Tisztelt Szerkesztő Úr!
Ön sokszor felteszi a kérdést a műsorban, hogy mit kellene tennie az ellenzéknek, vagy tágasabban: kit kéne élre tennünk a Orbán-rendszer leváltásáért? Jogos és nehéz kérdés, és bár kész válaszom persze nekem sincs, szeretném felhívni utólag a figyelmét arra, hogy két ízben kísérletet tettem egy lehetséges válasz körvonalazására az ÉS-ben. Az egyiknek a címe Nem volt a másiké Határolt forradalom.
Ki fogok mindkettőre térni, de először azt kellene tisztáznunk, hogy milyen feltételek között gondolkodunk egyáltalán az orbáni önkényuralom leváltásáról. Minapi levelemben amellett érveltem, hogy Orbán rendszerét diktatúrának tartom, tehát az egyik kiindulópontja a mostani levélnek az, hogy itt nem valamiféle hibridrendszerről van szó, amelyhez többféleképpen lehet hozzányúlni, ha változást akarunk, attól függően, hogy a vélelmezett hibrid demokratikus potenciálját ezen elmélet hívei mekkorára taksálják. De mivel szerintem szó nincsen hibridizmusról, ezért én bátran javaslom az egyik kiindulópontnak azt, hogy jelenleg diktatúrában élünk.
A következő lépés, hogy az elnyomó rendszerben megvizsgáljuk az ellenzék szerepét. Ennek értelmezése nélkül sem tudunk továbblépni. Nos, már többször is megírtam, még itt a Szabadság Klub felületén is, hogy a szó tényleges értelmében négy darab kétharmados bukta után ellenzék nincs, még pontosabban: rendszerellenzék pláne nincs. Ennek sok oka van, az ellenzéki pártok elképesztő tehetségtelenségétől kezdve egészen odáig, hogy egy szisztéma megértése nélkül nem lehet benne a helyünket megtalálni. És persze nem szimpla tehetségtelenségről van szó: vannak itt tehetséges emberek persze, például Gyurcsány Ferenc tehetséges rétor és vannak is víziói, viszont ő meg nem érti, hogy vele ellenzék Magyarországon nem nyerhet. Ennek is sok oka van, az őszödi beszédtől a karaktergyilkosságig de ez mindegy is most. De ő is csak példa. Dobrev is tehetséges, ráadásul ő még vezetőnek is, de ekkora hendikeppel vele sem lehet nyerni. Nem sorolom. Az alapvető baj, hogy a Fidesz könnyedén a diktatúra fügefalevelévé maszkírozta át az ellenzéket, akik szegények egyharmadnyian asszisztálnak a parlamentben Orbánnak, ugyanis a Fidesz nyelvi kommandója régen levette őket a nyilvánosság nyelvi térképéről. Persze vannak derék, bátor emberek is. Ilyen például Hadházy Ákos, aki bátor és hasznos ember, de ő alapvetően individualista ellenálló, ami fontos szerep, de ebből ellenzék mint alternatíva nem lesz.
És a többi párt – Momentum, LMP például – lehet, hogy jót akar néha, csak éppen nem érti ő sem a világot, amiben mozog, ez kiválóan látszott Donáth Anna „visszatérésén”. A többi pártok meg egyáltalán nincsenek is. Vagyis: ellenzék nincs, csak „ellenzéki pártok” vannak, de ők nem alternatívái ennek a diktatúrának.
Jelenleg nincs rendszerellenzéke az orbáni diktatúrának, éppen ezért valójában csakis „ellenzéki” pártok és némi civil mozgolódás van.
De akkor adjuk fel? Maradjon örökre Orbán? Mi meg műveljük kertjeinket? Van egy nagyon sokatmondó adat: március 15-én mintegy száz, azaz 100 civil szervezet az Andrássy úton kétnapos ünnepet tartott. A száz civil szervezet megmozgatott a legnagyobb nemzeti ünnepen maximum néhány ezer embert. A tanárok, diákok melletti tüntetések, az oktatás szétverése elleni fellépések jó, ha néhány ezer embert mozgatnak, de inkább csak százakat.
Tehát akkor a civil szféra sem működik? Igaza lenne sok gondolkodó embernek, aki a magyar népet gyávának, félősnek, önzőnek tartja, sőt van, aki jobbágymentalitásról beszél. Vagyis Orbán voltaképpen a magyar nép kompromisszumra hajlamos alkatát, gyávaságát, félelmét használja ki másfél évtizede, sőt Orbán valamiféle „apafiguraként” védi meg az „övéit” ettől az ellenséges világtól? Sorostól, Brüsszeltől, migránsoktól, LMBTQ-hívőktől, gender rohamosztagosoktól? Valóban ez a helyzetünk adekvát leírása?
Nos, nem hiszem. Azt gondolom, hogy a bénultság tíz éve után, pontosabban tizenhárom éve után, éppen úgy, mint ’56-ban létre fog jönni egy forradalom, egy határolt, békés forradalom a szó bibói értelmében. A ma még elkülönült, befele fordult civilek és a diktatúrától fulladozó szabadsághiányos tömegek egyesülni fognak a Nemben, a Nemzeti Ellenállási Mozgalomban. Mivel erről részletesen írtam az ÉS-ben, kissé hosszabban idézek korábbi cikkemből:
„Az ellenállási mozgalomnak hálózatként kell működnie. A hálózat országosan (természetesen legális) csoportokból, szervezetekből, klubokból, mindenféle közösségekből áll. Egy ilyen mozgalomnak természetesen rövid időn belül ki kell, hogy épüljön a maga intézményrendszere. Természetesen az induló mozgalomban a bázisdemokratikus és a hierarchikus struktúrák egy ideig párhuzamosan élnek, de a modern demokratikus politika innovációja kell ahhoz, hogy a NEM rövid időn belül akkora mozgalommá váljék, hogy súlyánál fogva tárgyalásokra, és nem intézkedésekre késztesse a hatalmat. Két lehetséges kritikai érvre már most válaszolni kell, mielőtt bárki is megfogalmazta őket. Az egyik természetesen a „nemzeti” szó hangsúlyos használatával kapcsolatos. Ugyan van némi irónia abban, hogy az ellenállási mozgalom nevébe beemeltem a nemzeti jelzőt, mivelhogy éppen a NER-rel szemben jön létre. Viszont: bármennyire is igyekszik a Fidesz kisajátítani a nemzeti jelzőjét nyilvánvaló, hogy ezt csak kirekesztéssel teheti: aki nem híve a NER-nek, nem tagja nemzetnek. Nos, én éppen ellenkezőleg gondolom: többféle nemzeti gondolat és magatartás van, a nemzeti értéktartománya plurális, azaz a vita éppenséggel a nemzetin belül zajlik, tehát a sokszínűség jegyében, nem pusztán ironikusan, hanem valóságosan, ha tetszik, nyelvkritikai alapon javaslom használni: hogy Bretter György híres formuláját használjam: a nemzeti eztán jelentsen ismét itt és mást az itt és most helyett.
A második lehetséges kritika e mozgalom utópizmusára vonatkozik. Egy megfáradt, befelé fordult, hihetetlenül megosztott, a gyűlölködésig manipulált társadalom számára egy ilyen ajánlat még akár cinikusnak is tetszhet a maga utópizmusával. Természetes, hogy a javaslat tartalmaz ilyen elemeket, ugyanakkor azt gondolom, hogy ki kell törnünk a fásultság és félelem bénító és perspektívátlan magatartásából. Ráadásul ennek a mozgalomnak van egyedül esélye arra, hogy olyan személyek és pártok is akár megjelenjenek a nyilvánosságban, akiket az ellenállási mozgalom dinamizmusa termel ki, akik különben soha nem kerülhetnének meghatározó szerepkörbe, noha tehetségük és tisztességük éppenséggel megvolna. Az egész mozgalom a befogadás, a tolerancia, de ugyanakkor a kemény kritikai magatartásra épül. És még valami: az utópia regulatív eszme, mely éppen hogy frissességével és spontaneitásával hat. Lukács György éppen száz évvel ezelőtt A regény elméletének zárásaképpen fogalmazta meg minden utópiák kockázatát: „És csak majd ezután lehet valamiféle történetfilozófiai jövendőmondás feladata, hogy kimondja, valóban kilépőben vagyunk-e a teljes bűnösség állapotából, vagy még csak puszta remények hirdetik az új eljövetelét; egy eljövendő jelei, amely még oly gyönge, hogy bármikor játszva összeroppanthatja a pusztán Létező terméketlen hatalma.” Kockázataival tisztában vagyok, de azzal is, hogy Európa számos megoldatlan dilemma elé került, és ha demokratikus és szabadságpárti gondolkodói és mindenki, akit a maga életében alapvetően érint, netán fenyeget a helyzet, nem tesznek meg mindent, ami tőlük telik, akkor visszafele fordulunk, de ne legyen illúziónk: ott nem a konzervativizmus akár tisztelhető hagyományát, hanem az autokrácia kirekesztő világát találjuk majd ismét.”
Sajnos az évekkel ezelőtt írottak ma is érvényesek. Csakis egy átfogó ellenállási mozgalomnak van esélye arra, hogy egy határolt, békés forradalom útján visszavegyük a szabadságunkat, akár úgy, hogy a NEM mint gyűjtőpárti mozgalom áll majd szemben a Fidesszel és segédcsapataival. Ha ilyen mozgalom nem jön létre, ha nem lesz alapvető szerkezeti, mozgalmi, személyi és nyelvi változás, akkor esélytelen minden bármely jószándékú tüntetés, akció, petíció, akármi.
Hát: NEM. Vagyis, ahogyan egy remek barátom írta az évekkel korábbi ÉS-cikk kapcsán: IGEN a NEM-re.
Tisztelettel üdvözlöm Önt.