Onnan lehet tudni, hogy valaki mekkora színész, hogy ha az ember úgy érzi, személyesen ismeri, holott dehogy, ha az ember úgy érzi, hogy olyan perceiben is jelen van, amikor nincs, hogyha úgy érzi, hogy szerepei és fellépései beleégnek a mindennapjaiba az embernek. Ilyenkor az a néző-hallgató-civil magánember érzete, hogy nem csupán egy zseniális színésszel beszélget magában, hanem egy hozzá nagyon közel álló, majd’ azt mondanám mélyen szeretett emberrel.
No, hát nekem Kulka János pont ilyen. Egyfelől talán a legnagyobb színésze az elmúlt évtizedeknek, de mindenesetre az egyik legnagyobb, de ezen túlmenően, ha csak a legutolsó alapélményemet veszem, a Halleluja Kulka féle előadását, láttam vagy háromféle változatban, mit láttam: belémégett. De ez csak a legutolsó találkozás, mert ezt néhány hetente újra hallgatom-nézem, és azt kell mondanom, hogy Latinovits és Darvas Iván óta férfiszínész biztosan nem volt rám ekkora hatással. Pedig sokan vannak. Mindjárt a fél régi Kaposvár, ahova úgy jártam le egyetemistaként, mintha kritikus lennék. Nem mellesleg színpadon ott láttam Kulkát először. Aztán láttam mindenütt: filmen, az Alföldi féle Nemzetiben, a Katonában, a Centrálban, a Radnótiban, láttam a Dés féle koncerteken Udvarossal, Básti Julival, Cserhalmival, and so on.
Nem vagyok színházszakértő, csak bamba néző, de mégis: Kulka a szerepeiben is olyan mint a nagyon kevés alapbarátaim. Az ember onnan tudja, hogy ki az alapbarát, ha saját magában állandóan vitatkozik vele, kikéri – távollétében – a véleményét, közli vele élete és munkája alapügyeit, anélkül, hogy találkoznának, leveleznének, vagy telefonálnának. A barát – a benned élő másik. Mármost az ember úgy van kitalálva, hogy vannak „virtuális” barátai.
Már a stroke után, de már javulóban, ott voltam Katonában, és az előadás után Kulka ott ült a büfében, egyedül, nyilván ő is nézte a darabot. Odamentem hozzá, és megsimogattam a vállát, nem beszéltünk egy szót sem, tán nem is látta, hogy oldalról odacsusszan egy ismeretlen, én meg csak egy mozdulatig mertem
hozzáérni-szólni, de ezt muszáj volt. Ugyanis Kulka szemében a magány és szeretet olyan egysége-kínja tükröződött, amire csak a nagyon jelentős emberek képesek.
Van nekem egy saját használatra, még gimnazista koromban kidolgozott „elméletem”. Megírtam már, igaz ritkán, mert erre csak nagyon néha kerülhet sor. Valami olyasmi a lényege, hogy nagyon ritkán vannak emberek, nagyon kevesen, akik, függetlenül a szakmájuktól, végzettségüktől, eszük méretétől, mindentől: emberzsenik.
Nagyon kevés ilyen ember van. Az emberzseni nem „jó embert” jelent, és végképpen nem „tehetséges embert.” Olyan kevesekre használom ezt, akiknek az életén átsüt az, hogy minden mozdulatukban, minden gesztusukban messze túl vannak a mi közönséges mindennapjainkon, méghozzá úgy, hogy nyakig benne állnak a mindenkik mindennapjában, azaz olyan mélyen érzik az életet, hogy a magatartásuk, tetteik gesztusaik, túl a jóságon és szolidaritáson a lényeglét reményét hordozzák, mutatják, képviselik.
Nos, az emberzseni az, akivel mindig együtt vagyunk virtuálisan, mert tudnak-éreznek-közvetítenek valamit, nem hitet, nem tudást, nem etikát: lényegéletet. Ezek a néhányak, hogy egy mára diszkreditált kifejezéssel éljek, a nembeliség „álláspontján” élik az életüket, vagyis maga-tartanak.
Kulka János nagy színész, és mégis: minden szerepén és megnyilvánulásán átvérzik az emberzsenialitás, aki követte Lang Györgyihez fűződő kapcsolatának ránk tartozó pillanatait, azt tudja: nem jóságról beszélek, nem is a nagy színész szomorúságáról, hanem arról, hogy tudni kell: Kulka János színész, énekes, akármi: emberzseni. És Kulka János Lang Györgyi halála után ezt nyilatkozta: „Elfelejtettek. Ahogy én elfelejtettem a betegség miatt az angolt, a franciát, a verseket, a címeket, mindent. Ők engem… A falakon kívül durva a világ. Aki az utcán kedves volt, most elfordul. Nem köszönnek rám, mint régen. Rossz ez. Változott a világ. Durvák az emberek. Talán félnek. Sok a baj. Háború. Infláció. Máskor beszólnak.” (hvg)
Biztosan sokan beszólnak, pocsék időket élünk. De Kulka János nincs elfelejtve. Sőt: szeretve és tisztelve van. nem kicsit. Nagyon.
Ami viszont igenis van, sőt létezik: az a belkényszerem, hogy ha valaki emberzseniként él bennem, ráadásul még a Halleluját is úgy énekli ahogy, akkor ennek az embernek minden bizalmaskodás nélkül azt kell hogy üzenjem: Kulka János nem vagy elfelejthető, mert bennem (is) élsz, a stroke előtti és utáni lényedben egyaránt, velem és még sokakkal vagy, azaz: Kulka János, Ön egy szeretendő emberzseni. Könnyebb a létem ebben a pocsolyában pusztán attól, hogy az Ön nevének beütése a gugliba, először a Halleluja Kulka Jánosát adja ki, utána pedig a Dés koncertek Kulkáját.
Köszönet, hogy Ön van, kedves emberzseni úr.
Forrás: Újnépszabadság
