Saszet Géza: Bizonyság. Versek. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1972.
„A líra: logika” – halljuk nem egyszer a költői idézetekből kiemelt és abszolutizált véleményt. Alkotói tudatosság és spontaneitás valószínűleg le sosem zárható vitájához meggondolkoztató érveket szolgáltat Saszet Géza első verskötete, a Bizonyság, amelynek sajnálatos visszhangtalansága lapjainkban valamennyiünket vádol, s csak azzal nyugtathatnánk magunkat, hogy a könyvet megvásárolt olvasók a kritikusok hosszú hallgatása ellenére felfigyeltek a Saszet-versek gondolati szépségére, súlyos időszerűségére. Persze, nem tudhatom, valóban így van-e, ezért – a késés töredelmes bevallásával – igyekszem elmondani, miért volt számomra az 1972-es kiadói év maradandó élménye Saszet Géza verseinek első gyűjteménye.
Ez az élményem egy jóval régebbihez kapcsolódik: valamikor, elsőéves egyetemi hallgató koromban Saszet Géza logika-előadásait hallgathattam, s most, közel két évtized múltán, az előadások és a szemináriumi beszélgetések mintegy természetes folytatásaként, csak más formában, találkoztam újra Saszet Géza lényegláttató gondolataival, meggyőző logikájával – megnyerő egyéniségével. Mert Saszet első verskötete határozott egyéniségre vall, minden „rejtőzködése”, látszólagos személytelensége ellenére sejteti azt a gondolkodót, akinek a líra, a verses beszéd nem futó kaland, hanem az önkifejezés, a világról alkotott nézeteinek egyik vagy – adott pillanatban – a lehetséges megnyilvánulása. Jellemző egyébként, hogy leghitelesebb szellemi önéletrajzát éppen a Rejtőzés című versében adja. A mából visszanézve, már a gyermekkori emléktől lényegében töretlennek látja fejlődésének útját („ám elfogott a szenvedély / a szépen rajzolt betűkért s mire / szegény tanítóm végképp félreismer- / hetett volna – már a szavak értelmével / kacérkodtam a külalak és az illem / rovására…”), amelynek legújabb szakaszában – nem egy költeményét jellemző iróniával, öniróniával – elmondhatja:
… Bölcsességből
kötöttem álszakállt abba fontam
mosolyomat és sírásomat s ha
valaha
eszmék nevében igazoltatnak –
bohócsipkának fejemre húzom
az eget
fellegestől Koponyámon
cédrusfaerdőt
növesztek Gomblyukamba virágos
mezőt
akasztok A földgolyót viselem szűk
papucsnak Hátamra ragasztom
púpnak
az Olümposzt az istenekkel együtt
és végleg elrejtezem.
Nos, a rejtőzés nem sikerült – a Rejtőzés viszont igen. Saszet új közlési lehetőséget teremtett gondolatainak, s a „bölcsességből kötött álszakáll” és a „púpnak” hátára ragasztott Olümposz nem akadályozza, sőt segíti a szerzőt a gondolatközlésben. Tehetsége s a magával hozott örökség lehetővé tette volna, hogy más költői kifejezésmódot keressen, ő azonban tudatosan elszakad a hagyományos lírai lehetőségektől (ami viszont nem gátolta abban, hogy a könyvet bevezető A ház, amelyben szerettem volna megszületni című „rekviemben” a tiszta líra legyen tolmácsa). „Bölcsessége” tulajdonképpen nem álszakáll, sokkal inkább arról van szó, hogy nem tudja és nem is akarja letagadni az egykori képzett filozófust. Saszet versben fogalmazott kérdései sosem a lírikus világra csodálkozásából fakadnak, ő mindig tudatosan kérdez – így kérdezi még az évszakokat, napszakokat is, „a műkedvelő természetet”, az „őszi trükköt” letörlő telet, hogy itt is az emberre, az emberi gondolatra irányíthassa a figyelmet:
(az ég nem ér az égig
a föld kiradírozott gondolat
az emberek szavakká nem álló betűk
a fák égre fordult gyökerek)
(Tél)
A népmesei fordulatok ugyanúgy alakulnak át versében („amikor elfogyott az út” – „időanyó” ad „három hamuból kotort jótanácsot”), mint ahogy a szerelmi érzést a kiteljesedett értelemben véli méltó költői témának („Látó kezünk ragyogásában őriztük az értelmet a szív ütemén horgonyzó hallgatásban”; „ölelj meg, és érteni fogjuk egymást”). A balladát, ezt a talán legkonkrétabban, legellenőrizhetőbben tárgyi-érzelmi-cselekményes valósághoz kötött műformát szintén a maga alkata, életfilozófiája szerint formálja át, teremti újjá, a balladai cselekményt, történést megfosztja egyedi jegyeitől, minden személyes jellegtől – az emberi lét, a megismerés, az önmegvalósítás alapkonfliktusára mezteleníti. Idézzük egészében ezt a Saszet-féle Balladát:
Az elérhető dolgok között
Mindig marad amit nem érünk el
Ezt elneveztük boldogságnak.
Az előszámlálható dolgok közül
Amit sohasem vettünk észre
Azt elnevezzük satöbbinek
S amit nem gondoltunk soha
Mert soha nem jutott eszünkbe
Arról nincs is mit mondani
Saszet Géza költészete tulajdonképpen kegyetlen költészet, mert elnézést nem ismerően őszinte. Noha tudatosan a kisember életébe, lehetőségeibe képzeli magát, ez az őszinteség nem azonosítható a csalódott, életcéljait ki nem teljesített nyárspolgár mellverdeső vallomásával, nem reked meg ebben a látókörben: az abszolút lehetőségekhez, de legalábbis a nagy történelmi tényekhez, példákhoz viszonyít. Nem viseltem Trójában háborút – írja egyik jellemző versének címében a kertjét művelő, fákat ültető, fiakat nevelő, „sem győztes, sem legyőzött” modern „balladáját”, meghatódás nélkül, amit különösen a zárósorok tesznek könyörtelenül egyértelművé:
féltem a szenvedéstől, szenvedtem
hát értelmetlenül
hallgathatnék már, sem mit meg
nem őriztem életemből, csupán a ki
nem mondott szavak kiáltanak igét,
s a könyörtelen cethal visszavisz az
el nem követett tettek színhelyére
De nem csak a kisemberrel szemben ilyen „türelmetlen” költőnk. Kopernikusznak is üzenetet küld, a legújabb kori történések ismeretében („a víz és a levegő megfertőzésének” árnyékában) fejezi ki kételyeit a lezárt igazságokat illetően. Véges énekében a föld és a költő talpa között elférő „plusz és mínusz végtelen”, a gondolat hatalmát hirdeti mégis –
… honnan a semmi kimoz
dítható helyéből tojásként feltörhe
tő az űr s az abszolút tér s múlandó
nevén örökké megszólíthatom a lé
tet –
Mert Saszet mégsem csak gyakorlati lehetőségként, egyszerű eszközként fordul a költészethez; a szigorúan feltett és részben megválaszolt kérdések, a „tiszta logika”, úgy tűnik, már nem elégítenék ki, keresi, ami azon túl van: „Átaludt napok / Álomtalan éjek / Számlálatlan idő / Bejáratlan utak / Meg nem alkotott világ” költészetét. Keresi a megfoghatatlant, ami a volt és nem volt, a van és a nincs, a lesz és a nem lesz körén túl van – mert „ez nem minden”. Nem valamiféle valóságfeletti, nem a misztikum, nem az irracionalizmus előtti meghódolás ez a többlet-keresés, „bizonyosság”-ra törekvés. A felismeréstől, mely szerint „minden bizonytalan ellen bizonyságnak nem elég az ajtó”, mert „nem hihetjük, hogy zárva maradhat”, az élet teljességének be nem helyettesíthető szépségéhez jut el; ez persze nem a hagyományos szépségeszményt jelenti, nem a „rút” esztétikai visszautasítása a „fennkölt” nevében („az élet hajt csak fekete virágot”), hanem az emberi megismerés korlátokat ledöntő akarása. (Nem naiv hite – mert annál Saszet sokkal realistább.)
Ezt a teljes, nem eszményítő és nem korlátozó realizmust látja a költő Lenin alakjában, aki tudta, hogy „Akkor kell beszélni, mikor ideje van”, s hogy „Az igazság is kerékkötő lesz, mikor átlép rajta az idő”; az egyetlen élő könyvnek a VALÓSÁGOT tekintette, melyet naponta betűzni kell. A Beszélgetések a forradalomról Saszet Géza kötetének nem csak egyik legjobb, de világos, gyakorlati következtetései folytán legjelentősebb darabja. Itt maradéktalanul sikerül műfaji egységet teremtenie, a „bölcsességből kötött álszakáll” s ama „olümposzi púp” magasrangú gondolati – és egyúttal közéleti – költészetté békül.
Nem tagadhatjuk, hogy ez az egység, ez a gondolati feszültséget rejtő esztétikai harmónia nem jellemzi a Bizonyság minden versét, sőt talán nem is mindegyik közülük nevezhető versnek. A Párhuzamosok például, a két Bolyai érdekes párbeszéde hiába viseli alcímében a „Költemény” műfaji megjelölést, inkább filozófiai-történelmi dialógusnak, esetleg drámai jelenetnek mondhatjuk. Verskötetben hasonlóképpen furcsálljuk az aforizmák jelenlétét (Ismerős dolgok rejtenek meglepetést), bármennyire szellemesek legyenek is. Telibe találó a Benczédi-portré, ám nem tudom, vers-e. (Bár manapság egyre kevésbé körülhatárolhatók a vers kritériumai.) Minthogy fontos dolgokat közöl bennük a szerző korról, emberről, a „történelmi naivitásokról”, jelenlétüknek végső soron mégis örvendenünk kell – legfeljebb nem versként fogjuk olvasni őket.
Néha azonban a játékosság – amelynek pedig olyan kitűnő verseket is köszönhetünk, mint a Szobrok, Az egér vagy a Sok, ami sok – olcsó szócsavarásokra ragadtatja szerzőnket, holott a jó szóvicc sem jó mint vers. Mennyiségileg a negatív példák persze elhanyagolhatók, de épp Saszet gondolkodói-költői igényessége kötelez, hogy egyik-másik „mini”-jét e fontos verskötet nagy többségéhez viszonyítva elmarasztaljuk.
Mert Saszet Bizonyságát 1972-től irodalmunk gondolati lehetőségeinek bizonyságaként kell számon tartanunk.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 13. számában, 1973. március 30-án.
