Hetvennyolc éve, 1945. szeptember 2-án írta alá Japán a feltétel nélküli kapitulációról szóló megállapodást az amerikai Missouri csatahajó fedélzetén, és ezzel a csendes-óceáni fronton is véget ért a második világháború.
Miért 1945. szeptember elseje, illetve másodika? Vagyis csak hetekkel azután, hogy az amerikaiak atombombát dobtak augusztus 6-án Hirosimára, majd 9-én Nagaszakira. Pedig Hirohito japán császár ezek pusztító hatására utasította a háború irányításáért felelős legfelsőbb tanácsot, hogy az fogadja el a szövetséges hatalmak által lefektetett feltételeket. S ennek jegyében – titkos tárgyalások és egy sikertelen államcsíny után – az uralkodó már augusztus 15-én rádión be is jelentette, hogy Japán kapitulál a szövetségesek előtt.
A győztes hatalmak mégis úgy időzítették, hogy a második világháború hivatalosan a japán fegyverletétel aláírásával, pontosan kitörésének – a 1939. szeptember 1.- i, Lengyelországgal szemben végrehajtott német agresszió – hatodik évfordulóján érjen véget. (Itt és most nem mellékes, hogy háborút éppen a Távol-Keleten széles körben mindmáig 1937. július 7-től számítják, amikor kitört a második kínai–japán háború.
Japán térhódítása Délkelet-Ázsiában
Az viszont sajátos véletlene a történelemnek, hogy az akkori győztesek az első világháborút lezáró békeszerződés tervezetét – ebből szakadt Magyarország nyakába végül Trianon – éppen 1919. szeptember 2-án adták át Franciaországban a bukott és már szétesett Monarchia képviselőinek.
A japán uraknak mégis csak 1945 szeptember 2-án délelőtt (a világnak a háborúban érdekelt jelentős részén, nem utolsó sorban éppen Amerikában még szeptember elsejét írták) kellett megjelenniük az Egyesült Államok „Missouri” csatahajóján, hogy elsőként Sigemicu Mamoru japán külügyminiszter aláírja a kapitulációs okmányt Douglas MacArthur amerikai tábornok, a szövetségesek főparancsnoka előtt.
Megtette – japán módra. A civilek cilinderben és hangsúlyozottan fekete nyakkendővel kiegészített zsakettben érkeztek a hajóra. A tábornokok fehér kesztyűt viseltek, maga a miniszter is kesztyűs kezében sétapálcával lépett a fedélzetre. Amikor erre utasítást kapott, rezzenéstelen arccal vette kezébe a tollat és szignálta „a császár, a japán kormány és a japán császári főhadiszállás parancsára és nevében” az okmányt, egyetlen szó nélkül.
Pedig MacArthur nem titkoltan választ várva, rövid beszéddel kezdte a ceremóniát:
„A szétáradó eszményeket és ideológiákat magukban foglaló eredményeket a világ csataterein döntötték el, és így ezek nem tárgyai vitának, inkább az a teendőnk – még mindig mind a győzteseknek, mind a legyőzötteknek –, hogy felemelkedjünk arra a magasabb méltóságra, amely egyedül válik javára a szent ügynek, amelyet szolgálni készülünk.” A miniszter után a fegyverletételi szerződést japán részről még Joshijiro Umezu tábornok írta alá „a japán császári főhadiszállás megbízásából és nevében”. Majd a szövetséges hatalmak részéről MacArthur nyitotta meg a sort, s őt követték sokan mások, szovjet, angol, francia, kínai, ausztrál stb. színekben.
Chester Nimitz amerikai tengernagy, a szövetségesek haditengerészeti főparancsnok már a remélt jövőnek címezve zárta a ceremóniát: „Nemsokára megkezdődik az a folyamat, hogy Japánt visszaviszik a civilizált nemzetek családjába.”
Ez nyilván annak jegyében hangzott ez el, amit ugyanezen a napon Truman amerikai elnök mondott. „Ma – jelentette ki többek között – egy új világ küszöbén állunk. Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy az olyan világ legyen, amelyben semmiféle faji, osztálybéli, vagy hitbéli vak elfogultság többé ne ronthassa meg az ember lelkét.”
Sztálin másként fogalmazott: „A régi nemzedék emberei negyven esztendeig vártak arra a napra – folytatta Sztálin -, amikor Japánt megverjük és lemossuk a sötét foltot országunk történelméről. Most felvirradt az a nap. Japán ma elismerte vereségét és aláírta a feltételnélküli fegyverletétel okmányát. Ez azt jelenti, hogy Dél-Szahalin és a Kurili-szigetek a Szovjetunióhoz kerülnek. Igy ezek a területek nem lesznek többé eszközök arra, hogy velük elszigeteljék a Szovjetuniót az Óceántól és nem lesznek többé a távolkeleti japán támadások kiindulópontjai.”
Lehet, hogy Sztálin valóban így hitte, a valóság viszont az, hogy a stratégiai okokból is fontos és természeti kincsekben gazdag szigetekről szóló egykor szovjet-japán, immár orosz-japán történelmi vita máig mérgezi nem csak a két ország viszonyát, hanem a mindenkori világhelyzetet is.
A hajóról egyébként a japán civilek és hadurak már „védőőrizetben” távoztak. Sigemicu Mamorut történetesen 1946. május 3-án a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék (The International Military Tribunal for the Far East) vád alá helyezte, a tokiói perben – a nürnbergi per távol-keleti változatában –, háborús bűnösnek nyilvánították és hét év börtönbüntetésre ítélték. De a tényleges büntetése csak négy és fél volt; 1950-ben személyes amnesztiában részesült, szabadlábra helyezése után pedig visszatért a Japán közéletbe és 1954–1956 között ismét Japán külügyminisztere lett. Sőt: ő képviselte hazáját az ENSZ Közgyűlésében, amikor Japán a szervezet 80. tagja lett 1956. december 18-án.
A tokiói perben egyébként egyetlen felmentő ítéletet sem született. Hét vádlottat, vezető politikusokat és katonákat akasztás általi halálra ítélt a nemzetközi bíróság. Az ítéleteket 1948. december 23-án hajtották végre a Szugamói börtönben. A többi vádlott legalább hétévi börtönbüntetést kapott, többen életfogytiglanit, de 1954-1955-ben mindenki szabadult.
Hirohito császár – Kína és Ausztrália tiltakozása ellenére – nem ült a vádlottak padján. MacArthur, aki Japán korlátlan urának számított, az amerikai kormánnyal együtt ezt azzal indokolta: vád alá helyezése olyan felzúdulást keltene a japán társadalomban, hogy ezért akár egymillióval is növelni kellene a megszálló csapatok létszámát. A japánok ugyanis istenként tisztelték császárjukat, és el sem tudták képzelni, hogy perbe fogható volna, bár az nyilvánosan lemondott „a tennók (az ég urai) isteni méltóságáról”. (Az azóta sem cáfolt akkori, az egész világot körbejáró „városi legenda” szerint erre MacArthur tábornok rövid és velős mondata késztette a császárt: „Ön mostantól nem isten!”) Végül ő uralkodott – 124. császárként a töretlen sorban – az utóbbi két évezred japán császárjai közül a leghosszabb ideig: 1989-ben halt meg, nyolcvannyolc évesen.
Az meg közismert tény, hogy elszigetelt japán katonák Ázsia-szerte és csendes-óceáni szigeteken még hónapokig, évekig visszautasították a megadást, sőt akadtak olyan csoportok is, amelyek 1970-ig harcban álltak, vagy legalább is azt hitték magukról.
Japán módra…
Forrás: a szerző Sub Rosa blogja
