Einstein szerint „a világban az a legérthetetlenebb, hogy annyira érthető“. Ennek a paradoxonnak a gondolkodásbeli előtörténete az emberré válás többmilló éves folyamata és a mai ember közel ötvenezer éves tapasztalatanyaga. Jóllehet a kezdetben csupán természeti lényk ént élő ember tudatvilágát csak töredékesen tudjuk rekonstruálni, a mitológiai példák és az antropológiai adatok bizonyos mértékben általános érvényű következtetéseket is lehetővé tesznek. Többek közt kétségtelennek tekinthető az, hogy az ember – függetlenül attól, hogy a létet miként magyarázta, s hogyan képzelte el halál utáni alakját – korán felismerte: nemcsak ereje, hanem létezése is szűkre szabott, véges. A lét és nemlét tudati szorítása, az adott létezési formát felváltó és eléggé bizonytalanul előrelátható másfajta, új létezési mód félelmet, feszültséget, szorongást keltett, amelynek enyhítésére megszülettek a külön féle animisztikus hiedelmek, a természetfeletti lényeket és erőket megtestesítő képzeleti, fantáziaszülte „alkotások“. De nemcsak a szorongás, az aggodalom, a rémület játszott ösztönző-rendező szerepet a mágikus praktikákban, hanem az úgynevezett logikai csúsztatások is, amelyeket véletlenek alapoznak meg (s amelyek nyelvi gazdagodáshoz is vezetnek). Az ember egyik legjellemzőbb tulajdonsága ugyanis, hogy nem tudja elviselni valaminek a jelenvalóságát és hatását anélkül, hogy nevet adna neki, hogy legfőbb„hódító“ eszközével, a szóval, a megnevezéssel birtokába verni vagy legalábbis „megszelídíteni“ igyekeznék.
(Elég ezzel kapcsolatban arra emlékeztetni, hogy a gyermek és a felnőtt is megszólítással szokta elhárítani a veszélyes állat támadását, illetve megszüntetni a maga félelmét.)
Az embernek történelme során fel kellett ismernie, hogy maga is része a természetnek: benne és belőle él, egyéni létének, fajának megmaradása annak változásaitól, majd tudatos alakításától függ. Fel kellett ismernie, hogy a Homo sapiens és az élőlények végtelen sokasága a véletlen és a szükségszerű állandó kölcsönhatásának, vagyis a „szerencsének“ a szülötte – ez a felismerés azonban csak később, pontosabban a mai biológiai ismeretek alapján jöhe tett létre. Az ember már ősidőktől fogva, úgy élte át a maga létezéstörténetét, mint a megtörtént múlt s a lehetséges jövő összjátékát, és ebben állandó serkentő-gátló, csüggesztő-biztató szerepet töltött be a „másként is lehetett volna“, a „ki tudja, hogyan lesz“. Az ősember tapasztalata elsősorban a fenyegetettség, az irracionális vagy indokolt félelem volt. Az ember atavisztikus lelki jegyei közé tartozik – amennyiben ilyen változatlan lelki sajátosságok egyáltalán kimutathatók – az a törekvés, hogy a nagy idegfeszültséget okozó tudattartalmakat, a megrázó ellentmondásokat elutasítsa vagy átminősítse különféle magyarázatokkal. A barlangkorok embere – és számos vonatkozásban a mai is – képtelen arra, hogy valósághűen mérje fel az őt érintő történések jelentését. De legbensőbb lelki-szellemi igényének kielégítése végett inkább ragaszkodik egy akár hiányos és torz életszemlélethez, semhogy az élet érthetetlenné és értelmetlenné váljék számára.
A lelki egyensúlyt viszonylag megőrző, magyarázó elem, amelyre hivatkozik, a balszerencse, illetve a szerencse: ezek könnyen alkalmazható értelmezési lehetőséget kínálnak, mert érzelmi feszültségszelepként (már csak hagyományosságuk okán is) jól működnek, és mert a véletlen egybeesések – kellő ellenőrzés hiányában – könnyen bizonyossággá avatják a valószínűséget.
Persze, a cselekvés és a megismerő értelmező tevékenység hajtóerői nem csak, illetve nem elsősorban negatív, elhárító jellegűek. A kíváncsiság, a játékosság, a „felfedezés kényszere“ – egy kezdetleges életműködésnek, a tájékozódási reflex nek a magasrendű megnyilvánulása – ugyanilyen szerepet tölt be.
Gordon Childe, a neves marxista régész így fogalmazott: „Ugyanolyan hiábavaló siránkozni a múlt babonái felett, mint panaszkodni egy csúnya látványt nyújtó állványzat miatt, ha az szükséges egy szép épület felépítéséhez… Az ember hozta létre a babonákat és az elnyomás intézményeit éppúgy, ahogyan ő teremtette meg a tudományokat és a termelési eszközöket. Az egyikben is, a másikban is kifejezte, kereste, megtalálta és megalkotta – önmagát.“
Talán nem tévedünk, ha általános érvénnyel fogalmazzuk meg azt a kijelentést, hogy az ember magatartását és megismerő tevékenységét két alapvető hajlam irányítja: a biztonságkeresés és a kalandvágy. Mindkettő: a szerencse és a balszerencse „kihívása“.
Az antropológia (valamint résztudományai: a paleoantropológia, a néprajz, a fejlődéslélektan, a társadalomlélektan, a kultúrantropológia és az antropofilozófia) vállalta magára a feladatot, hogy áttekintse e folyamat egészét, annak minden vonatkozását.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 9. számában, 1975. február 28-án.