A Fórum Lapkiadó Vállalat pályázatára születtek meg a Danilo Kis Manzárdjának magyar testvérei, többek között Gion Nándor, Domonkos István, Bányai János, Tolnai Ottó regényei – a léggyökérelmélet idevágó bizonyítékai. De vajon csupán „léggyökeresek”-e ezek a neoavantgarde regények és regénykísérletek. amelyeknek létrejöttétől a jugoszláviai magyar próza nagykorúságát számítani lehet? Vajon nem annak a folyamatnak a termékei is, amely az Új Symposion közügyi rovatát. a „centrifugális sarok” címűt valóban központi jelentőségűvé teszi? És amely a Hídban, a Symposionban fontos szerephez juttatja a szociográfiát? Végel László, maga is újvidéki regényíró, e pályázat részese, írta egyik cikkében: „Ha csak egy pillantást vetünk például az ötvenes években megjelenő irodalmi nemzedékre, látni fogjuk, hogy az megnyert egy csatát, a dogmatizmus ellenit, de elvesztett egy másikat, egy sokkal fontosabbat, azt, amelyet önmagával kellett volna megvívnia. Műveik megrettenve húzódtak vissza a partikuláris személyiség, az intimitás biztos ösvényére… A legjobban annak a közösségnek a megérzése hiányzott, amelynek mély sorsélménye van, szellemi biográfiája, történelmi tudata.”
Túlzás volna azt állítani, hogy a Fórum 1968-as regénypályázatára megszülettek azok a művek, melyek egyszerre minden hiányt pótolhatnak, de az is kétségtelen, hogy – a XIX. századi realista regényhagyománytól a legvakmerőbben eltérő formai megoldások ellenére – nem húzódnak már vissza a partikuláris személyiség szűkebb problémakörébe; mert legyen bár szó az egyéniség felbomlásáról, a személyiség kiteljesítésének akadályozottságáról, egyetlen szoba négy fala között játszódó belső cselekményről, lelki vívódásról, a regény attól még társadalmi jellegű lehet. Rossz beidegződéseink ellen bátorítást e megállapításhoz épp mostanában szolgáltatott egy fiatal kolozsvári román prózaíró, Augustin Buzura regénye, s a vita körülötte: noha Kívülállók (Absenţii) a könyv címe, e kívülállás pontos anatómiai-biológiai leírásával s okainak kitapintásával társadalmi feladatra, „gyökeres” tettre vállalkozott a szerző – és vállalkozása valóban tett. A belső monológ – dialógus lehet a világgal. „Azért írok, mert szerintem a monológ nagyon tisztességtelen és önző dolog. Rögtön megölném magamat, ha rájönnék, hogy elég vagyok csak önmagamnak, és kielégít a monológ. Ám, ha el tudom juttatni ezeket a leveleket valahogyan hozzád…”, így vélekedik a Manzárd regényt író hőse – és Danilo Kis eljuttatja „leveleit” az olvasóhoz. Ugyanezt teszi Buzura egy kutató idegorvos rendkívüli érzékenységű, lenyűgöző intellektualitású monológjaival, és ezzel a kortárs román prózának azt a vonalát erősíti, amely a kritika szerint, századunk irodalmához igazodva, a „meghatározatlan hallgatások kultuszát” gyakorolja; ám e „hallgatások” – akár Marin Preda, akár Ivasiuc, akár Buzura műveiben – társadalmi figyelemre érdemes belső feszültséget, nyugtalanságot, szenvedést, néma dialógust takarnak.
E hallgatások mögött konfliktusokat szülő helyzetek húzódhatnak meg, melyek az embert környezetével ilyen vagy olyan módon szembeállíthatják. Kiszigetelhetik belőle, mint például Konrád György gyámhatósági felügyelőjét, „a látogatót”, aki fokozatosan belesüpped ápoltjának ember-alatti elszigeteltségébe, nem találva megoldást a segítségre.
Közösségiek ezek a regények –- ahogy közösségieknek bizonyultak Dosztojevszkij vagy Camus s Németh László nem egyszer társadalmilag megkérdőjelezett remekművei (a fiatal kolozsvári Augustin Buzura például mindhármukat mesterének tartja –, hogyne lennének hát azok a Fórum pályázatán szerepelt könyvek, a Testvérem, Joáb, A kitömött madár, a Súrlódás, a Rovarház és társaik; amikor az egyént nem szembeállítják környezetével, hanem éppen a környezeti ártalmakat diagnosztizálják, ki-ki a maga élettapasztalata, írói alkata szerint. Feltűnő ugyan, hogy a gyermekkori élmények többnyire háttérbe szorulnak – a vajdasági falu, mely a Híd- és a Symposion-nemzedék jó néhány tagjának első nevelője volt, s amely a lakosság arányszámát tekintve ma is a legfontosabb olvasóréteget adhatná, eddig szinte teljesen kívül rekedt a neoavantgarde alkotóinak figyelmén –, mégsem minősíthető „gyökértelennek” ez a fajta próza (és líra meg esszé), mert gyökereit az ugyancsak sajátos városi létbe, a másokéval össze nem téveszthető hétköznapokba ereszti, e minőségében tehát az autochton társadalmi tudatot szolgálja.
Ahogy a Zokogó majomnak, Bálint Tibor regényének jellegzetesen kolozsvári, Eugen Barbu prózájának bukaresti, Fejes Endre Rozsdatemetőjének budapesti atmoszférája van, úgy a vajdasági regény a Testvérem, Joáb, Gion Nándor könyve, de az adriai tengerparton játszódó Domonkos-regény is, minthogy hősének gondolkodás- és cselekvésmódját azok a határok szabják meg, amelyek otthoni életformáját keretezik. Gion díjnyertes művét egyik kritikusa a Rokonokhoz mérte, s e párhuzam több vonatkozásban is szerencsés, hiszen valóban egy vajdasági Zsarátnok „elitjének” jelene (és múltja) tárul fel előttünk, a Testvérem, Joáb hőse azonban azt a sajnálatot sem érdemli, amelyet Móricz nem tudott teljesen megtagadni Kopjáss Istvántól. Egy ember, aki mindig a könnyebbet választja, aki mindenfajta eszményt, a barátságát is feladja, igazi „anti-hős” – mintha Kocsis István mindig jóra törekvő, a jó varázsában élő novella- és drámahőseinek negatívja volna, de nem nevezném negatív hősnek, már a sematizmus szétesett szóhasználata miatt sem, ez a bizonyos S. Tamás ugyanis, az elsőszemélyes elbeszélő mindenféle különösebb indulat, ellenséges érzület nélkül, szenvtelenül él a hétköznapokban – éppen csak felismeri, hogyan érvényesülhet a leggyorsabban, legsimábban. Idegen tőle az a megfoghatatlan nyugtalanság, ami a Rovarház elbeszélőjét vagy Bányai János szintén fiatal nevelőnőjét. Réti Esztert jellemzi; S. Tamásnak nincsenek lidérces álmai, mint Eszternek vagy a Buzura-regény idegorvosának – mégis legalább annyira nyugtalanító, felkavaró könyv a Testvérem. Joáb, mint a Súrlódás vagy a Kívülállók, s ezt Gion előadásmódjának tárgyias pontossága, cselekményre-redukáltsága, kimért hűvössége jól szolgálja a kontraszthatással. Nem cinizmus ez, nem felülemelkedés, kiszakadás az érdekeltségből, elkötelezettségből, hanem sikeresen végigvitt művészi fogás; újabb regénye, az ifjúsághoz szóló, szintén pályadíjnyertes Engem nem úgy hívnak tiszta kamaszromantikájával el is oszlat minden gyanút, mert úgy alkalmazkodik hőseinek és olvasójának életkori sajátosságaihoz, a társra vágyás, a kalandvágy, a játékosság kifejezéséhez, hogy miközben a műfaj hagyományait folytatja, egy új kor felnőtt-világát is odarajzolja háttérként – jóllehet még nem salingeri színvonalon.
A Fórum 68-as pályázatán kiemelt tíz regényből mindössze négyet olvashattam, de ez a négy is világos cáfolata annak a tévhitnek, hogy a neoavantgarde szükségszerűen új sablont teremt. Művészi megvalósításukban természetesen nem azonos szinten, viszont határozott felelősséggel tehetségük egyéni kibontása iránt, más-más hagyománytól indultak el a szerzők. Domonkos István lírai prózáját nem lehet összetéveszteni Bányai János esszéregényének hűvös kiszámítottságával, de ez utóbbi is fényévnyi távolságra van Németh László szenvedélyes lélekelemzéseitől, bár a Súrlódás Esztere továbbvisz valamit Kárász Nelli elidegenedett kegyetlenségéből (semmit azonban Égető Eszter otthonteremtő melegéből). Tolnai távolibb (század eleji avantgarde) vagy újabb tájakra csatangol, s a legnehezebb leckét adja olvasójának és kritikusának – a kísérlet értéke mégsem vonható kétségbe; és nem egyszerű formai kísérlet ez, hanem a kor hangulatának, egyfajta életérzésnek egységes megragadására tett próbálkozás.
A kísérletezés – amely nem fordul el az embertől, a közösség gondjaitól – mindenképpen időszerű, ha arra gondolunk, mennyi aggódó szó hangzik ma el a regény lehetőségeiről, jövőjéről. A fogyasztói igényekhez igazodó „alkalmazott irodalom”, melybe Sükösd Mihály a krimit, a sci-fit, a pornót, a történelmi, életrajzi, lélektani lektűrt sorolja, egyre több olvasót hódít el, s e Sükösdtől meglehetősen reménytelennek ítélt helyzetben a nem mesterember új utakat keres. Nem tudom, a tudományággá emelt prognosztika milyen álláspontot foglal el e kérdésben, az esztétáé azonban nem lehet más, mint a mégis reménykedő várakozás. Egy dolog viszont biztos: az új regényforma keresésének sem területe, sem iránya, sem jellege nem kanonizálható.
Megjelent A Hét III. évfolyama 29. számában, 1972. július 21-én.
