Kántor Lajos, Láng Gusztáv: Vihar után

Egy irodalomtörténet margójára – a szerzők

Röviden az indulatokról

Könyvünk, a Romániai magyar irodalom körül talán lehiggadtak már annyira a kedélyek, hogy a szerzők szava is kihallatszhat a kritika csatazajából. Szabadjon hát most, a könyv-kavarta vita elültével s a második kiadás küszöbén néhány „műhelygondot” s a bírálatokkal kapcsolatos észrevételt megfogalmaznunk.

Nincs szándékunkban egyenként és személy szerint vitába szállni bírálóinkkal – ötvennél több kritikáról, ismertetésről, vitacikkről lévén szó, ez egy újabb könyvet igényelne. Még kevésbé akarunk védekezni a már nem is bíráló, hanem vádló kirohanások ellen – bár kétségtelenül ez lenne a leghálásabb feladat.

Az efféle vitához ugyanis (jónéhány támadónk példája bizonyítja) elég néhány jól megválasztott „argumentum ad hominem”. Bírálóink fejére olvashatnánk, amit Farkas Árpád a kívülálló szókimondásával így fogalmazott: „… a vérszemet kapott vita eleganciáját nagyon ejti az elkerülhetetlennek bizonyult tény: kizárólagos elmarasztaló véleményt az irodalomtörténeti dolgozatról azok mondottak csupán, akiket a könyv is így vagy amúgy mellőz, esetleg bőségesebb fenntartásokkal kezel.” Vagy idézhetnők Dan Culcer még vehemensebb megjegyzését: „Mint minden ilyenszerű vállalkozás, ez a könyv sem kerülhette volna el, hogy ne váltson ki ingerültséget, éspedig általában azokból, akiknek konjunkturálisan túllicitált értéke nem állta ki az idő próbáját. Hasonló eset számos van a háború utáni román irodalomban is.” Azokkal szemben pedig, akik – szemléletünk bírálatának ürügyén – addig mentek, amit Szőcs Kálmánnak válaszolva „felelőtlen denunciálgatás”-nak minősített Tamás Gáspár Miklós, nyugodtan hivatkozhatnánk a világnézeti kérdésekben illetékes Gáll Ernő és Rácz Győző Korunkban megjelent cikkére, vagy a Scȋnteia, legutóbb pedig a Lupta de clasă ilyen tekintetben is elismerő bírálatára.

Könnyű volna – de nem hisszük, hogy célravezető. Elég sajnálatos így is, hogy könyvünk nemcsak vitát kavart fel, hanem indulatokat is, s hogy a könyvről írott cikkek néhánya nem bírálni akart egy könyvet, hanem diszkreditálni annak szerzőit. Hogy a szerzőknek ez ártott vagy használt, arról ne essék szó – de hogy irodalmunknak ártott, az kétségtelen.

A vita higgadtabb résztvevői kezdettől hangot adtak annak az aggodalomnak, hogy a személyes sértettségek mellékvágányra terelik az eszmecserét; hogy (mint annyi hasonló vitában) mindenről szó lesz, csak irodalmunk lényeges kérdéseiről, kritikánk és irodalomtörténet-írásunk megoldásra váró feladatairól nem. Hogy ez az aggodalom nem volt alaptalan, arra nézve egyetlen példát idézünk. Az Igaz Szó ez évi 4. számában a könyv vitájának lezárása után kerekasztal-megbeszélést ígért, amelynek „az lenne a feladata, hogy a vitát kiszélesítse az ötven éves romániai magyar irodalom fejlődését összegező, marxista alapvetésű irodalomtörténet elvi, esztétikai és módszertani kérdéseinek megbeszélésévé… Ehhez kérjük az érdekeltek, valamint munkatársaink, egész irodalmi életünk segítségét.” A kerekasztal-megbeszélés elmaradt – nyilván mert elmaradt az „érdekeltek”, a „munkatársak”, valamint „egész irodalmi életünk” segítsége. E visszhangtalanul maradt „segélykiáltás” világosan jelzi: ebben a vitában nem mindenkinek volt – csak indulatainak elkiáltása mellett – kedve, ideje és energiája egy csakugyan szakmai, csakugyan tárgyhoz szóló, csakugyan észérvekkel harcoló eszmecseréhez. S ez az, amiért közösen kell pirulnunk.

Senkitől sem vártuk, hogy emberből angyallá váljék, s félretegye jogos vagy jogtalan indulatait. Indulatgyújtotta tűznek is lehet fénye, s a harag szenvedélye is diktálhat igaz véleményt. A szenvtelenség nem írói erény, s nem is kritikusi. Könyvet és szerzőit lehet „kivégezni”, de érvekkel, és nem doronggal, mert a számunkra még oly fájdalmas érvek az igazságot szolgálják. Gorombáskodni is lehet magas szakmai szinten – de sajnos, ilyen gorombaságban kevés részünk volt. Ahogy helyünkben Cyrano mondaná: „Mondhatta volna szebben, kis lovag…”

Nemzedék és értékrend

Hol megállapításként, hol vádként sokszor elhangzott e vita során, hogy könyvünk nemzedéki szempontot érvényesít az értékítéletekben; hogy a Forrás-nemzedék nézőpontjáról ítéli meg irodalmunk felszabadulás utáni teljesítményét. Nem egy bíráló akadt, aki ezt a történetietlenség vádjával kapcsolta össze. Nos, ha kedvet éreznénk a szócsavaráshoz, akkor éppen ezt a bírálatot mondhatnák történetietlennek, hiszen bármennyire személytelen műfaj az irodalomtörténet, mindig valamilyen esztétikai felfogást szolgál („preferenciák” nélkül legfeljebb pozitivista adathalmaz képzelhető el – de rendszerint még ott is „kibújik a szög a zsákból”), s ez a felfogás korhoz, sőt gyakran nemzedékhez kötött. Minden kritikus a maga-vállalta áramlat, ízlésnormák és értékfogalmak jegyében formálja ítéleteit, legfeljebb akkor nem, ha kívül él korán és kora törekvésein – amilyen kritikus még nem született. Mi sem tagadhatjuk le kortársi kötöttségeinket, ami azonban csak akkor lenne hibáztatható, ha baráti vagy klikk-szellemből adódó részrehajlás lenne, nem a kor és az alkotó marxizmus formálta meggyőződés. De mint Farkas Árpád észrevette és kimondta, könyvünkben „nem egyszerű nemzedéki nézőpontról van szó tehát. Hiszen Kántorék dolgozatában Bajor–Kányádi, Lászlóffy–Szilágyi egyazon szemlélet fájáról kap babért.”

Könyvünket azzal a szándékkal írtuk, hogy benne az őt megillető helyre kerüljön irodalmunk minden értéke, s ha ez nem mindenütt sikerült maradéktalanul, az nem nemzedéki elfogultságoknak tudható be, hanem esetleg annak, hogy a mi ízlésünk és érzékenységünk sem tökéletes. Az vesse ránk az első követ, aki a sajátját annak tartja…

Mert abban Gálfalvi Zsoltnak kétségtelenül igaza van, hogy „nem biológiai véletlenen múlott” a Forrás-nemzedék irodalom történeti szerepe a romániai magyar irodalomban, azaz nem arról volt szó, hogy végre megérkeztek a bátrak és a tehetségesek, akik megváltották irodalmi életünket a tengődéstől – dehát könyvünkben ezt mi sem állítottuk. A Forrás íróinak, költőinek „kifutási lehetőségét” ugyanaz a közéleti demokratizálódás, a dogmatizmusnak ugyanaz a felszámolás a biztosította, ami egész irodalmi életünk mai kibontakozásának alapja – mi is nagyon jól tudjuk, hogy kedvező talaj és éghajlat nélkül nem nyílik virág, s kedvező társadalmi feltételek nélkül nincs virágzó irodalom. Az is kétségtelen azonban – legalábbis számunkra –, hogy dogmatizmus és antidogmatizmus vitája hosszú éveken át nem zajlott zökkenésmentesen, s hogy ezekben az években – a kor hasonló törekvéseivel együtt – a Forrásban induló fiatal írók és költők csoportos (ha úgy tetszik, „nemzedéki”) jelentkezése és közös eszményvállalása nemcsak irodalmi életünk antidogmatikus kibontakozásának nagyon jellemző tünete volt, hanem e kibontakozás egyik nagy jelentőségű serkentője is. S hogy munkásságuk e vonatkozásban is felmutat csak rájuk jellemző, új vonásokat, hogy tehát van, amit ők „hoztak” irodalmunkba, az vitathatatlan – és természetes. Természetes, mert hogy ez így volt, az megint nem tehetség vagy erkölcs kérdése csupán.

Ez a nemzedék, életkorának jóvoltából, nagyjából mentes volt a dogmatizmus fertőzetétől, önvizsgálat és meghasonlás, belső megrendülés és önlegyőzés nélkül találhatott magára a kedvezőre fordult szellemi klímában, s éppen ezért gyorsabban is, mint idősebb kortársai. Ráadásul a korábban kialakult protokolláris értékrend fenntartásához, a meghaladottnak bizonyult esztétikai dogmák konzerválásához nem fűzte őket sem egyéni, sem csoportérdek, ellenkezőleg: egyenlő versenyfeltételeket a jó értelemben vett érvényesüléshez csakis ezek felszámolásától várhatott.

Ebből a kétségtelen tényből ered véleményünk szerint bírálóink egyik érzékcsalódása. Mert a Forrás-nemzedéket az egészséges korszellem képviselete kovácsolta nemzedékké, s mert könyvünk egész szemlélete ezt a szellemet kívánta tükrözni, kész a következtetés: a könyv a Forrás-nemzedék manifesztuma. Holott ugyanazok a társadalmi tényezők, amelyek a Forrás-nemzedék irodalmi érvényesülését lehetővé tették, teremtették meg annak a feltételeit is, hogy e negyedszázad irodalmát szépítések és tekintélytisztelet nélkül, hibáival és megtorpanásaival együtt felmérhesse a kritika. Ha nemzedéki vonás élni ezzel a lehetőséggel, akkor – de csakis akkor – szó nélkül vállaljuk a nemzedéki elfogultság ódiumát.

Mert milyen „nemzedéki elfogultság” az, amely nemzedéken kívüli értékek elismertetéséért harcol? Lapozzon rá bárki a Bajorról, Bálint Tiborról, Kányádiról, Páskándiról, Sütőről, Szabó Gyuláról szóló fejezetre, s meggyőződhet róla: a szerzők tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a Forrás legjobb szerzői nem egyedül vívták esztétikai-etikai harcaikat, hanem az előttük járó nemzedékek soraiban találtak nemcsak fegyvertársakat, hanem sokszor előfutárt és ösztönző-eligazító példaképet. Könyvünkkel éppen azt akartuk bizonyítani, hogy mindaz, ami tíz-tizenöt évvel ezelőtt nemzedéki törekvésnek tűnt, arról mára nem csak az bizonyosodott be, hogy irodalmunk egészének sorsát és fejlődését érintő esztétikai vagy irodalomszemléleti kérdés, hanem az is, hogy az e kérdésekhez való viszonyulás (pozitív vagy negatív viszonyulás) az idők folyamán áttörte a nemzedéki határokat, a „beérettek”, a saját útjukon járó tehetségek szemléletben, valóságlátásban egységes irodalmát alakítva ki. Az illúziótlan valóságlátás, a szocialista társadalom sajátos emberi konfliktusainak merész feltárása, a szocialista humánum kiteljesítésének szolgálata, esztétikai síkon a modern áramlatok ilyen vagy olyan mérvű befogadása – ma már joggal állíthatjuk – nem nemzedéki jegy, hanem irodalmunk legjobbjainak közös vonása.

Ezen a nemzedéki szempontból „egységesült” irodalmon belül persze kitermelődtek az új nézetkülönbségek. Például a közösségi célok szolgálata, a „népszolgálat” értelmezésében. Meggyőződésünk, hogy a „népszolgálatot” nem lehet, nem szabad egy bizonyos kifejezésmódhoz kapcsolni, a hetvenes években az irodalom demokratizmusát, a közérthetőséget megengedhetetlen a népdal vagy a XIX. századi realisták szellemében kanonizálni. Bizonyára nagyobb józanságra van szükség egy részt a nemzetiségi sajátosságok kifejezésének, másrészt a „dezertálás”, „az eszménytelenség irodalmának” szembeállításában: mert amennyire természetes és kívánatos a nemzetiségi lét és a teljes hazai valóság alapvető problémáinak irodalomba emelése, annyira indokolt az egyetemes emberi kérdésekkel szembenézés is, csak e kettő egységében születhet sajátosan romániai magyar, a kortárs emberiség figyelmére is méltó műalkotás. Nem hisszük, hogy a „népszolgálat”, a nemzetiségi feladatok vállalása felmenthet az esztétikai igényesség alól – az ilyen szemlélet a provincializmus melegágya. A romániai magyar irodalom utolsó évtizede éppen e kettősség, pontosabban e korszerű egység jegyeit mutatta fel a lírában, újabban az epikában és a drámában, emlékezetes művek sorával bizonyította nagykorúságát. Aligha minősíthető nemzedéki elfogultságnak ennek az évtizednek az előtérbe állítása. Jellemző, hogy a mai román irodalom kutatói – az ország társadalmi-politikai élete változásaival összefüggésben – ugyancsak 1960-tól, illetve 1965-től számítják az előző szakaszok hibáinak meghaladását, melyet új művek, új, fiatal írók megjelenése fémjelez. Dumitru Micu, a felszabadulás utáni román irodalom egyik első szintézisének szerzője írta nemrég a Tribunában, egy irodalomtörténeti ankét során: „A megvalósítások, különösen pedig a vívódások, keresések aspektusából nézve, ezek az évek állják az összehasonlítást a román irodalomtörténet és az egész román kultúra történetének leggazdagabb pillanataival.” A romániai irodalmi élet egysége véleményünk szerint figyelembe veendő a fejlődési szakaszok megállapításában, jellemzésében is.

Történetiség és érték

A nemzedéki elfogultság felemlegetése mellett két másik visszatérő motívuma a könyvünket elmarasztaló bírálatoknak, hogy értékrendünk önkényes, hogy szemléletünk történetietlen. Az első kifogással, sajna, nem szállhatunk vitába, egyszerűen azért, mert puszta kijelentésekkel vitatkozni nem lehet. Egyetlen hazai bírálónk sem vette ugyanis a bátorságot, hogy meg is mondja: kik azok az írók, akiket túlértékeltünk, s egyáltalán milyen lenne egy helyes irodalomtörténeti értékrend. Ilyen konkrét cáfolatra, azt hisszük, nem is kerülhetett volna sor. Becsületesen be kell ugyanis vallanunk (ha ez egyáltalán bevallásra szorul, annyira természetes), hogy könyvünk értékrendjét nem mi agyaltuk ki magánhasználatra és erre az egyetlen alkalomra, hanem mint minden irodalomtörténész, azt a létező, éppen csak nem kodifikált értékrendet vettük alapul – és vetettük alá elemző ellenőrzésünknek –, amelyet az irodalomkritika az utóbbi tíz évben kialakított.

A baj másutt van. Ott, hogy – éppen ez értékrend kodifikálatlansága folytán – protokolláris megfontolások a tekintélytisztelet beidegződései szabadon mellőzhették, s a klikkszellem (rendszerint csak félszájjal és hát mögött) berzenkedhetett ellene. Ott éltek ezek a beidegződések cikkek és bírálatok udvariassági szólamaiban, írói hibák elhallgatásában, hogy egyebekről ne is beszéljünk.

Nos, mi a teljesítményt tekintő értékrend érvényesítésére törekedtünk, s ezzel nemcsak hiúságokat voltunk kénytelenek sérteni, hanem – mint minden irodalomtörténet – kodifikáltuk ezt a sokszor „kényelmetlen” ranglistát, amelynek ilyenformán közvéleményformáló funkciója lett, eltekinteni tőle éppen ezért nem lehet olyan könnyen, mint eddig. Megint kijelentjük: a könyvünk meghatározta értékrend talán nem mentes a tévedésektől. Bírálóinknak igazuk van, amikor egy ilyen közvélemény-formáló „dolgozat” hallatlan felelősségére figyelmeztetnek bennünket. Éppen ezért felelőtlenség érvek nélküli kijelentéssel elutasítani ezt az értékrendet, ahelyett, hogy a könyvünkben kijelölt értékhierarchia konkrét és tüzetes megvitatásával véget vetnénk az értékek zűrzavarának és az értékelés önkényének. Hogy értékskálánk téves, az sokak szerint értékeléseink történetietlenségének következményei. A történetiségről már bővebben szólnak a bírálatok, úgyhogy ezt a fogalmat – s a hozzá kapcsolódó állításokat – tüzetesebben szeműgyre vehetjük.

Általános vonása az idevágó gondolatmeneteknek, hogy történetiségen valamiféle mentő – vagy éppenséggel felmentő – körülmények tekintetbe vételét igénylik a művek és életművek értékelésekor. Azaz, durván fogalmazva, ilyen értékelésmódot: igaz, hogy X regény sematikus képet ad a korról és a kor emberéről, de az akkori történelmi körülmények között erről a témáról igazabban és szebben írni nem lehetett. Vagy még tovább menve: igaz, hogy X mű egy dogmatikus irodalomszemlélet jegyeit viseli magán, de ha a kor a dogmatizmus kora, akkor a mű ilyetén hibáiért a kor, a történelem a felelős.

Ez azonban nem történeti szemlélet, hanem önáltatás. Egy kor tévedései lehetnek szükségszerűek – de attól még nem szűnnek meg tévedések lenni. Minden korban ott vannak, ha csak csírában is, azok a fejlődést szolgáló erők, amelyek a tévedések felszámolására törnek – s az író akkor tölt be történelmi hivatást, ha ezeknek az erőknek a szolgálatába szegődik. Az az író, aki nem ismeri fel ezeket a jövőt ígérő erőket, hanem a konzervatív tendenciák apológiájára vállalkozik, nem a haladás ügyét szolgálja. Ez annyira világos, hogy egyszerűen közhely. Éppen ezért jogosult a múltat, amelyben haladás és konzervativizmus vitája zajlott, az eredmény, a megvalósult haladás felől visszapillantva megítélni – ez az, amit mi történetiségnek vélünk. Bírálóink azonban ennek ellenkezőjére akarnak rábeszélni bennünket: arra, hogy – „hegelien” szólva – igeneljük a tegnapot, s felejtsük el a mát, amely a tegnap tagadása Hogy a mától függetlenül, önmagában vizsgáljuk a tegnapot – s mindezt irodalmunk folyamatosságának bemutatása érdekében.

Ama művek és életművek történeti értékéhez ennek a csöppet sem marxista realizmusnak semmi köze. A műveknek ugyanis csakugyan lehet – immanens esztétikai értéküktől különböző – történeti értékük. Ennek fokmérője azonban minden korban – és a mi korunkban is – az, hogy a mű hogyan viszonyul általában a társadalom, sajátosan az irodalom belső fejlődési tendenciáihoz: kibontakozásukat, realizálódásukat segíti-e elő vagy sem, s ha igen, milyen mértékben. Szabó Gyula Gondos atyafiságának vagy Sütő András Félrejáró Salamonjának esztétikai kvalitásaikon túl külön értéke, hogy egy antidogmatikus valóságszemlélet, s egy antisematikus ábrázolásmód képviselői voltak egy olyan korban, amikor ez még eretnekségszámba ment – s könyvünkben ennek megfelelően is értékeltük őket.

Korántsem állítjuk, hogy könyvünkben a történetiségnek ezt az elvét töretlenül és hibátlanul érvényesítettük; még kevésbé azt, hogy e történetiséggel kapcsolatos valamennyi konkrét kérdését irodalomtörténet-írásunknak megoldottuk. De legalább megkíséreltük, hogy egy olyan időpontban, amikor ennek a történetiségnek, s vele együtt irodalmunk múltjára, értékelésére vonatkozó szemléletünknek a kikristályosodásáról még nem beszélhetünk, de amikor egész ideológiai, irodalmi életünk egy ilyen kristályosodást sürget, és tesz lehetővé, ennek termékeny megvitatása felé nyissunk kaput. Hogy a vita eredménye más lett, az nem csak rajtunk múlott.

Néhány szó a műközpontúságról

A művek előtérbe kerülése indokolja az elemzésben is középpontba állításukat; a műközpontúság nem múló divat, hanem a teljesebb megértéshez, a rejtett, főképpen, a szerkezetben kifejeződő sajátosságok feltárásához szükséges eszköz. De éppen, mert nem divatként fogjuk fel a műközpontú elemzést, nem is érezzük kötelezőnek a kialakult eljárások szolgai követését. Tamás Gáspár Miklós szerint „A műközpontú szemlélet számára legfeljebb a műalkotás belső ideje létezik; a történelmi idő nem.” Csakhogy Tamás Gáspár megfeledkezik arról, hogy a marxista irodalomtudomány modern művelői már nem mint eszmeileg „idegent” utasítják el a műközpontúságot, hanem megkísérlik eredményeit továbbvinni; az irodalmi műstruktúráját belehelyezhetőnek vélik az egész életmű szerkezetébe, a strukturális kör pedig még tovább tágítható – egy korszak, egy nemzeti irodalom szerkezeti sajátosságait ugyancsak vizsgálni lehet. Ifjú Tamás Gáspár irodalomtörténeti szkepszisével szemben – noha kételyeinek az irodalomtörténet-írás jelenével kapcsolatban van bizonyos alapja – sokkal inkább egyetérthetünk más bírálóinkkal, akik a módszerbeli következetlenségeinkre hívták fel a figyelmet; valóban, irodalomtörténeti kísérletünkben a műközpontú elemzésnek inkább az igénye ismerhető fel (s talán néhány sikerültebb példája is), mintsem következetes és kizárólagos érvényesülése. Persze, az adott terjedelemben (vagy annak akár kétszeresében-háromszorosában) nemigen képzelhető el következetes műközpontú elemzés – különösen, ha a történelmi szempontot sem akarjuk mellőzni.

Itt is szükséges azonban egy korrekció. Bírálóink zöme a műközpontúságot következetesen összetéveszti a strukturalista vagy formalista elemzéssel, s következetlenséggel vádol bennünket, amiért a művek tartalmi sajátságaival is foglalkozunk, sőt sokszor elsősorban azzal. Holott az írói szemlélet az életműnek, a tartalom a műnek egyáltalán nem „művön kívüli” része, ezzel foglalkozni éppúgy irodalomtörténészre váró feladat, mint a stiláris és szerkezeti sajátságokkal. Hogy nem vagyunk a szociologizáló elemzés hívei, az, reméljük, kiderül abból, hogy tartalmi elemzéseink mégiscsak mások, mint az ezelőtt tizenöt évvel szokásosak.

Ebből a kényszerhelyzetből születtek meg a „portrék”, amelyek bizonyos fokig lehetőséget adtak a műközpontú elemzésre, idő-, illetve fejlődésrendi sorbaállításuk pedig némiképpen érzékeltetheti a történetiséget is. Noha törekedtünk az esszéstílusra, nem fogadhatjuk el a „terjedelmes (és rangos) esszé”, illetve az „esszéfüzér” minősítést – az esszé ugyanis nem az érték-kijelölő elemzés műfaja. A „portré”-alanyok illetve „portré”-ba foglalt életművek kiválasztásával ugyancsak értékhierarchia megállapítására törekedtünk, a kisebb jelentőségűnek ítélt alkotásokat és szerzőket viszont a műfaji fejlődés összefoglalásában említettük. Itt aztán valóban nem nyílt alkalom a műközpontú szemlélet érvényesítésére s módszerünk ellentmondásos voltára (többek közt a szociologizálás, a szimpla tartalmi ismertetés vagy impresszionisztikus egy mondatos jellemzés beszüremlésére), innen idézhettek a legbővebben kritikusaink. A teljességigény feladását azonban nem tekintjük hibának – az irodalomtörténet műfaji sajátosságánál fogva „felejt”; a már említett Tribuna-ankéton hangzott el Mircea Zaciu megszívlelendő figyelmeztetése: „A feledés nemcsak az egyén szempontjából hasznos képesség, némelykor egy kultúrának is szüksége van rá.” Természetesen ez nem jelenti a kultúra fejlődésének kárt okozó hibák és bűnök elévülését, könnyelmű elfeledését – de a jelentéktelenség kiszűrését a megőrzésre méltó hagyományok közül mindenképpen. És hogy mi a megőrzésre méltó hagyomány, illetve mi tűnik ma számottevő értéknek, az valóban csak az összehasonlítások rendszeréből alakulhat ki.

Időszerűnek érzünk minden bíráló megjegyzést, amely – mint Marosi Péter Utunkban megjelent bírálata is – a „belterjesség” veszélyére hívja fel a figyelmet, s arra figyelmeztet, hogy az esztétikai érték egyetemes összefüggésektől el nem szigetelhető kategória, és sürgeti a viszonyítások. a nagyságrend következetesebb érvényesítését. Hasonló igényt fogalmaztak meg román recenzenseink is, mindenekelőtt Constantin Olariu és Nicolae Balotă. A felületi magyar–román párhuzamok, illetve e rokonságok impresszionista jelzése után valóban következnie kell az elmélyültebb kutatómunkának, az alkotó komparatisztika időszakának.

Végül köszönetet kell mondanunk e vitazárás során nem említett ismertetések, méltatások szerzőinek, akik szándékainkat felismerve, mindjárt könyvünk megjelenése után a romániai magyar irodalomtörténet ügye mellé állottak.

————

A múlt év végén és ez év első felében hónapokon át tartó vita folyt A Hétben és egész irodalmi és művelődési sajtónkban Kántor Lajos és Láng Gusztáv Romániai magyar irodalom 1945–1970 című munkájáról. A vita, a könyv értékelési kísérletei mellett, kiterjedt az irodalomtörténet-írás elvi kérdéseire és – sajnos csak kisebb mértékben – magának felszabadulás utáni irodalmunk történetének kérdéseire is. Kántor Lajos és Láng Gusztáv cikke, melyben összefoglalják a vitának a szerzők számára adódó tanulságait, elsősorban a könyv értékelését illető nézeteket tekinti át – nem szerkesztőségi vitazáró, annál kevésbé, mivel a felszabadulás utáni irodalmunk történetéről folyó vitát korántsem tartjuk lezártnak.

A Szerkesztőség

Megjelent A Hét III. évfolyama 39. számában, 1972. szeptember 29-én.