Szó és jelentés, fogalom és értelmezés, kategória és megjelölés – vagyis az állandósított tökéletességre törő ésszerűség, valamint az ideiglenességet megtűrő pragmatizmus – egyaránt jellemzi a megismerés módszertanát és annak eredményeit. Ugyanakkor sehol sem gyakoribb, nyilvánvalóbb és zavarkeltőbb ez, mint a humán tudományokban. Az elértéktelenedett elméletek száma itt éppoly nagy, mint a még nem szentesített előelméleteké és a feltevéseké. Másrészt a fogalomtár belső átrendeződése éppúgy fejlődést jelző mozgástünet, mint az új axiómák térfoglalása. Az összefüggésrendszerek bővülése eközben a gondolati elemeknek más helyzeti energiát kölcsönöz. Az új szempontok kiterjedési igénye pedig nemcsak „elnyomó” és kizáró hatást gyakorol az addigiakra, hanem utat is tör nekik, amennyiben az értékrendek valamelyik vonulatában létjogosultságuk megmarad. Így tehát egy új viszonyítási rendszer nemcsak más megvilágításba helyezi a régi ismereteket, hanem új valóságtartalmat is ad nekik. Metaforikus kifejezéssel élve: a tudományok sáncai fölött időnként egyes jelentéstartalmak számára leereszkedik a függőhíd.
Tudat és érzelem esetében a motiváció, egyén és közösség kapcsolatában a közlési folyamat (információ-lélektan), életkor és pszichoszomatikus állapot összefüggésében az életérzés tekinthető ilyen átvezető útnak és értékelési-átértékelési kiindulópontnak.
Kezdet és vég: a hangulat
A fentiekre példa az a felfogás, mely szerint az emberről és létformájáról a hangulat lényegesebb tapasztalatot nyújt, mint az elvont gondolkodás. Ennek alapján olyan filozófiai nézet is született, mely a lét végső adottságának tekinti – Baránszky Jób László megfogalmazásában – „a totális érzést, a bizonyos módon hangoltságot”. Szerző szerint az alkatlélektan a kialakult személyiséget jellemzi hangulati egészként, s ennek megfelelően az én kifejlődésében az ilyen jellegű elmélyülést látja szembeszökőnek. Az erre épült nevelés-lélektani elmélet pedig a hangulati én kiteljesítését tűzi ki célul, mely nyitottság és zártság sajátos egyensúlya, „egy bátran megnyíló egyéni világ”. Ez vezet majd a biopszichológiai fejlődés során a célképzetté alakuló külső eszménykép követéséhez s a szabad önalakítás humanitás-eszményéhez. E hármas meghatározottságban az utóbbi, az önalakítás éppannyira „terméke”, ingadozó, de mégis hű kísérője és tükrözője az előbbieknek, mint a hangulat a neuropszichológiai és társadalomlélektani állapotnak.
Az alkatlélektan szempontjait az idős kort is magába foglaló fejlődéslélektan kereteibe helyezve célszerű okfejtési módszer birtokába juthatunk. Az úgynevezett harmadik életkor, a „végső kialakulás és letisztulás”, vagyis az öregedés során a személyiségben bekövetkező változások elsősorban is annak tulajdoníthatók, hogy mind inkább módosul egyén és környezet viszonya. A kapcsolatteremtő cselekvés ugyanis fokozatosan csökken és más viszonyulási struktúrák nyomulnak előtérbe. Ezek közül pedig az érzelmi reagálóképesség és általában az érzelmi élet jut túlsúlyba, míg a kognitív-megismerési, valamint a volicionális-akarati struktúrái működési és hatékonysági szempontból – beleértve a személyiség egységességét és változékonyságát biztosító „erőt” is – gyengülnek. Ezért kap az érzelmi élet, illetve az életérzés mindinkább kulcsszerepet a személyiség szerkezetében és dinamikájában.
Változatok és állandóság
A fiatal felnőttkori csúcsszint után a szomatikus és pszichés funkciók eltérő változása észlelhető. Az előbbiek meghatározott illemben, de folyamatosan hanyatlónak, míg a lelki-szellemi működések nagy része még hosszú ideig további fejlődést, változatlanságot vagy csak későbbi csökkenést mutat. A testi öregedés aszinkronizmusánál sokkal kifejezettebb a lelki-szellemi öregedésé. Az öregedéslélektan „anyagtárának” vázlatos áttekintése is épp ezért „az egyéni változatoknak olyan gazdag botanikuskertjét” (Németh László) tárja elénk, ami az eligazodást igen megnehezíti, a rendszerezést és „típusalkotást” pedig lehetetlenné teszi.
Tájékozódási pontként a maga is széles skálán mozgó alkalmazkodási képesség szolgálhat csupán, aminek felméréséhez azonban nemcsak a teljesítmények, a viselkedési mód s az attitűd segít hozzá, hanem a belső magatartást jelző érzelmi-hangulati színkép is. A változatok szélső határait egyrészt a teljes felszabadultság és önkiteljesedés okozta büszke boldogság – a cicerói serenitas –, valamint a belső nyugalom, az arisztotelészi frenózisz – vagyis az óvatos bölcsesség jelenti, másrészt a lelki alkalmazkodás végső csődje – a szuicidium. A kóros és egészsége s közötti határvonal pedig nem e skálarendszer felezőpontján halad át. Sem a gondtalan öregség, sem a dermedt várakozás a „halál előszobájában” nem tekinthető a valóságnak megfelelő lelki magatartásnak.
A változatok, a lenti végletek közötti átmenetek hosszú sora tehát csak az említett módon tekinthető át: az alkalmazkodás lehetséges optimuma, az adekvát adaptáció alapján. „Hagyjuk hát abba az öncsalást: a ránk leselkedő jövőben a mi életünk értelme forog kockán. Nem tudjuk, kik vagyunk, ha nem akarjuk megtudni, kik leszünk: ismerjünk hát magunkra a jövendő öreg férfiban vagy asszonyban, hogy mindenestül vállalhassuk emberi sorsunkat.” (Simone de Beauvoir: Az öregség, 12. 1.)
Az életkedv genetikus magyarázata
Az idegrendszer teljes kifejlődését valószínűleg olyan genetikai ellenőrző mechanizmus irányítja, mely egyénenként és fajonként változik, s meghatározza az agy morfofunkcionális jellegét. Erre az alapfolyamatra épülnek rá a környezeti hatások, amelyek végső soron minden genetikai meghatározottság eleve adott s a korral csökkenő hatékonyságát változó mértékben, de csak másodlagosan befolyásolják. Az életkedv, az életérzés központja vagy központjai nem mutathatók ki az agyban, mert ezeket minden bizonnyal sokszorosan integrált funkcionális struktúrák alkotják. Az érzelmi-hangulati jelenségek agyi központjai azonban már eléggé ismeretesek. Az agykéreg alatt elhelyezkedő, s az összes belső és külső ingerek fő átkaposolódási központját alkotó talamusz és hipotalamusz élettani működése eredményezi például az ingerek globális „kellemes-kellemetlen” jellegű „kiértékelését”. Az agykéreg ősi területeihez tartozó ún. limbikus rendszer más differenciáltabb érzelmi működések, élmények létrejöttét (félelem, düh, szomorúság, felhangoltság stb.) teszi lehetővé. Az érzelmek átélése pedig a klinikai és kísérleti megállapítások szerint annak a kérgi területnek a működéséhez kötött, mely az előagyban, az ún. prefrontális kéregben helyezkedik el, s amelynek elsődleges szerepe van az anticipáció, az előrevetítés, valamint a magatartás szabályozásában. (Így pl. homloklebeny-átmetszés után kifejezett szorongáscsökkenés észlelhető.) Az előbbi, a limbikus kéreg ugyanakkor a hipotalamusszal és más agytörzsi struktúrákkal áll szoros kapcsolatban, s így mind a zsigeri, mind az érzékszervi ingerek, illetve érzékletek ide is kivetülnek. A neokortex s a limbikus rendszer közötti kapcsolatot az agy középterületén, mélyen elhelyezkedő serkentő-gátló hatású sejthálózat, az ún. formatioreticularis biztosítja. Ennek ingerlése vagy sérülése szintén emocionális tüneteket okoz.
A fenti két rendszer működése és kölcsönhatása P. D. McLean szerint talán a ló és a lovas kapcsolatához hasonlítható, amennyiben az érzelmek serkenthetik vagy béníthatják a gondolkodást, a gondolkodás pedig érzelmi színezetet nyer és érzelmeket ellenőriz. E funkcionális kölcsönhatás alapján az is lehetséges, hogya frontális területek működése biztosítja az érzelmek előrevetített megismerését, felbecsülését, s így válik lehetővé ilyen vonatkozásban az önismeret, a tágabb kihatású viselkedésszabályozás, valamint az olyan humánus jellegű szociabilitás, hogy az egyén figyelembe veheti mások szükségleteit is. Az érzelmek ilyen sok irányú meghatározottsága és kihatása magyarázza e struktúrák szerepét a pszichoszomatikus betegségek létrejöttében, a betegség s a szomatikus-viszcerális állapot kihatását az érzelmi, tudati és magatartási funkciókra, s mindezek meghatározó jellegét az önfenntartásban és a fajfenntartásban.
Testi állapot, érzelmi viszonyulás és magatartás szűkebb értelemben vett genetikai meghatározottságát filozófiai szinten D. D. Roşea úgy fogalmazta meg, hogy „a tragikus érzés és elválaszthatatlan kísérője, a metafizikai nyugtalanság egyesek számára belső és titkos reménytelenség forrása, mások viszont összehasonlíthatatlan lelkierőt és cselekvőképességet merítenek belőle. A lét kiváltotta lelki reakciók – és ezek sorsdöntő reakciók – ellentétes jellegének végső okát talán abban a lelki felépítésben kell keresnünk, amellyel a világra jöttünk. Azt mondhatnánk: hogy ezek a vérmérséklettől, az érzékenységtől függnek”.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 46. számában, 1973. november 16-án.