Nem hoztunk törvényt arról, hogy minden magyar állampolgár legfeljebb tíz percen belül nyilvános „illemhelyhez” juthasson anélkül, hogy a pisilés érdekében hamburgert, pörköltet, bort vagy bármi mást fogyasztania kelljen. Sem a diktatúra önkénye, sem a demokrácia emberi jogi figyelme nem terjedt ki a nyilvános WC-re.
Megérkezel a metróval az Astoriához. Már mennél is tovább az antikváriumok irányába, ám ekkor… Ekkor úgy érzed, hogy kellene egy mosdó. Na de igen ám, hun is van az, gyorsan? Önálló WC sehun, ha bemész egy Burger izébe ottan rendelned kell, arra meg várni, ráadásul éhes sem vagy, nekem sietni kell civilizatorikus okokból, tehát oda nem. Sebaj, presszó, vendéglő, csak akad. Igen ám, de csak ülő vendégnek jár a vizelés kiváltsága, vagy fizess kétszázat, apród nincs, sajnáljuk. Kirohansz, civilizációs szinted egyre lejjebb, sehol egy Pláza, a veszély már tolakodik benned, nincs mit tenni. Kávét rendelsz, leülsz, kirohansz, megúsztad szárazon, és akkor… Akkor eszedbe jut, hogy egy világváros közepén neked csak ne legyenek szükségleteid.
Antikvár elintézve, metró, Déli. És ismét kapálózik a szükséglet joga. Ez valóban képzavar, de attól, hogy most Buda közepén nincs klozet, a szükségletek itt sem lettek kevésbé ingerlőek. Déli, pénztár, nem jegy kell, klotyó, na az a végén a vagonok után, mögött, akárhol. De azért vonatjegyet nem vesz? – kérdi a melegben csücsülő, szükségletemre csak relatív érdeklődéssel reagáló pénztáros hölgy, akinek persze a Hivatal zegzugaiban kell, hogy legyen munkamosdója. Ő otthon van, én meg rohanok a vágányok végibe, de a WC zárva. Omlás össze. Közeg jő, illem az van, szűkölés is van, mosdó meg nincs.
És még csak az sem igaz, hogy Marx szükségletelmélete ne tudna békén megférni a liberális ősatyák emberi jogi szemléletével, nem beszélve a nemzeti konzervatívok hagyománytisztelő szokásrendszerével. Sőt tovább megyek: a pisilés és egyéb efféle szükségletek a mindenkori társadalmi rendszerektől független entitások. Nem szívesen veszem egy kalap alá a bolsevista rémuralom, a polgári demokrácia, és a maffiaállam diktatúrájának millió szempontból egymással élesen szembenálló rendszereit, de mivel éltem mindhárom társadalmi formációban, ezzel empirikus bizonyítékaim vannak arról, hogy a mosdót pisilés, sőt (én istenem, segíts!) szarás céljaira mind a három rendszerben használni akarta a jámbor nép.
Csakhogy az a helyzet, hogy a bolsevista rémuralom alatt olyan fiatal voltam, hogy akár Pest, akár Buda bármely pontjáról simán el tudtam vergődni valamely „illemhelyig”, jelentsen ez bármit is. A húsz évig tartó polgári demokráciban pedig nem hoztunk törvényt arról, hogy minden magyar állampolgár, sőt minden hazánkban ideiglenesen állomásozó világpolgár, legfeljebb tíz percen belül nyilvános „illemhelyhez” juthasson anélkül, hogy a pisilés érdekében hamburgert, pörköltet, bort vagy bármi mást kelljen hogy fogyasszon.
Az önkényuralom magyar változatában volt egy halvány esély: amennyiben a Fidesz legfelső garnitúrája valamely okból igényelte volna a nyilvános klozeteket, mondjuk csak negyedannyira, mint a stadionokat, akkor a diktatúra védszárnyai alatt, világlátásra való tekintet nélkül, minden száz méteren állana egy Konzervatív Szükségleteket Kielégítő Nemzeti Klotyolda. De ebben a vonatkozásban is pechünk van: sem a diktatúra önkénye, sem a demokrácia emberi jogi figyelme nem terjedt ki a nyilvános wc-re.
Természetesen ebben a kapitális kérdésben az ellenzéki városvezetés felelőssége sem kicsiny. Sőt. Csak arra nem tudok rájönni, hogy a rendszerfüggetlen pisilés, mint szükséglet és emberi jog, miféle retardált okokból nem oldható meg ebben az országban. Az persze egy jó ellenzéki álláspont, hogy „csak nem fogok én ezeknek még pisálni is”, de lássuk be, hogy ez, figyelembe véve, hogy a diktatúra immár tizenhárom éve, némi közakaratból is, csak nem akar megszűnni, ez kissé túl radikális álláspontnak látszik. Nem is beszélve a Békemenet kormánypárti rajongóinak szintén létező elemi szükségleteiről.
Magam, sok okból, nehezen tudom elképzelni, hogy még ebben a szó szerint elemi kérdésben is nemzeti közmegegyezés jöjjön létre, ezért szerényen azt javaslom, hogy a következő, előreláthatóan 97 százalékos Nemzeti Inzultáció egyetlen kérdése ez legyen: Akarja-e, hogy Ön és kedves Családja mindenik tagja, a lehetőségekhez képest arányos, kortól, nemtől, világnézettől függetlenül, az ország, de különösen a Főváros bármely pontján maximum tíz percen belül egy arra rendelt objektumban szabadon, mintegy a nemzeti szuverenitás szimbólumaként is, ingyen hozzájuthasson egy Nemzeti Ürüldéhez, függetlenül az amerikai dollárbubuk, és a brüsszeli székhelyű EU tiproncok esetleges akadékoskodásától?
