Saját bevallása szerint – a szöveg végén közölt dátum (1969 október – 1971 szeptember) pontosan rögzíti – két évig írta kisregényét, a Rondót Kádár János. De ha egybeolvassuk eddig megjelent négy könyvét, „életművét” (amely ugyan terjedelemre nem nagy, ám szinte minden sora – még egy-egy becsúszott fésületlen mondata is – elhivatott íróemberre vall), rádöbbenünk, hogy Kádár már sokkal régebb óta készül a Rondó megírására.
Alapvető élményeit tulajdonképpen már az 1965-ös Vályúfaragó verseiből megismerhettük: a természet, a városvégi gyermekkor, a szerelem, a vidéki élet alakította magatartását, formálta „sarkos szavait”. Férfias szemérem és kitárulkozásvágy küzd ebben a különös mélységű – meggyőződésem szerint nagyobb figyelmet és elismerést érdemlő – lírában. Forrás-kötetéből idézem Szögletes körversét:
Alig mondtam el néhány imát,
de átkozódni már nagyon tudtam.
Mindig égő torkú voltam:
a tikkadt föld kínlódva nyel vizet.
Azóta újabb „szögletes körverseket” adott közre, a Sarkos szavak költeményei közé rövid lírai prózákat (prózaverseket) iktatott, s új kisregényének a Rondó címet adta, vagyis ismét a „körverset” választotta műfajául – ezúttal következetesen prózában. Egyszóval költőnk nem is tagadja, ellenkezőleg, műfaji rendezőelvként vállalja az ismétlést.
Hogy az ismétlés monotóniává válik-e vagy sem, az a szerző élménygazdagságán, érzelmeinek és gondolatainak gazdagságán, egyéniségének varázsán múlik. Kádár egyelőre állja a próbát; noha riporteri munkaköre tálcán kínálja az új meg új témákat (újságírói munkájára, de inkább e munka kollégák közt eltöltött szüneteire néhány utalást találunk a Rondóban is), ő kitart „eredendő” élményei mellett, inkább magáról, mint másokról vall, környezetét, de főként önmagát elemzi – meggyőzően, elkerülve az egyhangúságot. Valójában a Fénycsíkok nyomában, egy falura került fiatal tanár-házaspár regénye is önvallomás, önelemzés volt, a cselekmény jószerével apropóként szolgált. Nos, Kádár úgy folytatja e „cselekményt”, hogy a külső mozgás megörökítéséről szinte teljesen lemondva, a lelki előzményeket igyekszik megfejteni. Megfejteni és nem leírni, a leírás ugyanis valami véglegesen tisztázottnak mondatokba rögzítése, a Rondó zaklatott oldalain, meglepő asszociációiban viszont a líra pillanatnyisága, az érzelmek kavargása, a gondolati keresés uralkodik.
Újmódi (egyébként legalábbis Proust fellépésétől számítható!) divatnak hódolt volna be Kádár? Aligha, hiszen ő maga tudja a legjobban, hősével el is mondatja, hogy „a divatszellők csak úti szemetet hordoznak”. Belső szükségletből született könyv a Rondó, esztétikai értékét viszont kétségtelenül emeli, hogy a belülről jövő parancs társadalmi rendeléssel találkozik: nem egy túlérzékeny ember önmarcangolása, „köldöknézése”, hanem a magány elviselhetetlenségének, a társkeresés egyedül örömhozó voltának bizonyítása Kádár János legújabb „szögletes körverse”.
A keret egyetlen nap vagy csak néhány óra, sőt lényegében a reggeli ébredés. Persze nem Kádár találmánya, hogy pár pillanatba is évek történése, felhalmozott öröm- és fájdalom-tartaléka, vívódása sűríthető. A Rondó magánytól menekülő hőse mondhatni egész eddigi életét újragondolja barátságtalanul hideg szobájában – melyben a hideg sem külső körülmény, hanem lelkiállapot kivetítése. („Megpróbálok kényelmesen elterpeszkedni a kanapén, de nem szeretem, mert csak kiflinyi helyen – ahol aludtam – meleg… Mikor egyedül alszom, reggelente nem tudok még egy kicsit hókázni alvás és ébrenlét között.”) Az összemosódó emlékeken egy régi szerelem napjai sütnek át, a hazugsággal, képmutatással, álszent tiltással szemben nyíltan vállalt szerelem hetei, hónapjai; minél bántóbbak a vádak, minél igaztalanabb az egy évfolyamra járó diáklány és fiú erkölcstelenné minősítése, minél visszataszítóbb a rejtőzködéshez szokott, erkölcsösnek azt tekintő diáktársak és tanárok viselkedése a szerelmesek „fegyelmi” ügyében, annál erősebb a kapocs közöttük.
(„Ismernünk kell ezt a helyet, ahol önzésünket, odaadásunkat csak egymásnak nyújthatjuk. Ahol nem kell idomítanunk magunkat senkihez – emlékezik a mai újságíró a szerelmesek egykori »száműzetési helyére«, a távoli falura. – Nem, nem melegedni akarunk, de ragyogni egymásban. És ehhez nem kell szó, csak megtalálni, átvenni és fölnevelni a közösen dajkált mozdulatot.”)
Az emlék megnő az időben, a magatartás iskolájaként mutatkozik: „meg kell tanulnunk úgy élni az emberek között, hogy a közömbösség, a ridegség ne sértsen”. Az öncsonkító közöny ellen támad az író akkor is, amikor a reggeli autóbuszról leszállván szétnéz a téren, meglátja az iskolába rohanó, elkésett gyerekeket, s a félelem születésén gondolkozik el; szeretné „csokorba fogni” a gyerekek kezét, és megmagyarázni nekik, hogy ne féljenek a várható fekete ponttól, „rúgják oldalba a félelem alig megszületett kölyökkutyáit”. Nem csak egyes soraival, de könyvének egészével állítja Kádár: „Képtelenség nyolc órában mérni az embert és egy nappal a holnapot.”
Az ő mértékegysége más. Mindenben a költészetet fedezi fel: a szennyvízcsatorna ráccsal zárt aknáiból felszálló páraoszlopban csakúgy („a civilizáció jelzőtüze”), mint a megfáradt, sokgyerekes asszony megjelenésében („Hirtelen száradt fában a repedés, olyan az asszony” ) vagy az asztalon hagyott két karórában („Szíjuk körívben támaszkodik az asztalra, s az oldalról eső fény a szíjak árnyékát, mint sirályszárnyakat, hamvazza a fehér terítőre”). Ismerős az ember teremtette tárgyak világában csakúgy, mint a természetben, sok finom apró megfigyelés teszi sűrűvé prózáját. Képteremtő fantáziája egyszer-másszor bozótba is téved, érzelmi-hangulati asszociációi olykor eltakarják a logikai kapcsolódásokat, sőt a nyelvtaniakat is, elvont fogalmak és tárgyilag megragadható konkrétumok egymondatos vagy egyetlen képbe foglalt szintézisére tett kísérletei néha erőltetettek, rossz hangzásúak („Meg kell tennem kettőnkért, de úgy, hogy ne legyen teszemlátszata”; „összebüszkültünk”; „Mi tette mégis, hogy egy általam újrakovácsolt volt előtt valamit eltitkoljak”). De nem a pongyolaságok jellemzők Kádár János könyvére – sokkal inkább a költői találatok.
Nem ripsz-ropsz összecsapott könyv a Rondó, a végére illesztett két évszámot komolyan vehetjük. Nyolcvanegynéhány oldal hétszáz nap alatt mennyiségileg nem nagy teljesítmény, szerzőnk szűkszavúságát azonban az érzelmek mélysége, gondolatainak erkölcsi igazsága ellensúlyozza. Ilyen értelemben a Rondó semmiképp sem sorolható a „kisebb” könyvek, a „futottak még” kategóriába.
Mint kiadói vállalkozás, elismerés illeti a Daciát, hogy Kádár szövegéhez rangos, hangulatilag találó rézmetszeteket adtak illusztrációként, a tehetséges Finta Edit igényes munkáit. Nagy kár, hogy ezúttal is elmaradt a nyomdai kivitelezés a reményektől (nem is beszélve a modern nyomdaipar potenciális lehetőségeiről). Mindenesetre, néhány újabb Dacia-kiadvánnyal együtt, feltétlenül a művészi igénynövekedés bizonyítéka a Rondó: szöveg és képzőművészeti kifejezés megközelítően egy szinten van – és ez a szint hazai magyar irodalmunk és grafikánk jó szintjét jelenti.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 6. számában, 1973. február 9-én.
