Jó néhány évvel ezelőtt, amikor kritikánk még vaskorát élte, többen is lelkesen, hevesen hirdették meg az esszét.
Rokonszenves volt ez a buzgalom. Bizonyára sokan hittük – maguk a zászlóbontók is ezt hirdették –, hogy elsősorban nyelvi, formai megújulásról van szó, s az új jelszó nyomán a vaskort rövidesen követi az ezüst-, majd az aranykor.
Ám bármennyire is elfogultak legyünk választott foglalkozásunk, mindennapi foglalatosságunk iránt, nem mernénk állítani, hogy már be is következett volna a kritika aranykora. Az esszé nem hozott azonnal megváltást. Vagy talán amit annak idején esszének hittünk, az nem is volt esszé?
Ha hiszünk Bretternek, ha hagyjuk magunkat meggyőzni érvelésétől – márpedig azt hiszem, érdemes megfontolnunk érveit –, akkor az esszét semmiképpen sem azonosíthatjuk a szépen-mondással.
„Felülkerekedni a diszkurzív intellektus esetlegességén és felmérni a világot, megragadni a folyamatot a folyamat révén és a ráció felé indulni: ez a feladat. Erre egyik eszközünk az esszé. És ha valaki azt kérdezné, miért éppen az esszé, miért nem inkább a fogalom a maga tisztaságában, vagy éppen a matematika, akkor azt mondhatnák, hogy a fogalom vagy a szimbólum éppen azt takarhatja el előlünk, amit keresünk: a konkrét létezés értelmét.”
A ráció felé indulni: ezt a szándékot üdvözölhettük Bretter György első kötetében is (Vágyak, emberek, istenek), noha a kifejezés bonyolultsága olykor még eltakarta vagy legalábbis árnyékolta a folyamatot, a világ felmérését. A Párbeszéd a jelennel anélkül, hogy feladná a metaforaigényt, meghaladja az önálló esszéstílus alakításának korábbi szakaszát, s azt valósítja meg, amit az új kötetcím ígér: szerzőnk valóban a jelennel folytat párbeszédet. Vagyis a legtöbbet teszi (akárcsak a maga módján Sütő András az Istenek és falovacskákban); a spekuláció itt a legkevésbé sem öncél, hiszen a mai Bretter-esszé a konkrét létezés értelmét keresi. Bretter György korántsem jár fellegekben, mint némelyek hiszik. „Az esszéírás kiindulást jelent abból, ami van – hirdeti a második kötet bevezetője –, bármilyen is legyen a létezők formája, ürügy lehet számára az egyszerű, banális tény, de a tényként kezelt kiüresedett fogalom is. Túl a kiindulóponton már belemerülünk az esszé mágiájába: váratlanul összekapcsolódnak az eddig távolinak tetsző tények, az eddig egységesnek hitt fogalomból új meg új fogalmak válnak ki, minden szilárdnak látott dologról kiderül, hogy olyan, mint Hérakleitosz napja: mindennap új.”
Az analízis szellemét képviselik ezek az esszék, ebben mutatnak példát. Mert Bretter számára valóban semmi és senki sem szent; az egyes gondolatmeneteket, műveket úgy bontja le, hogy a szerzői szándékot tiszteletben tartva mutatja ki az ellentmondásokat. Komolyan veszi a szerzőket, s szavukon fogja őket. Tárgyuk szerint írásainak egy része a filozófia szakkompetenciájába tartozna, a magatartás viszont mindig a kritikusé. Bizonyára nem mindenben van igaza (nem véletlenül választja a kísérlet, a keresés műfaját!), de mindig érdekessé, fontossá tudja tenni véleményét, okfejtését. S a tehetségnek végeredményben ez a mércéje.
Bretter kitűnően megtanult kérdezni, és most erre tanítja olvasóit is. Sosem a felszín foglalkoztatja. Ezért fordul mindegyre az alapvető nyelvi kategóriákhoz, s ezért olvassa újra a klasszikus szövegeket. Ez a kérdezgető „kísérlet” természetesen a szaktudomány számára is érdekes eredményeket hoz. Például: „Az ember tragédiája minden bizonnyal a legnagyobb magyar esszé: diagnózisai pontosak, az összkép felemelő, mert nincs benne más kapaszkodó, csak maga az öntudatos élet.” De ismételjük, Bretter a nyugtalan keresőknek ahhoz a fajtájához tartozik, akik a „most”-ban már a „mást“ keresik – mint ahogy ezt nemrég meg is teoretizálta.
Viszonylag ritkán foglalkozik Bretter a kortárs szépirodalommal (az esszé, a kritika kritikájára viszont gyakran vállalkozik), mégis sokat köszönhetünk neki – s ezt most, a kolozsvári irodalmi díj alkalmából el kell mondanunk. Itt és most az egyetemesség igényét tartja ébren (persze másokkal együtt), a gondolati igényességet kéri számon, hogy „az utat nem keresők szóözönében felismerjük a piac ködképének számunkra elfogadhatatlan megnyilatkozását.“
Megjelent A Hét V. évfolyama 48. számában, 1974. november 29-én.