Mondhatni megalakulása óta dicsérjük a Kriteriont, s vállalkozó kedvű, átgondolt tervek alapján építkező nemzetiségi kiadónk rá is szolgált a sok jó szóra. Csak elismeréssel szólhatunk igényességéről, amellyel szerzőit többnyire megválogatja, és elődjének, az Irodalmi Könyvkiadónak jó hagyományait fokozott szigorral viszi tovább. Sorozatai szinte kivétel nélkül népszerűek, várják, keresik köteteiket az olvasók.
Valamikor, nem is olyan régen, így volt ez az elsőkötetesek számára létrehozott Forrás-sorozattal is, a Forrás úgynevezett első és második nemzedéke rangot adott a füzeteknek, s a megszerzett jó hír a gyengébb kötetecskéket is „menőssé” tette – ahogy ez már a sorozatokban lenni szokott. Ám az utóbbi években a Kriterion kezdi leszoktatni az olvasóközönséget a Forrásról. 1961-től 1969-ig a mennyiségi növekedés lényegében töretlen volt – annál feltűnőbb, hogy 1970-ben (ez a Kriterion első éve!) egyharmadára csökkent a megjelentetett bemutatkozó kötetek száma, sőt 1972 szeptemberében is úgy látszik, hogy ez a csökkenés tovább tart. Persze, jól emlékszünk azokra a vitákra, amelyek a Forrás-sorozat felhígulását tették szóvá – nem alaptalanul –, mégis meglepő az eredmény, ha a köteteket évenként csoportosítjuk. Próbáljuk megmagyarázni a jelenséget.
Irodalomkritikánkban, mindennapi szóhasználatunkban meghonosodott a Forrás-nemzedék elnevezés – ezt még azok is elfogadták, akik egyébként (okkal vagy ok nélkül) kárhoztatják a nemzedéki besorolásokat. Igaz ugyan, hogy már rég nem egységes csoportosulás ez – talán sosem is volt, hiszen életkorban, esztétikai szemléletben meglehetősen különböző alkotók sorakoznak már az első nemzedékben, a fellépés viszonylagos egyidejűsége, s a nagyjából közös célkitűzések ellenére –, az „első” és a „második” nemzedék közötti nézetkülönbségek pedig többek közt az Igaz Szó-beli „Kesztyű”-vitában a nyilvánosság elé jutottak.
Mindezek ellenére a Forrás-sorozat a maga több mint hatvan kötetével (füzetével) valami újnak a jele a romániai magyar irodalomban: többek között annak, hogy a tehetségek nálunk idejekorán erkölcsi és anyagi támogatást kapnak, s egyre többen vannak, akik az irodalmat választják önkifejezési eszközül. (Nem kívánok ezúttal kitérni arra a tartalmi újra, amelyet véleményem szerint a Forrás a maga egészében, de nyilván elsősorban legjobb köteteivel, illetve szerzőivel irodalmunkban jelentett és jelent.) 1970 óta megváltozott volna a helyzet?
Meggyőződésem, hogy inkább a Kriterion szerkesztőinek a magatartása, felfogása változott meg, a „felhígulás”, „devalválódás” veszélyét fogták tel túlzott szigorúsággal. 1971-ben, a sorozat külsejének megújulásakor azt hihettük, vége ennek az ijedelemnek, s következik a Forrás megszüntetéséről szóló mendemondák fényes cáfolata. A Forrás-kötetek új borítója valóban fényessé változott, s Majtényi Erik, Lászlóffy Aladár és Veress Zoltán személyében rangos szerkesztőbizottságot kapott a sorozat – a termés azonban mindössze két kötet volt: egy-egy próza- és verskötet, a Dehel Gáboré s az Oláh Istváné. Újabb, közel háromnegyed év alatt e felsorolást mindössze egyetlen címmel toldhattuk meg: a Ferencz S. István költői bemutatkozását jelző Nyári vándorlásokkal. Idén szeptemberben aztán Kincses Elemér és Bogdán László léphetett elő Forrás-szerzővé.
Igaz, a „szerkesztő bizottság” taglétszáma is leszűkült, most már nem haladja meg a kiadásra érdemesített szerzőkét: Majtényi Erik mellett egy belső szerkesztő, Csíki László látja el az operatív feladatokat – ám az operativitással, úgy tűnik, még mindig baj van, sőt csak most igazán. Mert ha meg is jelenik még idén Váradi B. László novelláskötete, ne feledjük, az egyes novellákat jó két évvel ezelőtt már olvashattuk az Utunkban. (Vigasztalhat ezzel szemben, hogy Bogdán László jóval kisebb várakozás után lett kötetes szerző, amikor még alig jegyezhettük meg a nevét.)
Nem fogadhatjuk el magyarázatul, hogy ki mikor nyújtotta be a kiadóhoz összegyűjtött műveit (bár azt is érdemes volna szóvá tenni, miért kell egyes – tehetségüket bizonyított – szerzőknek éveket várniuk a szerkesztő egyszerű válaszára!), hiszen a szerkesztő nem hivatalnok, a könyvkiadó nem hivatal, hanem irodalomszervező. Ha pedig így nézzük a kérdést, visszamenőleg sem tudjuk megbocsátani, hogy Láng Gusztáv kritikáit, tanulmányait mindmáig nem „kérte el” a kiadó; hogy K. Jakab Antal esszéi, bírálatai végül is 1972-ben, de a Forráson kívül kerültek kötetbe (vajon hasonló lesz a sorsa a már szintén kötetre, Forrás-kötetre érett Tamás Gáspár Miklósnak meg Ágoston Vilmosnak s majd Molnár Gusztávnak is?); hogy Gálfalvi György és Matekovics János dokumentumriportjaiért nem harcolt meg kellőképpen s főleg eredménnyel az Irodalmi Könyvkiadó, illetve a Kriterion, hogy még a Forrás első nemzedékével indult, egyelőre inkább műfordítóként ismert Ritoók Jánostól s másoktól megtagadják a kötetes szerző jogait.
No, de idézhetünk más példákat is, elkerülve az életkori (nemzedéki) vagy szakmai (kritikusi) elfogultság vádját. (Bár ne felejtsük: régebben és újabban le volt már rá példa, hogy valaki a harmincötödik vagy éppen a negyvenedik életéve betöltése után jelentkezett a Forrásban – s hasonló külföldi példákat is sorolhatnánk, elsőkötetesek számára fenntartott sorozatokét –, anélkül, hogy e késés intézményesítéséért lelkesednénk.)
Amikor ismét olyan bőséggel buzog – azon bizonyos irodalmi forrás – gondoljunk Markó Béla, Soltész József, Pethő László, Nagygarda József, Hrisztu Bálint, Böszörményi Zoltán verseire, de néhány új próza-, sőt drámaíró-tehetségre is – a Kriterion szerkesztőinek aggályoskodása indokolatlannak tűnik. Nem a mérce leszállítása mellett kardoskodunk, de emlékezzünk: vajon Balla Zsófia 19 és Vári Attila 21 éves korában kiadott Forrás-kötete 1972-ben szégyellni való-e?
Az utánpótlásról gondoskodás nem csak a labdarúgásban fontos. Jaj annak az irodalomnak – és jaj annak az irodalmi nemzedéknek –, amely önmagával méri magát, s nem képes megkeresni elődeit és utódjait.
Nem tudom, a jövő irodalomtörténete fog-e beszélni a Forrás „harmadik nemzedéké”-ről, de hogy gondoskodnunk kell a holnapi váltásról, a minket túlhaladni képesekről, ahhoz nem férhet kétség. Szomorú dolog volna, ha a tegnapi Forrás-szerzők (nagyrészt már szerkesztőkként, „pozícióban”) nem ismernék fel a staféta szépségét, s inkább a középmezőnyhöz felzárkózva, békésen kocognának a pályán.
Megjelent A Hét III. évfolyama 40. számában, 1972. október 6-án.
