott a vizében, majd mintegy óra után indulás vissza. Ha valaki berendezett volna egy kis helyiséget kávé vagy hűsítő eladásra, biztosan jó üzletet csinált volna. Volt egy pár bennszülött, de ők jobbnak látták lézengeni, pihenni a trópusi éghajlaton.
Mintegy félúton a hajó felé, megálltunk egy nagyobb helyiségben kipróbálni a jamaikai étel-nevezetességet, a jerkyt. Ez tulajdonképpen grillezett hús, lehet csirke, disznó stb., amelyet egy többé-kevésbé csípős szósszal kennek be. Kipróbálunk egyet, szerencsére csak egyet vettünk, és megosztottuk Katival. Egy öt-hat centiméteres disznókolbász ára nyolc dollár, minden kenyér vagy köret nélkül. Nem mintha nem tudtuk volna megengedni magunknak, nem szegényedtünk le, de egy kicsit túlzásnak tűnt. Némi keserű szájízzel hagyjuk el Jamaikát. A természet bőkezű volt hozzá, de az emberek beérték ennyivel, pedig egy kis szorgalommal minőségileg sokat javulhatna az életük. Egy biztos, első pillanatra mindannyian egészségeseknek néznek ki, nincsenek elhízva, a bőrszínük pedig ébenfekete, szép.
Pénteken egész nap utaztunk és csak szombaton reggel kötöttünk ki Oranjestad-ban.
Oranjestad – Aruba
Itt nem voltunk egy szervezett túrára feliratozva, de a hajó előtt már várt néhány autó. Az idő továbbra is szép, 27-29 fok, kék ég – felhő csak a fényképek kedvéért. A kikötő már a hajóról jól néz ki, egy pár holland típusú ház, mindenik szép nagy, rendezett. Feliratkoztunk személyenként egy 25 dolláros túrára (a borravaló is benne foglalva). Csak egy baja volt, hogy normálisan iskolabusz volt, s mint olyan, a méreteket nem az én lábaimra találták fel. Valahogy kibírtam. Mint ahogy a neve is mondja: Una Isla feliz – Aruba valóban egy boldog szigetnek néz ki. Aránylag kicsi, mintegy 120 ezer lakosa van, valamikor holland gyarmat volt, és a hatás ma is látszik. Éghajlata trópusi, de az északi és déli része között nagy különbség van. Amíg a déli részén buja déli növények vannak, az északi része kopár, sivatag, főleg orgonasíp-kaktusz terem rajta.
A hivatalos nyelv a papiamentó, amely állítólag a helyi indián, spanyol, angol stb. nyelvek összefolyásából alakult ki.
Oranjestad, a sziget fővárosa a sziget dél-nyugati részén van. A központ pedig éppen a kikötővel szemben. A kikötő és környéke rendezett, tiszta, és mint később kiderült, az egész sziget az. Aránylag kis házak, két-három szobásaknak néznek ki. Később láttunk nagyobb házakat is, de ezeknek az ára már valahol a millió dollárhoz közelít. Szépek, ízlésesek, egyik-másik a Karib tengerre jellenző élénk színekre van festve, de ezek nem zavaróak, és főleg az óceán partján vannak. A központ tele divatüzletekkel, Armani, Dolce e Gabana, Gucci, Louis Vuitton stb. Itt szerencsére nem időzünk. Kalauzunk megjegyzi hogy kicsit arrább megvannak a helyi üzletek is, de mi nem vásárolni jöttünk. Ezek a turistacsalogató portékák elég giccsesek, kevés a kivétel.
A sziget aránylag sík, egy-egy kis dombbal tarkítva. A legnagyobb, a Szénakazalnak nevezett, állítólag 745 méter magas, és lépcső vezet a tetejére. (Nem tartottam érdemesnek felmenni, inkább elhittem.) A sziget észak-nyugati részén még megnéztük a Kalifornia világító tornyot. Az 1891-ben elsüllyedt gőzös emlékére épült. Mellette a parton a Faro Blanco vendéglő kitűnő egy kicsit megpihenni és megcsodálni a a tengert. Egy kis séta után pedig a sziget elegáns részén vissza a hajóhoz.
Willemstad, Curacao
Reggel indulnánk városnézésre, csak a troli nem jelent meg. Végül taxival elvittek az Amsterdam erődítményig, mondván, hogy az is benne van a programban. Később ez valószínűtlennek tűnt, mert csak álltunk az erődítmény udvarán, míg végre megérkezett a troli. Ahogy kinézett, mintha inkább valahol egy Disney parkban lettünk volna, de legalább történt valami. Jó szellős, nyitott volt és elég tágas.
A sziget ma is Hollandiához tartozik, tiszta, jól néz ki. A távolban egy hatalmas híd látszik, mely összeköti a sziget két részét. Először a zsidó negyeden haladunk át, aránylag jól néz ki. Rendezett, tehetős házak, s a zsinagóga a legrégibb a környéken. Úgy néz ki, a lakónegyedek nincsenek elkülönítve a hivataloktól, irodáktól.
Willemstad egy kicsit dombosabb mint Aruba és ez is kivül esik a hurrikánövezetből. A nedvessége alacsony, ami nagy előnyt jelent a látogatottság szempontjából. Sok a szép strandja.
Kralendijk, Bonaire
Az idő itt is szép, bár már nedves. A hely olyan, mint a többi holland gyarmat, lehet, hogy egy kicsit rendetlenebb. Körülautózzuk a szigetet, sok a védett zöldterület. Az egyik tavon a távolban egy pár flamingó tűnik fel, egy-egy település, később pedig egy sóbepárló. Hatalmas halmokban a fehér só, az öbölben pedig már vár a hajó, hogy elszállítsa. A reklám a kereskedelem anyja: a bepárló előtt egy hatalmas ládában reklámozzák a sót, mindenki vehet mintát. (Elég sokan összegyűlnek a láda előtt, hogy egy marék sót vigyenek haza.)
Este ünnep a hajón, a kapitány meghívott egy pohár pezsgőre. Hamar két pohár lesz belőle, meg egy pár falat apró szendvics, és megünnepeljük az egyik utazótársunkat, aki négyszáz napot, több mint egy évet töltött az Oceania hajóin. Persze nem egyvégtében, de így is említésreméltó esemény. Társalgás közben kiderül, hogy a hajó utasainak fele az Egyesült Államokból, Kanadából, Norvégiából, Németországból való. Érdekesség, hogy ez alkalommal nem hallottuk egy magyar szót sem a hajón, ami nagyon ritka, talán az első alkalom.
St. George, Grenada
Délután kettő körül érkezünk, ez is nedves, de sokkal dombosabb mint a helyek, ahol eddig jártunk. Meredek utak, tűkanyarok, szép. Egy-egy ház mintha csak lógna valamin egy nagy szakadék felett. A kirándulást, amire feliratkoztunk, valami okból megszüntették, feliratkoztunk hát egy másikra, ami maradt. Ez pedig egy botanikus kert volt a sziget túlsó felén. Egyenruhás iskolások, sok fűszernövény.
Csodáljuk a sofőrt, hogy milyen ügyesen veszi a kanyarokat, és közben igyekszünk nem a szakadék felé nézni. A táj trópusi, a növények nagy része ismeretlen. Igaz, akad egy-egy pálma is, és akkor örvendünk, hogy akad olyan is, amit felismerünk. Sok a fűszernövény, melyeket a bennszülöttek orvosságnak használnak. Reklámozza is őket a vezetőnk, de senki sem hajlandó kipróbálni a helyi sámán tudását.
December 7. – egész nap utazás St. Kitts-be.
Basseterre, St. Kitts
Ez egy elég dombos szigetnek néz ki. Az idő továbbra is szép, busszal a keskenyvágányú vasútmegállóhoz. Beutazzuk a fél szigetet. Jó lassan, de így is attól félek, nehogy a keskenyvágányú emeletes vonat felforduljon, annyira inog. (Mellette a hajónk egy nagyon stabil szerkezet.) A kalauz végig beszél, és maximális hangerővel, egy-egy szünetben pedig két helyi fiatal ropja a táncot jó színes viseletben. Valami itókát is szolgáltak, mint utólag kiderült ingyen. Valószínűleg tudták, ha megmondják, hogy ingyenes, sokkal több fog fogyni. A táj szép, időnként megjelenik négy-öt ház, ezeket ők falunak nevezik. Aránylag tiszta, de nem különösebben rendezett. A vonat emeletes vonat, elég nehéz képeket készíteni, ahogy az ülések el vannak rendezve. A félúttól ismét busszal. A hajóraszállás előtt végül találtunk valamit az unokáknak.
Pointe a Pitre, Guadelupe
Utolsó kirándulás, innen holnap már Barbados szigetén kötünk ki, ahonnan irány haza. A sziget mintha egy fokkal nagyobb hely érzését adja, nem tudom, hogy ezt a francia hovatartozás teszi-e, vagy valóban így van. Elég rendezett, aránylag tiszta. A Citroen, Renault, Peugeot márka mellett egy-egy Dacia Duster is lehet látni. Franciaország tartományaként Guadeloupe a Schengen övezetbe tartozik. (Azért Románia inkább megérdemelné. Bizony sokszor nehéz értelmet adni sok történelmi valósághoz.) Első utunk egy vízeséshez vezetett, egy őserdő közepén. Minden nedves volt és csúszott, a növényzetnek itt már inkább trópusi kinézése volt. Annál silányabb volt a vízesés, egy valamire való helyen biztos meg sem említik. Igyekszenek valami turista csalogatókat kitalálni, ami valami pénzt is hoz a házhoz.
A következő utunk egy botanikus kert, szépen rendezett, valószínű nem kellett sokat dolgozni, hogy szép legyen, a természet szép, tobzódó, buja.
Az utolsó utunk egy helyi hírességhez, egy rumkészítő üzembe vezet. Érdekes egyvelege a manufaktúrának és az idők folyamán szerencsésen felhalmozott tapasztalatnak a keveréke. A marosvásárhelyi Kombinát egykori munkavédelmi felelőse itt egy pár hónapig a paradicsomban érezte volna magát, lépten-nyomon elemi kihágásokat talált volna, amikért minden nagyobb erőfeszítés nélkül be lehetett volna zárni az üzemet. De csodák csodája a balesetek nagyon ritkák, legalább is azt mondták. Persze az egész látogatás fő pontja az ingyenes és mint ilyen sikeres rumkóstolás volt. Már azzal, hogy vámmentesnek reklámozzák és egy pár centet-dollárt lehet spórolni egy üvegen, nagy a meggyőzőereje. A rum azonban soha nem volt kedvenc italom egyike, engem nem tudtak meggyőzni, hogy vásároljak.
Bridgetown, Barbados
Kirándulásunk utolsó állomása, itt már nem is időzünk. Egy másik kirándulás alkalmából itt töltöttünk egy-két napot, az érdemes látnivalókat megnéztük akkor.
A Karib-tenger számomra vagy természeti szépségekben bővelkedik, vagy valami csoda folytán valahol megmaradt egy régebbi épület látogatható formában, s ezeket érdemes megnézni. Itt láttunk egy orchideakertet és egy régi erődítmény nyomait.
Jön a koránkelés, és a hajóról egyenesen a röptérre megyünk. Bár ne siettünk volna! Gépünk még felszállás előtt meghibásodott, és a tervezett tizenegyórás repülésből huszonnégy óra lett: egy hatalmas vargabetű megtétele után, Boston érintésével, hazaértünk.
