Egy időben nagy becsülete volt a babonák ellen folytatott kampányoknak. A kampányoknak az a tulajdonsága, hogy hevességük, sőt irányuk is változik – a babonák viszont annál makacsabbak. Ne menjünk azonban bele a babonák természetrajzának elemzésébe, elégedjünk meg ezúttal egyetlen – talán ártatlanabb – alfajuk vizsgálatával. Az irodalomtörténeti babonákról van szó. Persze, ezek sem teljesen ártalmatlanok.
Az irodalomtörténetírásban például makacsul tartja magát az a hiedelem, hogy a XIX. és a XX. századi magyar próza kibontakozását, a műfaj adta lehetőségek érvényesítését elsősorban az anekdotizmus gátolta. Van ebben jó adag igazság is; mert a babonáknak az is a tulajdonságai közé tartozik, hogy reális helyzetre próbálnak választ, természetesen nem kielégítő, nem a tények és összefüggések helyes elemzésén alapuló választ adni. Az anekdotizmus elméletének vallói mindkét oldalon – vagyis a támadók éppúgy, mint a védelmezők – egy másik irodalomtörténeti babonát is konzerváltak, mégpedig a kibékíthetetlen népi-urbánus szembeállítást. Ez egyébként nem elkülönítő magyar sajátosság, hasonló jelenségeket a kelet-európai népek irodalmában ugyancsak fellelhetünk. A román irodalom közelmúltjában nemegyszer került a viták középpontjába a paraszti témák eluralkodása a prózában; a jogos igényből, hogy a nép, a nemzet egészének életét, XX. századi problémáit visszhangozza az epika is, korunk jellegzetes kérdéseinek mélyére nézzen, elfogult ítéletek is születtek azokkal szemben, akik gyermekkori élményeiktől, tehetségük vonzódásától meghatározottan kitartottak a népélet ábrázolásánál. Igaz, az elfogult ítéletek csak replikái voltak a korábbiaknak, melyek nemzetietlennek kiáltottak ki minden nem népi-paraszti, nem „gyökeres” közelítésmódot. Az irodalomtörténeti babonák, úgy látszik, a folklór-jelenségek közé sorolhatók – legalábbis hasonlóképpen újratermelődnek, variánsaik születnek, újak is keletkeznek. Érdemes, sőt szükséges „összegyűjtenünk” őket, szembenéznünk velük.
Tudjuk, mit jelentett irodalmunk fejlődésében Gaál Gábor Korunkja, a benne meghirdetett és érvényre, művészi szintre juttatott „valóságirodalom”. Nagy Istvánt köszönhetjük neki. (Tekintsünk el a valamelyest is teljességre törő névsorolvasástól – hiszen csupán törekvések, megvalósulások jelzése a célunk, nem érték-összegezés.) És köszönhetjük jónéhány, nemcsak a régi Korunkban publikált író, költő pályájának balratolódását, népi elkötelezettségének fokozatos konkretizálódását (Asztalos István, Horváth Imre).
De vajon indokolt-e, hogy e valóságirodalom fegyverét az avantgarde ellen fordítsuk? Tóth Sándor épp most igyekszik kimutatni (A Hét heteken át adott helyt tanulmányának), hogy mit jelentett Gaál Gábor számára a századelő európai avantgarde-ja. A kutatások nyomán kialakul majd a megnyugtató összkép, a teljes és hiteles Gaál-portré, az viszont már ma kétségtelen, hogy a Korunk „valóságirodalmát” Szilágyi András expresszionista vétetésű Új pásztora is jelentette (és ez jelentette először!), amelyről, még a közelmúltban is, egyetlen irodalomtörténeti kézikönyvünk csak mint a „proletár-realizmus” inkarnációjáról beszél, s egy szerzői előszóra alapozva csupán a regény íróvá még nem fejlődött ifjú Szilágyi András bocsánatos bűneként említi az expresszionizmust. (Ismét csak nem személyről van szó, hiszen ugyanaz a szerző tett az utóbbi időben a legtöbbet irodalomtörténészeink közül a hazai magyar avantgarde múltjának feltárásáért.)
Marosi Péter monografikus tanulmányából kiderül, hogy a marosmenti fatelepek költő-krónikása, a „gyönyörű sors” megéneklője, Salamon Ernő mit köszönhet az avantgarde-nak. Mindez lényegében nem újság; amióta József Attila költői érdeme szerint az irodalmi közfigyelem legelső vonalába került, s már nemcsak „lobogóra” akarják tűzni, hanem az egész életművet közelítik a szakemberek (egyelőre sajnos nem iskolásaink is!) különböző oldalakról, azóta az avantgarde s a marxista tudatosság, a kommunista írói elkötelezettség már nem egymást kizáró fogalmakként élnek tudatunkban.
S hogy egy másik, de meggyőződésem szerint nem „ellen”-példát is említsek, Tamási Áront hűsége Farkaslakához, a népi hagyományhoz nem akadályozta meg abban, hogy a szürrealizmus vívmányaival gazdagítsa prózáját; „mítosz-teremtése” ugyancsak behatóbb elemzést igényel, nem minősíthetjük egyszerűen ködösítő (virtuskodó) szándéknak azt, ami nem egyszer valójában „a szegénység átpoetizálása” – hogy ezzel a Gaál Gábor-i, Salamon Ernő-i asszociációval éljünk. Miért kell mindezt újra elmondani, amit külön-külön annyian elmondtak már ? Főképpen azért, mert igen gyakran egymás ellenére – s ami fájdalmasabb – az egyes írók ellenére mondották el. A konzervativizmus, a legendásítás, a bezárkózás, az elszigetelődés vádja egyfelől, a kozmopolitizmusé és gyökértelenségé másfelől – felelőtlenül röpködtek a levegőben. A régi babonák új elfogultságokkal társultak. De legyünk igazságosak. Nem lehet, nem szabad ezt csupán helyi jelenségként kezelni – legalábbis a „valóságirodalom” és az avantgarde vonatkozásában nem. Noha az avantgarde-irodalom számos esetben közvetlenül összefonódott a munkásmozgalommal, a két világháború között a szektás szemlélet épp a legjobbakat akarta kirekeszteni a szocialista művészetből – s ezzel akaratlanul is alájátszott a korabeli hivatalos irodalomszemléletnek; nemcsak Kassákban, de József Attilában is veszélyt láttak, mindkét oldalon. A közelebbi múltból tudjuk: egy évtizeden át, már a hatalom birtokában, azaz a termelőerők feletti munkás rendelkezés idején, a dogmatikus irodalompolitika fenntartotta a gyanakvást az avantgarde-dal indult művészek, írók irányában. Más koordináták közt, idézhetjük Arghezi és Blaga példáját; mai fiatalok már elképzelni sem tudják, hogy volt idő, amikor nem az ő verseiket, hanem A. Tomát tanultuk a kortárs román líra klasszikusaként – a középiskolában.
Ha nem ebben a történelmi perspektívában nézzük a dolgokat, nem értjük meg, nem értékelhetjük megfelelően azt az óriási fejlődést, amelyet – az országos irodalompolitikával, művészi kibontakozással összehangzón – a romániai magyar irodalom néhány év alatt befutott. Először a kritika, jobban mondva a szakma figyelt fel a jelenségre, de rövidesen azután a közönség is: ezt az indokolt újrakiadásokkal s a könyvesboltokban, könyvtárakban igen gyakran keresett mai romániai magyar könyvek növekvő számával támaszthatjuk alá. A korábbi egy-egy kiemelkedő mű után nem valamiféle reklámhangulat, hanem a tények hozták, hogy 1968-at a líra évének lehetett elnevezni irodalmunkban. Bár tulajdonképpen már az előzőeket, például az 1967-est, sőt a 66-ost is minősíthettük volna így; emlékezzünk, akkor jelent meg Páskándi Géza Holdbumerángja, Kányádi Sándor Kikapcsolódása, nem sokkal utánuk Szilágyi Domokos két új kötete (Garabonciás, A láz enciklopédiája), Lászlóffy Aladártól a Képeskönyv a vonalakról; a „hivatalos” líra-évben pedig Méliusz József általános feltűnést és örömet keltett verseskőnyve, az Aréna, Kányáditól a Függőleges lovak, Hervay Gizellától a Tőmondatok, Király Lászlótól a Rendhagyó délután, Palocsay Zsigmond Kakukkfuvolája. (Emlékezetből idézek, készakarva, hogy elkerüljem a kínos felsorolásjelleget – bocsánat az esetleges kihagyásokért. És elnézést nagyra-becsült idősebb alkotóinktól, akik ebben az időszakban is jelen voltak megszokottan jó versesköteteikkel, esetleg gyűjteményes verseskönyvekkel.)
De 1969 sem volt szűk esztendő a lírában – bár valóban inkább a regény esztendejeként vonulhat be nemcsak a mi emlékezetünkbe, hanem a romániai magyar irodalom történetébe is. Az igazság ugyan itt is az, hogy a vonulat előzményei már 1964-ben felbukkannak, amikor Veress Zoltán megírta a Szeptembert, s Papp Ferenc talán mindmáig legjobb kisregényét, A gyökerek alatt-at. És Székely Jánostól a Soó Péter bánata szintén jóval régebbi keletkezésű – noha egy mű jellemzéséhez az is hozzátartozik, hogy mikor jelenhet meg, s mikor kezd hatni; maradjunk hát 1969-nél, Bálint Tibor három kiadást megért, Zokogó majom című regényénél, Méliusz József ugyancsak most napvilágra került kitűnő temesvári krónikájánál (Város a ködben), Nagy István önéletrajzánál, Szemlér Ferenc és Lászlóffy Aladár történelmi regényénél, Pusztai János másodszori bizonyításánál (Illés szekerén) és Szilágyi István regényírói bemutatkozásánál (Üllő, dobszó, harang). Valójában ide kell sorolnunk Sütő András már 1970-es jelzetű „naplójegyzeteit” is – bizonyos tekintetben az Anyám könnyű álmot ígér betetőzése e sornak, ha a művészi új szempontjából legalább egyenrangúként áll is mellette néhány előbb említett regény.
Hogy e hosszú, s szándékom ellenére mégis névsorolvasássá kerekedett listát megmagyarázzam, ideírok két novelláskötetet is: a Szerelmünk havában címűt Szabó Gyulától és Páskándi Géza Üvegekjét (1967-ből, illetve 68-ból). Szabó Gyula írta meg azt a regényt, a Gondos atyafiságot, amely az új romániai magyar irodalom lehetőségeit, tehetségpotenciálját jelezte 1955-ben, de egyértelműen a realista hagyomány útján járt. Páskándi, akárcsak a Holdbumerángban s már részben a Piros madárban, az ifjúkori hangpróba után következetesen járta az avantgarde szélesedő ösvényeit. Azt hiszem, nem véletlen, ha az említett szakaszból éppen ez a két novelláskötet jut eszembe; egyikük közvetlen valóság-kötődése sem tagadható, de abban is rokonok már – noha hangvételük, látásmódjuk igazán nem állítható párhuzamba –, hogy sajátosan XX. század közepi alkotások; erkölcsi dilemmáik nem egy istenhátamögötti kis székely falu vagy egy szélsőséges (a történelmi-földrajzi azonosíthatóság lehetőségein túlemelkedett) elvontság bűvkörébe került író dilemmái, hanem korunk reális problémái, amelyek napjaink igazi íróit a világ más pontjain – és természetesen itt, Romániában, román írótársainkat is – ugyancsak foglalkoztatják.
Nos, ha sorra venném a listámban szereplő versesköteteket és regényeket, hasonló következtetésre jutnék. A részletezés helyett (ezt az egyes kötetek kapcsán úgyis sokan megírtuk már) nézzünk röviden néhány jellegzetes példát. Méliusz József avantgarde-elkötelezettsége, amely a harmincas évekig visszavezethető, mind az Aréna legjobb polémáiban (például a Szénásszekér-elégiában), mind a Város a ködben lapjain a valóságkutatás, a valóságfeltárás mondhatni szociográfiai igényességével párosult – ennek az egymásratalálásnak köszönheti a szerző, hogy a romániai magyar irodalom maradandó értékű műveit alkothatta meg. Kányádi Sándor, aki pályája kezdetén Arany János kalapját próbálgatta (a Petőfiét csak azért nem, mert Petőfi nem hordott kalapot), amint azt gyűjteményes kötete, a Fától fáig megrázóan tanúsítja, a nemzetiségével, az ország népével, a XX. század emberével való azonosulni akarás s ennek megszerzett megszenvedett képessége révén jutott el mai lírájának gondolatgazdagságához, amely változatlanul közéleti fogantatású. Szilágyi Domokos a Szabó Lőrinc és Eliot hatását egy Bartók-típusú erkölcsi esztétikai modellbe szervezi, ennek magasrendű költői megnyilvánulása az Ez a nyár. Bálint Tibor olyan „bestseller”-t írt, amely jórészt egy korszerűen groteszk látásmódra épül, a nagyepika keretein belül (Tolsztojt tisztelve modern), s ugyanakkor magatartást is alakít. De Sütő András sem egyszerűen az illyési szociográfia-modellt elevenítette fel, adaptálta; tanult a kortársi világirodalom új-tárgyiasságától, megőrizve „istenadta” tehetségét, stílusának népi zamatát, a Tamási-örökséget. És hevesen polemizálva azokkal, akik még Shakespeare-t is feladnák Strindberg és Tennessee Williams ellenében, csak hogy vélt igazukat irodalomtörténetileg alátámasszák, én feltétlenül itt említeném 1970, a dráma éve két főszereplőjét, Páskándi Gézát és Kocsis Istvánt, akik történelmi vagy abszurd („abszurdoid”) darabjaikkal igenis társadalmi feladatot, is vállalnak, mert az emberi teljesség eszményét hirdetik – azon a formanyelven, amely tehetségük jellegének, témáiknak, a korigénynek és korhangulatnak a leginkább megfelel.
És akkor beszélhetünk majd a kritika évéről – talán már 1971-ben? –, amikor a születő új művek sokféle összetevőjéről a valóság megkövetelte higgadtsággal tudunk érdemlegeset mondani. A belső ösztönzések, amelyekre az említett, külön-külön és együttesen feltűnést keltő művek megszülettek, nyilván különbözők; mégis, valami közöset, törvényszerűt felismerhetünk bennük (és ez nem tagadása az irodalom sokszínűségének); az ismét növekvő valóságtisztelet, az író erkölcsi felelősségének mélyebb átélése találkozott ezekben az esetekben az egész világ, az emberiség problémáira való érzékenységgel, a mai élet ritmusának, bonyolult pszichózisainak átélésével. Mert az avantgarde számomra elsősorban az utóbbiakat jelenti – vagyis nem egyszerűen formai kérdés. „Valóságirodalom” és avantgarde célszerűtlen szembeállításának időszerűtlenségét olvasom ki Marin Preda, loan Alexandru, D. R. Popescu, Marin Sorescu, Augustin Buzura új műveiből is. Az igazi, idézőjel nélkül használt, 1971-es valóságirodalom feltételezi tehát az avantgarde jelenvalóságát. Éppen azért, hogy többet, teljesebbet adhassunk azoknak, akikhez és akikért szólni kívánunk.
Megjelent A Hét II. évfolyama 4. számában, 1971. január 22-én.