Rybka úr ezen az éjszakán jó hangulatban ballagott hazafelé, először is azért, mert megnyerte sakkpartiját (szép matt volt az azzal a lóval, gyönyörködött még most is magában), másodszor azért, mert friss hó esett, és lágyan ropogott a talpa alatt ebben a szép, tiszta csendben. „Istenem, milyen gyönyörű ez” – sóhajtotta Rybka úr; a város egyszerre kisvárossá vált a hó alatt, olyan régi világba való kisvárossá – az ember mármár hajlandó elhinni, hogy éjjeliőrök járkálnak, és postakocsik robognak benne; furcsa, hogy a hó milyen régies és vidékies tud lenni.

Ropp, ropp, Rybka úr kitaposatlan utat keresett magának, csak azért, mert a hó ropogása örömöt szerzett neki; csendes, kertes kis utcában lakott, ahol nem volt forgalom, és így a lábnyomok egyre fogytak a hóban. „Ni, ennél a kapunál egy férficipő és egy női topánka nyoma ér véget, biztosan házastársak mentek erre – vajon fiatalok-e” – kérdezte magában Rybka úr, mintha meg akarná áldani őket. „Emitt meg egy macska szaladt át, és itt hagyta a hóban virágtalpacskáit. Jó éjszakát, cicus; biztosan fázik a lábad. És most már csak egyetlen lábnyomsor húzódik itt; mély férfilábnyomok füzére, egyenes, világos lépéslánc, amelyet magányos járókelő hagyott maga után. Melyik szomszéd lehetett?” – gondolkodott Rybka úr barátságos érdeklődéssel; „oly kevesen járnak erre, kocsinyom meg véletlenül se akad; az élet peremén vagyunk itt, ha hazaérek, az utca egészen fülére húzza a fehér dunnát, és azt álmodja majd, hogy gyermekjátékká változott. Kár, hogy az újságos néni mindent összetapos reggel; úgy jár keresztül-kasul az utcán, mint a nyúl…”

Rybka úr hirtelen megállt: éppen, amikor át akart menni a másik oldalra, ahol a háza állt, szemébe ötlött, hogy a lábnyomok, amelyek mentén eddig jött, most letérnek a járdáról, és az úttesten át az ő kapuja felé tartanak. „Ki ment volna hozzám?” – kérdezte meglepetten, és szemével követte a világos nyomokat. Öt lábnyom volt ott, és a lábnyomsor pontosan az úttest közepén a bal láb lenyomatával véget ért. Aztán semmi, csak érintetlen szűz hó.

„Ezt nem értem – morfondírozott Rybka úr. – Az az ember talán visszafordult a járdára!” De a járdát, ameddig csak el-látott, sima, porhanyós hó fedte, s egyetlen lábnyom se volt benne. „Ejha, a mindenit – csodálkozott Rybka úr –, akkor biztosan a másik járdán folytatódnak a nyomok.” Fogta magát és ívben megkerülte a befejezetlen lábnyomsort; de a másik járdán sem volt egyetlen nyom se. És az utca egész további szakasza érintetlen habkönnyű hótól fénylett véges-végig, szinte a lélegzet is elállt ennyi tisztaság láttán. Senki sem járt erre azóta, hogy a hó leesett. „Furcsa — folytatta az elmélkedést Rybka úr. – Az az ember talán a saját lábnyomaiba lépve visszahátrált a járdára, de akkor egészen az utca végéig kellett hátrálnia, mert előttem errefelé csak egyetlen lábnyomsor vezetett, mégpedig ebben az irányban… De miért tette volna? – döbbent meg Rybka úr. – És hogy tudott hátrafelé ilyen pontosan beletalálni a lábnyomaiba?”

Fejcsóválva nyitotta ki a kaput, és bement a házba; bár tudta, hogy ostobaság, amit csinál, mégis megnézte, nincsenek-e bent a házban valamilyen hónyomok; de hát honnan kerültek volna oda? „Talán csak álmodtam az egészet” – morogta elégedetlenül, és kihajolt az ablakon; az utcán, a lámpa fényében öt éles körvonalú mély lábnyom látszott a hóban, s a lábnyomsor az utca közepén véget ért; tovább nem volt semmi. „Az ördög vigye el –gondolta Rybka úr, szemét dörzsölve. – Egyszer olvastam valami kiagyalt történetet* egyetlen lábnyomról a hóban, de itt egy egész sor nyom van, aztán egyszerre csak semmi. Hova lett az a fickó?”

Fejét csóválva vetkőzni kezdett, de hirtelen abbahagyta, odament a telefonhoz, és fojtott hangon felhívta a rendőrséget: – Halló, Bartošek fogalmazó úr? Kérem szépen, itt valami furcsa dolog van, nagyon furcsa dolog… Ha volna olyan kedves kiküldeni valakit, vagy még jobb volna, ha ön jönne el személyesen… Nagyon jó, hát akkor megvárom a sarkon. Én nem tudom, miről van szó…, Nem, nem hiszem, hogy valami veszedelem fenyegetne; csak azért akarom kint várni, hogy senki se tapossa el a nyomokat… Nem tudom, hogy kinek a nyomait. Hát jó, megvárom.

Rybka úr felöltözött, és megint kiment az utcára; óvatosan megkerülte a nyomokat, és a járdán is vigyázott, nehogy eltapossa őket. A hidegtől és izgalomtól remegve állt meg az utcasarkon. Csend volt, az emberlakta föld békésen világított bele a világűrbe.

– Itt olyan jó nyugalom honol – mormogta Bartošek fogalmazó melankolikusan –, hozzám meg egy részeges alakot és egy verekedő társaságot hoztak be. Fúj!… No mi a baj?

– Kövesse ezeket a nyomokat, fogalmazó úr – szólt Rybka remegő hangon –, s pár lépésnyire innen meglátja…

A fogalmazó úr villanylámpával világított maga elé. – Hát jó nagy darab ember mehetett erre morogta –, a lába nyomából meg a lépése hosszából ítélve legalább egy méter nyolcvan magas lehet… Rendes cipőt viselt, alighanem kézzel varrottat. Részeg nem volt, és elég határozottan lépkedett. Nem tudom, mi nem tetszik magának ezeken a nyomokon.

– Az ott – mondta röviden Rybka úr, és rámutatott a befejezetlen nyomsorra az úttest közepén.

– Aha – szólt Bartošek fogalmazó, és habozás nélkül az utolsó lábnyom felé tartott, leguggolt és rávilágított a kézilámpájával. – Ez semmi – mondta elégedetten –, egészen normális, erős lábnyom. A testsúly inkább a sarkon nyugodott; ha az az ember még egy lépést tesz, a testsúly áthelyeződött volna a lábhegyre, érti? És ez látható volna.

– És ez mit jelent? – kérdezte Rybka úr izgatottan.

– Nos – mondta a fogalmazó nyugodtan -, ez azt jelenti, hogy nem ment tovább.

– Hát akkor hova lett? horkant fel Rybka úr hideglelősen.

A fogalmazó úr vállat vont. – Nem tudom – mondta. – Talán valami gyanúja támadt vele kapcsolatban?

– Milyen gyanúm? – döbbent meg Rybka úr. – Csak tudni szeretném, hova lett. Nézzen ide! Itt tette meg az utolsó lépést; hát akkor a Krisztus hét sebére kérdem, hová lett azután? Hiszen tovább nincs semmiféle nyom!

– Azt látom – mondta a fogalmazó szárazon. – De miért érdekli magát, hogy hova ment az az ember? Ismerőse volt talán? Vagy valaki eltűnt a házból?Mert ha nem, akkor mi a csudáért fontos magának, hogy hova lett ezeknek a nyomoknak a tulajdonosa?

– De hát ezt a rejtélyt ki kell deríteni – motyogta Rybka úr. – Nem gondolja, hogy a saját lábnyomaiba lépve visszahátrált a járdára?

– Ostobaság – mormogta a fogalmazó. – Ha az ember hátrafelé megy, akkor rövidebbeket lép és szélesebb terpeszben jár, hogy biztosabb legyen az egyensúlya. Azonfelül nem emeli a lábát, úgyhogy sávokat hagy maga után a hóban. Ezekbe a nyomokba csak egyszer léptek uram. Hiszen látja, milyen élesek a körvonalaik.

– Hát ha nem ment vissza – faggatta a fogalmazót kitartóan Rybka úr -, akkor hova tűnt?

– Az az ő dolga – morgott a fogalmazó. – Ide hallgasson! Ha az illető nem követett el semmit, akkor nekünk nincs jogunk beleavatkozni az ügyeibe. Ahhoz előbb feljelentés kellene; akkor aztán előzetes nyomozást rendelnék el…

– No de hát eltűnhet valaki csak úgy, az utca közepéről? – szörnyülködött Rybka úr.

– Hát ezzel várnia kell kicsit, uram – tanácsolta nyugodtan a fogalmazó. – Ha valaki eltűnt, akkor a családja pár nap múlva jelenteni fogja a dolgot; no, és aztán nyomózni fogunk utána. Amíg senki nem keresi, addig semmi közünk hozzá. Ez nem megy másképp.

Rybka úron sötét harag kezdett elhatalmasodni. – Bocsánat mondta élesen –, de véleményem szerint úgy kellene, hogy a rendőrséget mégis érdekelje egy kicsit, ha egy békés járókelő egyszerűen eltűnik az utca közepéről.

– Nem történt neki semmi baja – vigasztalta Rybkát Bartošek úr. – Dulakodásnak nyoma sincs. Ha valaki megtámadta vagy elhurcolta volna, akkor itt annyi lábnyom lenne, hogy…Sajnálom, uram, de nekem nincs semmi okom a beavatkozásra…

– De fogalmazó úr – csapta össze kezét Rybka úr –, hát akkor legalább magyarázza meg… Hiszen ez rejtély…

– Az – helyeselt Bartošek úr, és elgondolkodott. – Fogalma nincs róla, mennyi rejtély van a világon. Minden ház, minden család rejtély. Mikor idejövet elmentem ott az előtt a kis ház előtt, hallottam, hogy odabent egy fiatal nő sír. A rejtélyek nem a mi reszortunkba tartoznak. Bennünket a rendfenntartásért fizetnek, uram. Vagy talán azt hiszi, hogy kíváncsiságból nyomozunk, mondjuk, egy betörő után? Mi azért nyomozunk utána, hogy lecsukjuk. Rendnek kell lenni, uram.

– No látja – horkant fel Rybka úr. – Azt talán csak elismeri, hogy nincs rendjén, ha valaki az utca közepéről…mondjuk, függőlegesen a levegőbe emelkedik, vagy igen?

– Ez az interpretáción múlik – vélte a fogalmazó. – Egy rendőri előírás szerint, ha valakit nagyobb magasságból való leesés veszélye fenyeget, akkor az illetőt oda kell kötni valamihez. Ha ez figyelmeztetés ellenére nem történik meg, akkor büntetést kell kiszabni… Ha ez az úr magától emelkedett a levegőbe, akkor a rendőrnek figyelmeztetnie kellett volna őt, hogy kössön biztonsági övet; de itt nyilván nem vélt rendőr – mondta elnézően.  Máskülönben látnánk a lábnyomait.  Egyébként lehet, hogy ez az úr más módon távozott innen, igaz?

– De hogyan? – kérdezte gyorsan Rybka úr.

Bartošek fogalmazó megcsóválta a fejét. Azt nehéz megmondani. Lehet, hogy valami mennybemenetel ment itt végbe, vagy pedig Jákob létrája állt az utca közepén – folytatta bizonytalanul. – A mennybemenetelt esetleg emberrablásnak minősíthetnénk, feltéve, hogy erőszak alkalmazásával történt, de úgy tudom, hogy az ilyesmi rendszerint az érdekeltek beleegyezésével játszódik le. Az sincs kizárva, hogy ez az ember repülni tudott. Ön még nem álmodta azt, hogy repül? Az ember csak ellöki magát kicsit a földtől, és már emelkedik is a levegőbe… Vannak, akik úgy repülnek, mint egy léggömb, de nekem, ha álmomban repülök, időnként el kell magamat löknöm a földtől; ez, azt hiszem, attól van, hogy nehéz az egyenruhánk, meg hogy a kard is húzza az embert. Lehet, hogy ez az ember alaludt, és álmában repülni kezdett. Csakhogy ez nem tilos, uram. Persze, ha nagyobb forgalom van az utcán, akkor a rendőrnek kötelessége figyelmeztetni… Vagy várjon, lehet, hogy ez itt levitáció volt; a spiritiszták hisznek a levitációban; de a spiritizmus sem tiltott dolog. Nekem egy úr, Baudyšnak vagy minek hívják, azt mondta, hogy saját szemével látta, amint egy médium a levegőben lógott. Ki tudja, mi van a dologban?

– No de, uram – szólalt meg feddően Rybka úr –, ön talán csak nem hisz az ilyesmiben!? Hiszen ez a természeti törvények megsértése lenne…

Bartošek úr gondterhelten vállat vont. – Uram nekem megvannak a magam tapasztalatai; az emberek minden törvényt és minden rendeletet megsértenek; ha ön is rendőr lenne, akkor többet tudna erről… – Legyintett. – Nem csodálkoznék, ha a természeti törvényeket is megsértenék. Az emberiség fegyelmezetlen banda, uram. No, jó éjszakát, kezd fázni a lábam.

– Nem inna meg nálam egy csésze teát … vagy egy pohárka szilvapálinkát? – javasolta Rybka úr.

– Miért ne – morogta melankolikusan a fogalmazó. – Hisz ebben az uniformisban még kocsmába se mehet az ember. Azért isznak a rendőrök olyan keveset.

– Rejtély – folytatta a fotelban ülve, s merengve figyelte, hogyan olvad le csizmájáról a hó. – Kilencvenkilencen nyugodtan elmentek volna azok mellett a lábnyomok mellett, anélkül, hogy valami különöset találtak volna rajtuk. És ön is nyugodtan elmegy kilencvenkilenc átkozottul rejtélyes dolog mellett, anélkül, hogy valami különöset találna rajtuk. Ördögöt tudjuk mi, mi minden van a világon. Kevés olyan dolog akad, ami nem rejtélyes. Az igazságszolgáltatás nem rejtélyes. A rendőrség sem az. De minden járókelő rejtélyes, uram, mert nem nyúlhatunk hozzá. Mihelyt ellop valamit, máris vége a rejtélyességének, mert becsukjuk és kész; legalább tudjuk, mit csinál, mert bármikor megnézhetjük egy olyan kis ablakon keresztül, tudja? Kérem szépen, az újságírók például azt írják, hogy „itt meg itt egy rejtélyes hullára bukkantak!” Mi a rejtélyes egy hullán? Ha mi kapjuk meg, akkor megmérjük, lefényképezzük és felvágjuk; az utolsó cérnaszálig tudjuk, mi volt rajta, tudjuk, mit evett utoljára, mi okozta halálát, és tudunk még sok mindent róla. És tudjuk azt is, hogy megölte valaki; a legnagyobb valószínűség szerint a pénzéért. Mindez olyan világos és érthető… Jó sötéten kérem a teát, uram. Minden bűntett világos. Látjuk az indítékait és mindazt, ami hozzátartozik. De hogy mit gondol a macskája, uram, vagy hogy miről álmodik a cselédje, és hogy miért néz ki a felesége olyan elgondolkozva, az ablakon, az rejtély, uram. Minden rejtély, a bűnügyeket kivéve; a bűneset a valóság egy pontosan meghatározott darabja, a valóság egy szelvénye, amelyre rávilágítottunk. Nézze, ha itt körülnézek, hát sok mindenre rá jöhetnék önnel kapcsolatban, de én a csizmám orrát figyelem, mert hivatalosan semmi közöm önhöz; s azért nincs közöm, mert nem érkezett ön ellen semmiféle feljelentés tette hozzá, a forró teát szürcsölve.

– Nehogy azt képzelje valaki – folytatta kis idő múlva –, hogy a rendőrséget és főleg a titkostendőröket a rejtélyek érdeklik. Fütyülünk a rejtélyekre; bennünket a szabálytalanságok érdekelnek. Bennünket a bűntett nem azért érdekel, mert rejtélyes, hanem azért, mert tiltott. Mi a bűnözőt nem valami intellektuális érdekből üldözzük, hanem azért, hogy a törvény nevében letartóztassuk. Ide hallgasson, az utcaseprők nem azért róják az utcákat seprűvel a kezükben, hogy a porban emberi nyomokból olvassanak, hanem azért, hogy eltakarítsák mindazt az ocsmányságot, amit az élet az utcán összehord. A rend csöppet sem rejtélyes. Rendet csinálni piszkos munka, uram; aki tisztogatni akar, annak mindenféle piszokba kell dugnia a kezét. Ezt is csinálnia kell valakinek – mondta melankolikusan –, mint ahogy kisborjúkat is kell ölni valakinek. De kíváncsiságból borjút ölni barbárság; ezt iparszerűen kell csinálni. Ha valakinek kötelessége megtenni valamit, akkor legalább tudja, hogy joga van megtenni. Nézze, az igazságszolgáltatásnak bizonyosnak kell lennie, mint az egyszeregynek. Nem tudom, be tudná-e bizonyítani, hogy minden lopás jogtalan, de én bebizonyítom önnek, hogy minden lopás tilos, mert minden esetben, amikor ellop valamit, letartóztatom. Ha az utcán igazgyöngyöket szórna szét, a rendőr figyelmeztetné, hogy szemetelni tilos. De ha csodákat kezdene művelni, azt nem akadályozhatnánk meg, hacsak nem merítené ki a közmegbotránkozást okozó cselekmény vagy a tiltott csoportosulás tényálladékát. Ahhoz, hogy valamibe beleavatkozzunk, annak a valaminek szabályellenesnek kell lennie.

– De uram – ellenkezett Rybka úr, elégedetlenül fészkelődve –, és ön megelégszik ezzel? Itt például… olyan furcsa dologról van szó… olyan rejtélyes dologról… és ön…

Bartošek úr vállat vont. – És én hagyom a fenébe. Jól van, uram; ha óhajtja, eltakaríttatom azokat a lábnyomokat, hogy ne zavarják az ön éjszakai nyugodalmát. Mást nem tehetek. Nem hall semmit? Lépéseket? A mi őrjáratunk közeledik; ezek szerint két óra hét perc van. Jó éjszakát, uram.

Rybka úr kikísérte vendégét a kiskapuig; az utca közepén még most is ott volt az a befejezetlen és felfoghatatlan lábnyomsor… A szemközti járdán egy rendőr közeledett.

– Mi újság, Mimra? – kiáltott a fogalmazó.

Mimra rendőr szalutált. – Semmi különös, fogalmazó úr jelentette. – A tizenhétben a macska kint nyávogott az udvaron. Rájuk csengettem, hogy engedjék be. A kilencben nyitva felejtették a kaput. A sarkon felszedték a kövezetet, és nem tettek oda piros lámpát, és a Maršikék boltja fölött az egyik oldalon meglazult a cégtábla, reggel majd le kell szedniük, nehogy a fejére essen valakinek.      

– Ez minden? 

– Ez minden – mondta Mimra rendőr. – Reggel fel kell szórni az utcát, hogy ki ne törje valaki a lábát; hatkor majd be kell csengetni a házakba…

– Jól van – felelte Bartošek fogalmazó. – Jó éjszakát!

Rybka úr még egyszer odafordult az ismeretlenbe vivő lábnyomok felé. Ott, ahol még nemrég az utolsó lábnyom látszott, most Mimra rendőr szolgálati csizmájának alapos lenyomata díszlett, s a lenyomatok szabályos és világos sorban tovább folytatódtak.  

– Hálistennek – lélegzett fel Rybka úr, és aludni tért.

* K. Čapek  novellája a „Boži muka” (Kálvária) c. kötetben jelent meg. (Lásd: Šlépěj)

Forrás: BABELMATRIX, Karel Čapek: Elbeszélések, Európa, 1964