„Ha a fiatalok sorra elmennek, ez az ország szétrohad.”
Káromkodva áll ki a jobb oktatásért és a tanárokért, kordonbontás közben nyeli a könnygázt. Még csak tizenkilencéves, de máris a propagandasajtó célkeresztjébe került – interjúnk Pankotai Lilivel, aki csak ép ember szeretne maradni, lehetőleg Magyarországon.
– Az ország ismerte meg, amikor tavaly október 23-án, a Műegyetem rakparton káromkodós slammel kérte számon az oktatásügyet elhanyagoló hatalmat, és üzente meg, hogy „mi vagyunk a kib*szott jövő”. Hogy került a diáktüntetés-sorozat közelébe, majd centrumába?
– Ez október 23-ával indult, aztán – ahogy Budapestre költöztem – az összes tüntetésre elmentem. Amikor volt szövegem, és azt erősnek gondoltam, megkerestem az adott demonstráció szervezőit, ők pedig igent mondtak. Így történt, hogy decemberben és márciusban is színpadra álltam.
– A ciszterci rend által fenntartott pécsi Nagy Lajos Gimnázium igazgatója, a tanári kar nagy része is elhatárolódott öntől a 23-ai slambeszéd után. Milyen volt mindezt megtapasztalni?
– Annyira meglepő nem volt, hasonló kiközösítések történtek már más diákokkal is a suliban, jóval kisebb ügyekben. Persze egészen más, amikor egy egész intézmény áll az emberrel szemben. Döbbenetes látni, hogy 2022-ben Magyarországon egy egyházi iskola képviselői félelemből és szervilizmusból milyen messze tudtak elmenni, mindezt Isten zászlaja alatt.
– Mit mondtak, miért neheztelnek?
– Személyesen csak az igazgató és az osztályfőnök kért számon a káromkodás miatt. A többi tanár nem – ők nem is szóltak hozzám, csak összesúgtak a hátam mögött, más diákoknak beszéltek rólam. Csak egyetlen tanárom volt, aki kiállt mellettem.
– Feltűnése után rögtön a NER-média célkeresztjébe került. Hogyan éli meg a kritikákat, támadásokat?
– Személytelenül kezelem a helyzetet. Ha személyesnek tekinteném a velük folytatott vitát, elveszne a kiállásom célja, az oktatásért és a tanárokért folytatott tiltakozás lényege. Ugyanúgy figyelem a támadásokat, ahogyan azt, miként Bayer Zsolt demens vénembernek nevezte a pápát. Igaz, az utóbbi időben már az utcán is követnek, éttermekben figyelnek meg, bekúsznak a magánéletembe.
– Kik követik?
– Somogyi Zoltán (szociológus, a Political Capital egyik alapítója) hívott meg minket egy étterembe – gesztusként, ha már nem mehettem osztálykirándulásra a többiekkel. Másnap délelőtt kijött az elsőmegafonos „tényfeltáró” anyag rólam – le is fotóztak minket Somogyival, amikor kimentünk cigizni. Később egy figura utcasarkokon keresztül jött utánam, majd beült abba az étterembe, ahol anyámmal ebédeltünk. Közben fotózott is. Anyámmal kiröhögtük, aztán néma csendben végigettük az ebédet – tudtam, bármilyen ártatlannak tűnő témát is hoznánk fel, ki lehetne belőle szakítani egy félremagyarázható részletet.
– Visszatérve a nyers beszédre: nem tart attól, hogy a nyers stílus kontraproduktív lehet? Hiszen visszariaszthatja a tüntetéstől azokat az idősebb vagy konzervatív ellenzékieket is, akik egyébként egyetértenénk a tiltakozó diákokkal és tanárokkal.
– Az oktatás helyzete nem lesz attól jobb vagy rosszabb, ha én csúnyán beszélek. Kétszer káromkodtam idáig színpadon, azóta ezzel azonosítanak. Másrészt, ha én tüntetek, akkor az ügyért megyek az utcára, nem egy előadó miatt. Ha valakit a káromkodás visszariaszt, az szerintem nem is igazán akar tiltakozni.
– A családi-baráti kapcsolataira hogyan hatott a közéleti szereplés? Anyukája nem aggódja halálra magát?
– A barátaim és a szüleim továbbra is kitartanak mellettem. Tudják, hogy mindezt a gyengék és hangjukat merni nem vállalók védelmében tesszük. Magyarországon milliók élnek úgy, hogy az állásukat, létbiztonságukat kockáztatják a nyílt kritikával. A nagymamám viszont már nem igazán keres engem. Ő egy nagyon kis faluban élte le az életét, a Hír Tv-t nézi éjjel-nappal, elhiszi, amit a tévében mondanak. És én hiába is mondanám a szemébe, hogy „mama, engem nem Soros fizet”, nem hinné el. Édesanyám félt, de bízik bennem, és nem akarja kivetíteni rám a saját érzéseit. Ha hallja, hogy könnygázba fulladt egy tüntetésünk, felhív, hogy megúsztam-e. Ilyenkor mondom neki, hogy kaptam a gázból és a gumibotból is.
– Megverték a május 3-ai kordonbontásnál?
– Persze, kijutott mindenből. És mivel ott voltam, nem értem a rendőrség állítását, hogy mi hivatalos személy elleni erőszakot követtünk el. Ha bárki megnézi a videókat, háttal álltunk a rohamrendőröknek – részben a könnygáz miatt, részben azért, mert összekulcsolt kézzel próbáltuk megakadályozni, hogy egy-egy embert kiemeljenek. A sorfalunk olyan erős volt, hogy nem tudták megbontani: először löktek, aztán rugdostak minket. Csak ezután került elő a bot, amivel végigvertek rajtunk.
– Voltak, vannak külsérelmi nyomai ennek?
– Igen, egy lila zúzódás a hátamon. De nem akartam egy napot eltölteni a látlelet felvételével. És úgy voltam vele, hogy úgyis fogok én még kapni.
– Hány eljárást indítottak ön ellen a kordonbontások kapcsán?
– Kettőt. Mivel egyik karmelitalátogatás sem volt szervezett, és a rendőrség álláspontja szerint én biztattam a tömeget, hogy „menjünk a Várba”. Az első eljárás után 100 ezer forint bírságot kaptam, a másodiknál már valószínűleg a maximumot, 150 ezret róják ki rám. Ezekben az ügyekben a TASZ képvisel engem.
– A május 3-ai, legnagyobb karmelita melletti tüntetésen is csak legfeljebb ezer diák és tanár vett részt, míg a tavalyi október 23-ai tüntetésen tízezrek is vonulhattak. Mi értelme kordont bontani, ha csak ennyi embert mozgat meg?
– Az ünnepi vonulásnak sok értelme nem volt azon túl, hogy tömeg ment ki az utcára. Oké, két napig téma volt, fokozta a tanárok iránti szolidaritást, de történt-e utána bármi is? Azzal viszont, hogy a Várban ott volt szerintem több mint ezer ember, úgy érzem, szintet léptünk. Több mint egy évig kértük szépen vagy csúnyán az oktatási rendszer újragondolását, mégsem változott semmi – ideje volt új eszközöket találnunk.
– Ha le is döntik a miniszterelnök irodáját övező kordont, másnapra visszaállítják. Mi jön ezután?
– Ha csak ezt csinálnánk, az nyilvánvalóan apátiába fordulna. Ez csak egy fokozat, jön valami más, amivel majd tovább megyünk.
– Mi történne, ha valahogy célt érnének: ha lebontanák az újságírók munkáját akadályozó kordont, visszavonnák a tanárokat fegyelmező státusztörvényt?
– Folytatnánk a tiltakozást. Ha visszavonják a törvényt, akkor a mínusz 200-as szintről a mínusz 50-re kerül vissza a magyar közoktatás helyzete. Teljesülnie kellene a tanárok által elvárt kilenc pontnak is: köztük annak, hogy legyen önálló oktatási minisztérium, szabad tankkönyvválasztás, versenyképes pedagógusbér, ne korlátozzák a sztrájkjogokat.
– Milyen anyagi vagy logisztikai támogatást kapnak a Momentumtól vagy a pedagógus-szakszervezetektől – ha egyáltalán?
– Én egyszer kaptam egy bömbit kölcsön, miután a saját hangszóróm lemerült, az lehet, hogy momentumos volt.
– Nem fél attól, hogy felhasználják, kihasználják a karakterét?
– Szerintem rendben van, hogy a tömegmegmozdulásokra a Momentum képviselői is eljönnek. Hacsak nem lesz forradalom, változást végül a szavazófülkében lehet elérni. Biztos vagyok benne, hogy a tömeg energiáját idővel a politikába, a pártokhoz kell becsatornázni.
– Ha már itt tartunk, politikai pályára készül?
– Harcolok magammal, hogy ne ebbe az irányba menjek, ugyanakkor érzem, mennyire vonzó lenne mindez számomra. Gyorsan hozzáteszem, hogy egy valódi demokráciában, valódi politikai viták kereszttüzében szeretnék ezzel foglalkozni – a jövő Magyarországában. Előbb viszont szeretnék egyetemre menni, világot látni, kipróbálni magam.
– Az elmúlt tizenhárom évben is voltak hangadó elődjei, akik mindent kockára téve bírálták a kormányt, és arcot adtak a tömeg elégedetlenségének: ilyen volt a fekete ruhás ápolónő, Sándor Mária, a kormányt a fiatalok elvett jövőképe miatt bíráló Mészáros Luca vagy az Áder Jánosnak beszóló Nagy Blanka. Ma már egyikükről sem hallani.
– Ha eltűnök, hát eltűnök. Nem azért vagyok itt, hogy a csapból is én folyjak. Örülök, hogy most az elnyomottak rezonőre lehetek, és csak azt sajnálnám, ha nem tudnám kihangosítani az elégedetlenségüket.
– Számít későbbi megtorlásokra, nehézségekre?
– Nem hiszem, hogy a későbbiekben bármilyen befolyást szerezhetne a kormány az én életemben. Ha a rendszer tovább putyinizálódik, ha ennél is brutálisabbá válik, akkor elmegyek. Amíg viszont nem romlik idáig a helyzet, minden erőmmel a fiatalok jövőjéért, hazai boldogulásáért akarok küzdeni. Mert ha nincs más út, akkor ők is menni fognak innen – és nélkülük ez az ország észrevétlenül fog szétrohadni.
– Ott volt a Sándor-palota nyílt napján az elégedetlen tanárokkal, és kérdezte a térre kijövő Novák Katalint. Azóta a kormányközeli sajtó attól visszhangzik, hogy helyesírási hibával írta fel a pólójára „Elvieg független Katalin”. Nem érzi ezt öngólnak, ami az ügynek is ártott? Hogy nem szúrta ki a hibát?
– A feliratot nem én írtam a pólómra, hanem egy számomra ismeretlen férfi, aki velünk jött el a Várba. A pólót megfordítottam, ő így írt a hátamra, majd gyorsan vissza is öltöztem, és a hideg miatt visszavettem a pulcsimat, kabátomat is. Pólóban legközelebb akkor voltam, amikor Novák Katalint kérdeztük, így addig más sem vette észre a helyesírási hibát. Nem kizárt, hogy így próbálták szabotálni az akciónkat, de nem tartom valószínűnek. Az viszont biztos, hogy ellenőriznem kellett volna a szöveget, mert ilyen erővel mást is írhattak volna rám. Be kellett látnom: eddig tartott az, amit egy személyben tudtam tenni az ügy érdekében. Mögöttem nem áll komplett stáb, hogy figyelmeztessen a kockázatokra. Az utóbbi időben csak mentem előre, mint egy robot, ideje emlékeznem rá, hogy csak ember vagyok. Lehet, hogy a pólót bekeretezve kirakom a falamra, hogy ezt soha ne felejtsem el.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 20. számának (2023. május 19–25.) nyomtatott változata.
