Eugen Pora: Omul şi natura. Dacia Kiadó, Kolozsvár, 1975.

Az évmilliók óta tartó földtörténeti színjátékon az ember hatalmas időfölénnyel jutott túl, a „világteremtés” során azonban drámai bonyodalmak merültek fel. Baljóslatok vagy a nehézségeket eljelentéktelenítő malasztos vigaszígéretek itt természetesen a legkevesebbet segítenek. A feladatát teljes mértékben vállaló tudósnak a társadalmi szerkezeteket is szem előtt tartó helyzetfeltárást kell elvégeznie s annak megfelelő javaslatokat kidolgoznia. Ezért érdemelnek a legtöbb figyelmet az olyan művek, amelyekben az ember, a természet és a társadalom mint szervesen összefüggő jelenségegyüttes szerepel. Ilyenszerű törekvést igyekezett megvalósítani a néhány évvel ezelőtt Ştefan Milcu szerkesztésében megjelent és a neves orvostudós összegező tanulmányán kívül számos tudományágazat képviselőinek a dolgozatát tartalmazó színvonalas kiadvány (Az ember a mai világban).

Ebbe a tárgykörbe tartozik a biológus Eugen Pora Ember és természet című kötete is. A cikkgyűjtemény java része a környezetszennyeződés és a környezetvédelem főbb kérdéseivel foglalkozik – a recenziónk címében foglalt célzattal. De a közvetlen téma kötöttségén túl ugyanezt szolgálja – tágabb értelemben – a tengerek, az Antarktisz, a távoli tájak ismeretlen élővilágát, a különleges ökológiai rendszereket ismertető minden írás. S bár a természetrajzi leírások mellett a lélektani fejtegetések elenyésző helyet kapnak a könyvben, mégis környezetvédelmi céloknak tesz eleget a szerző azzal is, hogy lehetővé teszi a természet– ember kapcsolatrendszer megismerésének örömét, a „titokzatos“ világok nyújtotta élménykiegészülést, a rácsodálkozás pszicho-higiéniai hatását.

Eugen Pora széles körű ismereteken alapuló otthonossága adja meg azt a többletet, ami nemcsak adat-, hanem értékközlést is jelent. Ezáltal válik a külső természet bensőségessé, az izgalmas élmény megnyugtatóvá. Ám jóllehet ez az igyekezet a két világ – az ember és a természet – közelítésében rendszerint sikerrel jár, a közvetlen ember élettani pszicho-fiziológiai, biokémiai és főként a lélektani vonatkozású témák (munkaélettan, fáradás, magatartásformák stb.) taglalása nem csak kiegészítésre szorul, hanem egyes kulcsfontosságú megállapítások ezen a téren teljesen túlhaladottak, tudománytalanságuk nyilvánvaló (így például a nemek magatartásában észlelhető különbségeket a szerző egyfajta biologizmus alapján egészen meghökkentő módon értelmezi; szellemi épséget, sőt az alkotói kiválóságot szinte kizárólag a tesztoszteron hatásának tulajdonítani meglehetősen pretudományos álláspontra utal. Ugyanúgy, mint a következő szentenciák: „A nő általában alárendelt, mert gyengébb és a szervezetét időszakos pszicho-organikus viharok zavarják meg, ami lerombolja az önbizalmát”. „A serdülés és a menopauza között a nő meggyötört lény. De a klimax után és a nemi működés megszűntével szervezete hormonális egyensúlyba kerül, pszichéje kiegyensúlyozódik, annál is inkább, mert az egy gyötrelmes korszak után következik be.“)

E néhány „tétel“ ellenére a kötet anyaga kiérlelt tudományos nézetekről, az adatközlés célszerűen megválasztott módjáról vall, s egy olyan tudósi felelősségről, amely az ismeretlen jelenségekkel kapcsolatos tanácstalanságot, töprengést sem rejti el. A jó tudományismertető munkákhoz méltóan ez a kiadvány– az önmaga szabta kereteken belül – a középfokú ismeretek szintjén ad ösztönzést azok kibővítésére. Az ismertető elején felsorolt példákkal pedig a szerző azért mutat magatartásbeli rokonságot, mert az ember genetikai-társadalmi adottságait és helyzetét vizsgáló tudomány sorsjavító rendeltetését is vállalja.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 29. számában, 1975. július 18-án.