A gerontológia alapkérdései
Az öregedéstanban, mint sok más összegező tudományágban, jól felismerhetők a tudományos gondolkodásnak és a tudomány fejlődésének törvényszerűségei. Ok és okozat kölcsönös összefüggése és meghatározottsága, a tényszerű megfigyelés és elvonatkoztató okfejtés, a kísérletes elemzés és intuitív megsejtés, a korszerű módszerekkel mélyülő részletkutatás és a kor szemléletének megfelelő elméleti következtetés, a korábbi feltételezéseknek mind tökéletesebb adatismerettel alátámasztott ismételt visszatérése a biológiának ezen a terü letén mindezek sajátos módon érvényesülnek. A gerontológia tárgyában, az öregedésben, a kutató elem önmaga sorsát fürkészi, és keresi a változtatás lehetőségeit. Ez ad ennek az ókori elmélkedések homályából kibontakozó tudománynak az emberiség fejlődésével, a népesség szaporodásával és összetételének megváltozásával, s főként a lehetőségek és kényszerűségek közötti ellentmondás fokozatos felismerésével együtt növekvő jelentőséget.
AZ ISMERETLEN OK NYOMÁBAN
Az öregedés okára vonatkozó elképzelések kezdettől fogva egybefonódtak az öregedés folyamatának, megelőzésének és gyógyításának kérdéseivel. Ezek tisztázásának egyik alapfeltétele – bár mind a mai napig nem történt meg kielégítő módon –: a szétválasztásuk. Az okság elvét azonban szüntelenül veszélyezteti a célszerűség elve, az oki magyarázatokról minduntalan kiderül, hogy okozatra vonatkoznak, a szintézis és végérvényesség igényével fellépő elméleteket egy-egy újabb részletfelfedezés ingat meg és túlélésüket – megváltozott alakban – csak további kutatások biztosíthatják.
Az öregedés okai elvileg rég ismeretesek. „Szervezetünk öregkori felborulásának okai részben velünkszületettek, részben külsőek; a veleszületettek kísérőink a sírig. A külsők naponta csatlakoznak hozzánk, és ha módunkban áll is egyiket-másikat elhárítani magunktól, a megszámlálhatatlan külső veszélyt lehetetlen távoltartanunk, öregedésünk e kettő munkájának eredménye” – írta ezelőtt közel négyszáz évvel Andreas Laurentius.
Az öregedő testnek és működéseinek hanyatlása alapján érthető, hogy a kezdeti oki magyarázatok az élő anyag és az életerő elhasználódásában, kopásában és károsodásában keresték a kiindulópontot. Hippokratész a „pneuma”, vagy öröklött hő, Rubner és Hufeland az „ életerő”, Spencer az „ életerőtőke”, Böschli a „ vitális ferment” csökkenésével magyarázta az öregedést. Módosult alakban ezek a vitalista elméletek később is felbukkantak. Ilyen például Selye János munkahipotézisként kiválóan értékes felfogása, mely szerint a szervezet bizonyos „adaptációs energiával” rendelkezik, ami az állandó igénybevétel, s a stresszhatások következtében fokozatosan kimerül. Mint empirikus megállapítások, ezek kétségkívül rendelkeznek némi valóságalappal, de mivel legjobb esetben is csak működési sajátosságokra vonatkoznak, az oki alapot nem fedik fel. Korányi megállapítása, hogy az öregedés egyik fő tünete az alkalmazkodási képesség beszűkülése – a fentieknek célszerű értelmezést ad.
A mechanikus kopási-károsodási elmélet (bár annak a biológia törvényeivel ellentmondásban lévő jellegét a gerontológia egyik legnevesebb képviselője, Max Bürger is kimutatta) kísérleti és elméleti adatokkal bővült, korszerű változatban szintén újra megjelent. Több évtizedes kutatásai során Selye ugyanis azt észlelte, hogy a különböző károsító behatásoknak kitett patkányok szervezetében ugyanolyan elváltozások lépnek fel, mint az öregedés során. Pavlov idegélettani kutatásaival, Benetato pedig mellékveseirtott állatok szöveti fehérjéit illetően mutatta ki ugyanazt. A stresszhatások káros, életet rövidítő következményeit bizonyítja, hogy azoknak az embereknek, akik huzamosan vannak kitéve erős lelki-szellemi feszültségnek és kimerítő megterheléseknek, csökken az élettartamuk. Mivel a stressz – Selye megfogalmazásában – mindazoknak a behatásoknak az összegeződése, amelyek az élet során érik a szervezetet, valamennyi biológiai elváltozás közös eredőjének, „az élet sebességmérőjének” tekinthető. A stresszhatások nyomai és az öregedési elváltozások számtalan közös vonást mutatnak – annyira, hogy e felfogás értelmében a természetes öregedést tulajdonképpen nem az élettartam, hanem a szervezet kopásának mértéke határozza meg.
A középkori orvosi szemlélet megújítója, Paracelsus, az öregedésre vonatkozóan is eredeti megállapítást tett: azt a szervezet lassú mérgeződésének tulajdonította. Alexis Carrel híres szövettenyésztési kísérleteiben azt észlelte, hogy ha öregedő szervezet vérsavóját adta hozzá a tenyészethez, az elpusztult. Ebből arra következtetett, hogy az öregedés során a szervezetben mérgező anyagok gyülemlenek fel. A század elején nagy visszhangot keltett Mecsnyikov elmélete, mely szerint az önmérgezést a bélcsatornában keletkező fehérjerothadási termékek idézik elő, aminek ellensúlyozására – mint ismeretes – az aludttejet ajánlotta, megelőzésként pedig egyenesen a vastagbél kiirtására gondolt. Később Korenchewski is nagy fontosságot tulajdonított a túlzott fehérjefogyasztás miatt keletkező toxikus anyagcseretermékeknek és a szervezet méregtelenítőképessége ezzel párhuzamos csökkenésének. Hasonló elméleteket dolgozott ki az utóbbi években Fischer és Groen, akik szintén a fehérjetermékeknek tulajdonítják ezt a szerepet. Mások a deutériumot, illetve a kozmikus és a röntgensugarak hatására a szervezetben felszabaduló OH- és COOH-gyököket teszik ezért felelőssé. A fehérjeanyagcsere termékekkel együtt ezeket a gyököket is salakanyagoknak tartják, ami a salakanyag-elmélet rehabilitását is jelenti.
ÚJABB ADALÉKOK
A modern biokémia, biofizika és citogenetika lényegesen előbbrevitte a kérdés további tisztázását. A vizsgálatok az öregedő sejtek fehérjeállományának változásait mutatták ki. A protoplazma-fehérjék oldékonysági és duzzadási képességének csökkenését Marinescu és Benetato mutatta ki. A kolloiddiszperzió változását, fokozatos merevedését, megszilárdulását, ami az öregedéssel járó sejtvíz csökkenése miatt jönne létre. Ruzicka kolloid-hiszterezisnek nevezte el, s az öregedés leglényegesebb jelének tartotta. Minthogy a sejt magfehérjéiben, a nukleoproteidekben is végbemegy, ezt a folyamatot sokan az öregedés biológiai alapjának tekintik, az életet egyszerű kolloidállapotnak, a halált meg kolloidhalálnak, teljes megmerevedésnek. Az öregedés során kimutatható fehérjeváltozásokat a genetikai elmélet szerint a kromoszómák dezoxiribonukleinsav (D NS) rendszerében bekövetkező károsodások okozzák.
Ilyen károsodásokat okoznák a mérgek, gyógyszerek, Szilárd Leó szerint pedig a genetikai állományt érintő, ún. mutagén találatok (aging hits), főleg a sugárhatások. Az ily módon sérült DNS a típusos ribonukleinsav képzéséhez és ennek révén kóros vagy elégtelen fehérjeszintézishez vezet. A fehérjedenaturációs elméletbe illeszthető Orgel,Virtanen és Manta elképzelése, amely szerint e fehérjeváltozások során egyes enzimek szerkezete is módosul, s ezáltal egy önmagát fenntartó körfolyamat jön létre, ami végül is „hibakatasztrófához”, és a sejt halálához vezet.
Felmerült az a lehetőség is, hogy bizonyos fokú azonosság lenne a sugárártalmak, a rosszindulatú daganatok és az öregedés között. A közös ok a már említett szabadgyökök képződése lenne, amelyek főként azokat a nagy molekulájú fehérjéket károsítják, amelyeknek nincs osztódási, megújulási képességük. Ilyenek az idegsejtek magfehérjéi és a kötőszövet kollagénje. Ezeknek a makromolekuláknak a megmerevedését valószínűleg e gyökök által is előidézett szilárdabb oldalhidak vagy keresztkötések (cross links) okozzák. Bjorksten 1942-ben megkezdett vizsgálatait Hahn és Verzár folytatta. Az így kidolgozott elmélet, Verzár megfogalmazásában, az öregedéssel járó molekuláris változások és oki történések legkorszerűbb, átfogó magyarázatát adja. Lehetséges ugyanis, hogy a már említett intermolekuláris hidak mind a természetes anyagcsere, mind pedig a kóros behatásokra keletkező termékek nyomán létrejönnek. Amennyiben az elmélet minden részlete beigazolódik, bizonyossá válik, hogy az öregedésben az élettani és a károsító folyamatok egyaránt oki szerepet játszanak.
A sugárhatásokra és más mutagénes tényezők okozta sejtfehérje-változásokra épül az öregedés immunológiai elmélete is. E szerint a módosult szerkezetű fehérjék, mint idegen anyag a szervezetben, immunválaszokat idéznek elő, s ezek az autoagressziós folyamatok okozzák a sejtek pusztulását. Mind a mutációs, mind pedig az immunológiai elmélettel kapcsolatosan felvetődik a kérdés, hogy a genetikai rendszerben létrejött változások okozzák-e az öregedést,vagy azok csak kísérő jelei, illetve következményei annak. Ezek ugyanis egyaránt lehetnek a protoplazmában végbement változások, vagy külső környezeti ártalmak másodlagos megnyilvánulásai. A meg nem újuló és nem osztódó kollagénmolekuláknak és idegsejtelemeknek fent leírt „maradandósága” egyik alapfeltétele a szervezet alaki egységének és a személyiség állandóságának, de ugyanez okozza annak öregedését és elpusztulását is. A második életévben megszűnő idegsejtosztódást a későbbiek során s főként a negyedik évtizeddel kezdődően azok fokozatos számbeli csökkenése követi, a neuronritkulás pedig érinti az idegrendszer által irányított működéseket, beleértve az endokrin rendszert is.
Az oki tényezőket s az öregedés biológiai folyamatát illetően döntő jelentőségű annak kezdeti időpontja. Egy széles körben elfogadott, de a determinizmust fatalizmusba merevítő, s így leegyszerűsítő felfogás szerint az öregedés a megtermékenyítés, a fogamzás pillanatával kezdődik. „A megtermékenyítéssel kezdődő élethez hozzácsatlakozik a halál kezdete is” – írja Max Bürger
Az öregedés okaira és a folyamat természetére vonatkozó elképzelések és elméletek száma ma már a százat is meghaladja. Ezek azonban szinte kivétel nélkül hamarosan kitermelték önmaguk cáfolatát is. Számontartásukat mégis az teszi szükségessé, hogy egymást fokozatosan kiegészítve, vagy akár cáfolva –, mindegyikük felfedheti az öregedés bonyolult folyamatának egy-egy részét, az összefüggések egyik-másik láncszemét. S e részeredmények, célkitűzésüknek megfelelően, majd mind hozzájárultak a geriátriai gyógyító-megelőző ismeretek gyarapodásához.
ÖREGSÉG – BETEGSÉG?
Mindmáig vitatott kérdés, hogyaz öregség betegség-e vagy pedig természetes élettani állapot. Az öregedésre jellemző összes szervi elváltozások kétségkívül az elfajulás, hanyatlás, sorvadás képét mutatják. Így tehát érthető, hogy a híressé vált klasszikus megállapítások: az Arisztotelészé, aki szerint az öregség „geras neson fiziken”, természetes betegség, a Terentiusé, aki szerint „senectus ipse morbus”, az öregség önmagában betegség és a még komorabb senecai:„morbus insanibilis”, gyógyíthatatlan betegség – ma is érvényesebbek, mint az ellenkező értelműek.
Első megközelítésre a „betegségelvű” álláspont tűnik megalapozottabbnak és termékenyebbnek is. Mecsnyikov, Bogomolec, Parhon, akik betegségnek tekintették az öregedést, mindannyian megfelelő gyógyeljárást is javasoltak. Az ellenkező szemlélet beigazolódása annyiban lehet kedvezőtlen, hogy tagadva a betegségfelfogást, képviselőik a gyógymódok keresését is értelmetlennek látják.
A kérdés természetbölcseleti érvényessége csak a tényekben találhatja meg a hitelesség támpontjait. A tények pedig a következők: a kórbonctani vizsgálatok egyöntetű eredménye szerint az elhalt időskorúak szervezetében mindig találhatók olyan elváltozások, amelyek nem az öregkor következményei, hanem betegségek nyomai. E betegségek közül egyik sem olyan, ami csak az öregkorban lép fel. Tény azonban, hogy az életkor előrehaladtával csökken az általános ellenállás és a gyógyulási hajlam, gyakoribbak a megbetegedések, rendszerint polimorbiditás, azaz egyidejűleg több betegség lép fel, gyógyíthatóságuk nem mindig kielégítő, a lábadozás ideje hosszabb, a visszaesések sűrűbbek. Továbbá számos betegségre hajlamosító tényező észlelhető: rejtett szívelégtelenség, visszértágulatok, csökkent fagocitózis és ellenanyagtermelés, a só- és vízháztartás labilitása, az erek szűkülése és merevsége, az oxidációs folyamatok elégtelensége, az idegi válaszok renyhesége stb. Általában nehéz éles határt vonni egyes öregedési elváltozások és a betegségtünetek közt. Különösen érvényes ez például az erek korral járó elváltozására, fizioszklerózisra és az érelmeszesedésre, a kornak megfelelően emelkedett élettani vérnyomásértékre és a vérnyomásbetegségben észleltre, a természetes és a kóros öregkori lelki-szellemi megnyilvánulásokra. Így tehát nagyon is megalapozottnak tűnik Galenus megállapítása: az öregedés egy közbülső állapot: nem egészség, „sed morbi et sanitas medium”.
Az öregedéssel járó kényszerű vagy csak hiányos ismeretek és téves felfogás következtében kialakított életrend a fentebb említett adottságok talaján maga is kiválthat betegséget. Ugyanígy a hibás étrend, elégtelen folyadékfelvétel vagy a túlgyógyszerelés is hozzájárulhat az élettani állapot átbillentéséhez a kórosba. De az öregség önmagában is kóros lehet, ha jelei idő előtt és gyors ütemben jelennek meg. Ez a korai öregedés vagy progéria. A külső környezetnek, az életélmények jellegének is messzemenő kihatása van a testi-lelki vitalitásra. „Ezerszámra járnak közöttünk emberek, akiket a háború megölt anélkül, hogy a gránát széttépte volna őket” – írja Erich Maria Remarque.
Cicero pedig ezt írta erről: „Mer, akik magukban a jól és boldogul élésre semmi tehetséget nem bírnak, azoknak minden életszak terhes: kik ellenben minden jót maguknál keresnek, olyanokra nézve rossznak nem tetszhetik semmi, amit a természet rendje hoz magával. Ide tartozik jelesen az öregség.” Eszerint tehát a szubjektív átélés éppoly döntő az öregség természetes vagy kóros állapotként való felfogásában, mint a vizsgálati eredmények.
Az öregedés folyamán az életműködések egy disszhomeosztázisnak nevezett – a fiatal, illetve felnőttkori állapottól eltérő jellegű – állapottá válnak. Ez az állapot azonban a kielégítő alkalmazkodás határain belül marad. A betegség: az ezeken a kereteken kívül eső állapot. Az öregedés kedvező feltételeket teremt egyes betegségek megjelenéséhez, de nem képezi azok közvetlen okát. Az előbbi egy általánosan érvényes, törvényszerű jelenség, a betegség nem az. Az öregkor nem biológiai okokból jár együtt betegségekkel, s hogy azok ma még szinte minden esetben hozzátársulnak, az a környezeti ártalmak, mint a velük járó kisebb ellenállóképesség, s kifejezettebb idegi, szervi, biokémiai „fáradtság” következménye.
Az öregedést önmagában nem lehet betegségnek minősíteni, hanem egy arra hajlamosító ún. premorbid állapotnak, vagy talán előbetegségnek, amit a sorvadási és visszafejlődési folyamatok éppúgy létrehozhatnak, mint a sajátosan ható környezeti tényezők. A harmonikus öregség ma még csak cél, de nem valóság. A bioszféra, a pszichoszféra, az élet- és magatartásmód megannyi megbetegítő tényezőt rejt magában. A természetes öregedést, amit pusztán csak az „idő, az öregedés egyetlen igazi oka” idéz elő, még nem ismerjük. Ehhez, erről az „ősokról” le kell hántani a többi járulékos tényezőt.
S hogy nincs még természetes öregedés, azt végső soron az a klinikai tapasztalat igazolja, hogy az időskorúak halálát minden esetben valamilyen betegség okozza. A végelgyengülés téves, felületes kórisme csupán, és nem oka a halálnak. Amiből nem az következik, hogy egyáltalán nincs, hanem az, hogy még nincs természetes halál.
Megjelent A Hét III. évfolyama 15. számában, 1972. április 14-én.
