Az orbáni külpolitikai értelmezésben Magyarország sorsát a történelmi tapasztalatok szerint három ország tudja érdemben befolyásolni: Németország, Oroszország és Törökország. A magyar „diplomácia” ennek megfelelően az elmúlt évtizedben ezeknek az országoknak a kegyeit kereste.
A németekkel Merkel alatt kiváló volt a viszony. Merkel elnézte Orbánnak a hibrid rezsim kiépítését, cserébe a német cégek zavartalanul üzletelhettek hazánkban. Magyarország a putyini érdekek kijárója és gazdasági strómanja lett az Unióban és a Balkánon, cserébe a ner olcsón kapta a gázt, amit aztán drágábban értékesítettek a rezsicsökkentés kamuja alatt a lakosságnak és kereskedtek vele Európában, amiből óriási bevételre tettek szert. Az Erdogannal való viszonyt is próbálták valamilyen tartalommal megtölteni, de ez leginkább kimerült az orbánihoz hasonló politikai berendezkedés csodálatában, a Türk Tanácsban való bohóckodásban és hasonlókban.
Ez az egész „rendszer” összeomlott 2022 február 24-én, amikor Putyin a csúcspontjára jutott az őrületnek és a Szovjetunió feltámasztásának lázálmát kergetve megtámadta Ukrajnát.
Németországban egyértelművé vált, hogy a merkeli irányvonal korszakos stratégiai baklövés, az elnyomó rezsimekhez való törleszkedés pedig nem jóléthez, hanem ahogy a világtörténelem során mindig is: pusztításhoz és gyilkoláshoz vezet. Orbán nem korrigált, a német-magyar viszony a mélypontra süllyedt. Amikor az uniós források hiányában a ner elit növekedési korlátba ütközött és szemet vetettek az eddig védett helyzetben lévő német cégekre, be is fagyott.
Orbán a háborúban Putyinra fogadott, a berögzült hiedelmek mentén elhitte, hogy Oroszország legyőzhetetlen. Hibásan mérte fel a Nyugat katonai, gazdasági erejét és eltökéltségét a saját érdekszférájának megvédésére. A kommunista mitológiák rabja maradt.
Magyarország az elmúlt másfél évben a saját szövetségi rendszerén belül a perifériára került és jelentéktelenné vált. A korábban ügyesen épített közép-európai kapcsolatok (V4) egy szemvillanás alatt lettek porrá. Orbán tüske akart lenni a köröm alatt, de nem vette észre, hogy simán kipöckölik onnan és csak egy múló kellemetlenség lesz.
Ebben a környezetben felértékelődött a kapcsolat Erdogannal. A rendszer szempontjából fontos lett az illiberális minta, Orbán elsőként is ment lihegni a török elnök újabb választási győzelme után. A miniszterelnök azonban ismét félreértette a saját fontosságát. Törökország földrajzi helyzete és katonai súlya olyan kártyákat ad Erdogan kezébe, amikkel Orbán legfeljebb a nedves álmaiban találkozhat. Lehet neki gesztusokat tenni, mint például, hogy retardált hülyegyerekként beállunk mögé a sorba blokkolni a svéd és finn NATO csatlakozást, de mit várunk érte cserébe?
Nem véletlenül erőlködött a magyar „diplomácia”, hogy a török viszonynak tartalmat adjon, az ugyanis valójában teljesen üres. Mit tud adni Orbán Erdogannak, aki teljesen más érdekrendszerben játszik? És mit remélhet a magyar kormány az önként vállalt csicskaságért? Mind a két kérdésre az a válasz, hogy valójában semmit. Orbánnak fontos lenne, hogy valamit fel tudjon mutatni, bármit, de Erdogannak meg igazából tök mindegy. Ő egy másik stadionban focizik.
A magyar külügyi gondolkodás totális csődje és a világ tökéletes félreértése tegnap csúcsosodott ki, amikor Erdogan megállapodott a svédekkel a NATO csatlakozásról. Az impotens magyar külügy erre semmilyen formában nem volt felkészülve. A törleszkedés és a talpnyalás az megy, de arra már nincsenek meg a képességek, hogy helyzetértékelést adjanak a világról és ezáltal elkerüljék az olyan fiaskókat, minthogy megint mi maradtunk bent utoljára a játékban vesztesként. Nem vették észre, hogy amíg ők az orrukat piszkálták, a játszma már régen eldőlt.
A magyar külügy a saját – és ezzel az ország – szuverenitását feladva, idegen érdekek szeszélyére bízta a hazánk sorsát.
Forrás: KARD (Konzervatív Alternatíva Reform és Demokrácia) – Facebook-bejegyzés 2023. július 17-én.