Az említett „lét kiváltotta lelki reakciók” másik eredője, ami alkat és életkeret kedvező jellegéből, a jótékony feledés vagy a léttel való végső szembesülés közegtelen közvetlenségéből, vagy akár a káros voltát illetően gyakran vitatható szenilitás öntörvényéből következik: a századik év táján is sokszor tapasztalható életöröm. Amikor örömforrás pusztán maga a létezés.
A lételméleti megfogalmazások itt már elkerülhetetlenül közhelyszerűek lesznek, s ez jórészt a konvencionálisan értelmezett időn kívül helyezkedéssel, a pillanat és a teljesség azonosulásával magyarázható. E közhelyek ugyanis Mauriac szerint a véges és a semmi közötti – öregségnek nevezett – bizonytalan határon születnek. S olyan tapasztalatból, melyre csak azok tehetnek szert, akik idáig eljutottak, eszméletük, tudatuk felismerő képességével. Emberi létből fakadó és emberi valót tükröző igazságok ezek – bármennyire is viszonylagosak. Létrejönnek, mint bármely igazság. Az emberi sors igazsága – írja Simone de Beauvoir – csak létünk végén teljesül be. És csak ekkor fogalmazható meg a maga teljességében – tehetjük hozzá. Épp ezért ezek az igazságok értékrevízióra is kötelezhetnek. Elsősorban is a lét és a cselekvés axiológiai viszonyát illetően. Ez pedig az aggastyánkor idejére lét és érzékelés kettősévé alakul, s mint ilyen kapja meg antropomorf jellegét és értékét.
Mert a „nil humani a me alienum puto” nem torpanhat meg ennél a pontnál sem. És így kap – a filozófia mindenkori rendeltetése jegyében – valóságos létbölcseleti tartalmat Beauvoir elvont fejtegetése, miszerint „a halál az életet… valamiképpen megmenti azáltal, hogy az abszolútum dimenzióját kölcsönzi neki: azzá teszi, ami volt, örökkévalósággá”. Mert inkább valószínű, hogy nem a halál „teszi mindezt”, hanem a haláltudat és a léttudat egyidejűsége, értékelés és értékelendő megegyezése, idő és tér biológiai és lélektani kerete.
Ilyen értékelendő vallomásként írja egy kilencvenéves tudós: „Nos, az öregembernek első és legfőbb öröme, hogy él. Még ha nem is mondja ki, de állandó örömben él, mert látja a világot, kiül az erkélyre, megsimogatja az unokája fejét, egyszóval él.” A finalista-utilitarista értékítélet itt alighanem csődöt mond. Tárgyából és módszeréből következőleg. Feladatokkal élni és feladatvégzés közben meghalni – ez feltétlenül az emberhez méltó élet és halál. De feladat a magatartás erkölcsisége is, nem csak a tárgyszerű megvalósítást eredményező cselekvés. S az életnek értéke és értelme van mindaddig, amíg nem csak mások életének is értéket tulajdonítunk – ragaszkodás, együttérzés vagy segíteni akarás révén –, hanem addig, míg az másoknak is értéket jelent. Freud utolsó éveiben több mint harminc műtéten esett át, s állandó szenvedései és a nem várható gyógyulás ellenére is azért akart életben maradni, munkaképtelenül, hogy ne okozzon hozzátartozóinak fájdalmat. Az esetek nagy száma pedig azt igazolja, hogy az élet akarata, az életvágy nem huny ki a legkésőbbi években sem. (E sorok írójának egy 99 éves férfi csak arra panaszkodott, hogy nehezen hallja már a mások beszédét, s egy 93 éves asszony pedig arra, hogy „nem ad már erőt az étel”.) Emberi kapcsolatok, a mindennapok s a természet költészete, egy hasznosan leélt élet tudata egymagában is okot és jogot adhat a derűs életérzésre.
Nincs jogunk tehát csak a magunk helyesnek és reálisnak vélt szemlélete alapján értékelni az „egészség- és reménységpotenciál” utolsó maradékait élethitté kamatoztató időskorúak életét. Mint ahogy nincs jogunk csupán az életérzésünk alapján értékelni a magunk életét sem. S ugyanez vonatkozik az életművük értékét olykor nemcsak kétségbe vonó, hanem meg is tagadó idős alkotókra. Az utolsó életszakasz értékét immanens volta szabja meg. Az előbbiekét pedig a közösségbe épülő értékteremtés.
Az etikai mérlegelések azonban nem merítik ki a tudományos vizsgálódás lehetőségeit. A pozitív életérzés ugyanis minden bizonnyal épp olyan több tényező s jelenség, mint maga az öregedés. A pszichofiziológiai állapot, a személyközi kapcsolatok vitalizáló hatása, az életfelfogás nyitottsága, az addigi évek okozta megelégedettség mind szerepet játszik e kései életérzés alakulástörténetében. De mindezek épp annyira meghatározó tényezők, mint amennyire meghatározottak az adottságok és eredmények, okok és okozatok is. Legtöbbször „circulus vitiosus”-ok termékei. De a legbonyolultabb vitális szabályozási jelenségek sem tehetik örömteljessé az öregséget. Ezt inkább az egyénnek a történelmi-társadalmi korszakhoz való – s a fenti vonatkozásban összmutatónak is tekinthető – viszonyulása teszi lehetővé.
Voltaire és Goethe például egyetértésben élt korával, Kossuth mindvégig szembeszegült vele. Ami e látszólag ellentétes viszonyulási módban közös volt – az a szenvedély. A megismerés és reagálás szempontjából legtágabban és legésszerűbben értelmezett „kaland”. Emóciók, amelyek életet telítenek és tartósítanak. S adott szinten és alakban e szenvedély a változatok végtelen sorát alkothatja. Személyiséglélektani síkon akarati jelenség. Egészében (és egészségében): élni akarás. Kihatásában: az érzelmi struktúrák tónusának kedvező fenntartása. De részt vesznek benne gyengülésüktől függetlenül a kognitív funkciók is. A befogadás, a lereagálás, a kiteljesedés érzelmi és gondolati folyamata ugyanis a vegetatív örömöktől a nagy világesemények és belső lelki történések percipiálásáig terjedően szüntelenül végbemehet. A léteszmélet mint a legmagasabb rendű létöröm megnyilvánulása nem korhoz hanem létezéshez kötött.
IDŐTEREMTÉS
Köztudott, hogyaz időskorúak közül sokan mennyire szeretnek tanítani, tapasztalatot, summázatot átadni, hagyományt védeni és teremteni, s összegyűjtött anyagi és szellemi javaikat továbbadni. Másrészt – a Panse-i posztulátum jegyében – jövőt vállalni és teremteni is igazából az időskorúak tudnak, mert ez a vállalkozás mentes minden rövidtávú érdektől, mert felfed valamit a letisztult humánum igazi arcából, a tett, az alkotás legközösségibb indítékából és értékéből. Ezt igazolja az öregek szembetűnő honossága számtalan műfajban, ami nem csak az emlékiratokra, hanem a „sorsot jelképpé” sűrítő, összegező művészeti alkotásokra is vonatkozik. „Igen, az építészet az öregek műfaja” – írja Illyés. És magyarázatként: „Az építészet is, a kertészet is a távlat művészete, illetve világfölfogása. Az öregek messze pillantanak. Rendet és harmóniát nagy kiterjedésben kívánnak.” És pszichológiai indoklásként: „Hogy miért lelik kedvük épp úgy kertrendezésben, városrendezésben, társadalomrendezésben, az ugyancsak idevág. Hisznek a jövőben. Hisznek az emberi fajban. Hisznek a jövő és a faj alakíthatóságában… És mert műveket – eszközt s fegyvert – is teremtenek ehhez, eredményesebb az ő hitük, akik az élet végén járnak, mint azoké, akik úgynevezetten az élet előtt állnak. Az öregek a jól lázadók, a nagyot akarók.” S mindebből levonja a szinte provokatívan merész és a paradoxonok cselvetését idéző konklúziót: „Az öregek a fiatalok.” (Illyés Gyula Khárón ladikján vagy az öregedés tünetei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1969. 133. és 135. 1.) Amihez a tudomány korrekciós faktorát alkalmazva annyit lehet hozzátenni,, hogya jól öregedők életére nem az öregségnek kell az értékelő bélyegét rányomnia hanem a tiszta cselekvés és méltóság teljes magatartás ethoszának.
Az öregkori életérzés elemzése nyújtja a legmeggyőzőbb bizonyítékot, hogya gerontológia, s azon belül a gerontopszichológia mennyire sokágazatú tudomány, vagy ahogy nevezik – interdiszciplináris. Az öregedéstan a jóformán teljesen kialakult, sok vonatkozásban befejezettnek tekinthető élettel áll szemben. Ez határozza meg mind módszereit, mind szemléletmódját; mindkettő egyértelműen utal az összetettségre és sokirányúságra. A gerontoprofilaxis a geriátriai kezelések hatékonyságának leggyakoribb mutatója ma még szinte kizárólag a szubjektív állapot, tehát a kedély, a hangulat, az „élet-élés” javulása. Vagyis nem a naptári idő, hanem a pszichikai idő növelése, a teljesebb, tökéletesebb átélés révén. Ezzel járulhat hozzá a geriátria az időteremtéshez.
Pszichoterápiás szempontból a reciprok gátlás elvén alapuló eljárás a leghatékonyabb. Lényege: megfelelő életvitellel olyan reakciósorozatot kell kialakítani és fenntartani, mely nem ad helyt unalomnak, lehangoltságnak, szorongásnak, félelemnek. Társadalomlélektani szempontból munkahipotézis értékű az a két felismerés, hogy a környezetükbe jól beilleszkedett időskorúak magától értetődőbben fogadják az öregedést s a velejáró testi-lelki változásokat, míg a társadalmi kapcsolatok csonkulása, elvesztése rontja a fizikai állapotot, ezen keresztül az életkedvet, ami visszahat az előbbire s így önmagára is. Az életérzés, az élettudat optimális fenntartása cselekvés és gondolkodás távlatosságát és apró munkáját egyaránt megköveteli. Ez természetesen erőfeszítést igényel, küzdelmet jelent, aminek az egyén nemcsak áldozata, hanem szervezője is lehet.
A filozófia pedig főként Hegel óta központi kérdésnek tartja az élet és halál antinómiáját. És javasolni is mer „egy hősi magatartást a léttel szemben, egy olyan felfogást, amely igent mond az életnek, akkor is, ha a világ lényegében antagonisztikus struktúrákból épül fel. Pascal gondolatához, mely szerint az ember nagysága megértő eszében van, felfogásunk hozzáteszi azt az eszmét, hogyaz ember nagyszerűsége még inkább szakadatlan harcából származik, abból az erőből, hogy szakadatlanul meghaladja saját magát is, és a világegyetem megrázó közönyössége ellenére egy mind racionálisabb, igazabb, jobb és szebb világot teremtsen.” (D. D. Roşca: A tragikus lét. Tudományos Könyvkiadó, Bukarest, 1971. 222. l.)
Megjelent A Hét IV. évfolyama 49. számában, 1973. december 7-én.
