Méltóbb helyet nemigen lehetett volna találni az ünneplésre Madách Imre születésének százötvenedik évfordulóján, mint az ugyancsak ünnepi (száznyolcvanadik!) évadjánál tartó kolozsvári magyar színház színpadát. Az irodalom- és színháztörténetben tájékozatlanabbak, de a pontos részadatok iránt érdeklődő szakemberek is örömmel olvashatják az 1973. március 2-i kolozsvári Madách-emlékest műsorfüzetében a meggyőző indoklást, patinás színházunk páratlan Madách-hagyományának táblázatba szedett felsorolását: Az ember tragédiája kolozsvári színészektől előadott eddigi 237 előadásának időpontját (az első, 1884. február 27-én, E. Kovács Gyula rendezésében, mindössze néhány hónappal követte az ugyancsak Kolozsvárról elszármazott Paulay Ede rendezte budapesti ősbemutatót!), főszereplőit és rendezőit. Ebben a névsorban, a legnagyobb érdemeket szerzett – monográfiát érdemlő – E. Kovács Gyula mellett, olyan nevek szerepelnek, mint Jászai Mari, Szentgyörgyi István, maga Paulay Ede, Janovics Jenő, Balázs Samu, Fényes Alice, Poór Lili – de már 1937-től jelen van a Tragédia meghatározó hármasában Kovács György Lucifere, 1942–1943-ban pedig Ádám szerepét Senkálszky Endre játssza. És ezzel már a jelenbe lépünk, hiszen mindketten részt vállaltak az 1965-ös Rappaport Ottó-féle előadásban is, Kovács György a régi szerepében, Senkálszky pedig az Úr megszemélyesítőjeként. S amit e Tragédiatáblázat nem mondhat el, az sem kevésbé emlékezetre méltó: itt mutatták be először a Mózest (1888. február 20-án) és a Csák végnapjait (1886. október 9-én), épp azokat a Madách-darabokat, amelyeket napjainkban az irodalomtörténet és a színház újra felfedez, sőt művészi és közönségsikerre visz.
A kolozsvári magyar színház tehát ünnepi műsorával egyidejűleg róhatta le kegyeletét Madách Imre iránt, s emlékezhetett saját országos hírére, régi sikereire. Mindezt megtehette volna a Tragédia egyszerű felújításával is – jóval kisebb energiabefektetéssel (hiszen a legutóbb másfél éve látott előadás ma is élő, Az ember tragédiája repertoár-darabnak tekinthető) és talán teljesebb művészi élményt nyújtva –, mégis elismeréssel kell szólnunk Rappaport Ottó rendkívül látványos műsorelképzeléséről, amellyel a Madách-estet országos művészeti üggyé emelte. Valóban, a Madách-évforduló nem a kolozsvári Állami Magyar Színház belső ügye, hanem mindnyájunké. Ezért örvendtünk annak, hogy négy jelentős intézmény együttműködéséből született meg a műsor; a sétatéri színpad házigazdái, a magyar színház és opera művészei mellett fellépő kolozsvári Nemzeti Színháznak és a szebeni Állami Színház német tagozatának, s romániai magyar irodalmunk neves képviselőinek a részvétele kétségtelenül ritka eseménnyé avatta ezt a Madách-emlékműsort, amely esetleg ugyanúgy elindítója lehet valaminek, az elődök Mózes- és Csák végnapjai-ősbemutatói, és így szintén irodalomtörténeti-színháztörténeti feljegyzésre számíthat.
Mielőtt azonban a Tragédia három nyelvű megszólaltatásáról elmondanánk néhány észrevételünket, szólnunk kell a műsort igényesen bevezető előadásokról, Bisztrai Mária prológusáról, a Nemzeti Színház igazgatója, Petre Bucşa Madách-méltatásáról, s különösen Szemlér Ferenc és Balogh Edgár ihletett és időszerű költőidézéséről. Ebben a szellemben fogant Lászlóffy Aladár már szépirodalmi igényű, szabadvers szárnyalású írása, a Madách íróasztala is (László Gerő olvasta fel). Újra hallhattuk Balogh Évát Vörösmarty-verseket mondani (ezúttal a Gondolatok a könyvtárban tetszett jobban), elhangzott egy jelenet a Mózesből (Kovács György és Héjja Sándor felolvasásában), s feltétlenül funkciója volt ebben az összeállításban Arany János levelének és Octavian Goga Madách-előszavának (ez utóbbit Silvia Ghelan olvasta fel). A verses és prózai szövegeket Erkel Ferenc zenéje kísérte, azt a korhangulatot sugallva, melyet a Vörösmarty-versek Balogh Éva tolmácsolásában ugyancsak komor pátosszal fejeztek ki. (A kiváló baritonista Kónya Dénes Lajos előadóművészi érdemeit külön ki kell emelnünk.)
Igazi művészi élményt, érthetően, mégis a Tragédia egyes színeinek az előadása hozott, minthogy nem alkalmi rögtönzésnek, hanem kiérlelt vagy érlelődő művészi munkának tapsolhattunk. A kolozsvári magyar színház Tragédia-előadásáról a bemutató idején sokat és sokan írtunk. Most örömmel állapíthattuk meg, hogy az előadás – a bemutatott részletek tanúsága szerint – hét év alatt sem kopott meg; Kovács György Lucifere ismét lenyűgöző volt, de Péterffy Gyula is felnőtt a nagy szerephez, László Gerő Ádámja madáchi és modern, s a két Éva, Vitályos Ildikó és Krasznai Paula változatlanul illúziót keltő (Krasznait a prágai színben láthattuk). Természetesen nem várhattuk ezt a művészi kidolgozottságot a román és a német színészektől, akik most tanultak be egy-egy jelenetet; ám dicséretükre mondhatjuk, hogy egyiküket-másikukat hallgatva, magunkban találgattuk, vajon nem hosszabb készülődés vagy legalábbis régi vonzódás eredményezte-e azokat az őszinte madáchi pillanatokat, amelyeket különösen Valentino Dain (Lucifer), Anca Maximilian (Éva), illetve Pomarius Hans (a német Ádám) játékának köszönhettünk. Persze, ismert, kitűnő színészekről van szó – mégis azt hisszük, reméljük, nem egyszerűen ihletett rögtönzést, hanem egy majdani román és hazai német Tragédia-előadás előjátékát láttuk a sétatéri színpadon.
Ebben a szellemben vált a kolozsvári Madách-est bensőséges ünneppé, valóban közös üggyé – a szabad emberi gondolat, az igazi művészet ügyévé.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 10. számában, 1973. március 9-én.