A modern művészet, a modern irodalom körül szállongó hiedelmek közé tartozik, hogy száműzi az érzelmeket. Milyen lehet hát egy olyan ember életközelből, aki az effajta irodalom és művészet teoretikusául, történészéül szegődött?
A megfigyelést már az állomáson elkezdhetem, szokványos utazási beszámolónk közben. Nyilván tetszetős egy ilyen kérdésfeltevésre az a válasz, amely szerint az illető késő éjszaka s hajnalban dolgozik, sok kávét és (legalábbis a vendégnek jó példát mutatandó) konyakot, pontosabban vinyakot fogyaszt, de az „avantgardista képletbe” már nem illik bele, hogy napközben szabályosan megtartja előadásait és szemináriumait az egyetemen, eljár a gyűlésekre, fontos részt vállal a közéletben, meglepően sok ideje jut a családjára, sőt a heves vitázó (aki természetesen nem csak sebeket oszt, hanem sebeket is kap) otthon, a három nő (felesége és két lánya) között igazi kisebbségiként viselkedik. A megfejtés? A név a magyar avantgarde múltját (elsősorban Kassákot és körét) s jelenét feldolgozó tanulmányok élén fontos – ebben a házi vetületben egy előítélet cáfolata a lényegesebb.
Előítéletek, elfogultságok esztétikai cáfolata: így foglalható össze a mai jugoszláviai magyar irodalom legismertebb egyéniségének, Bori Imrének irodalomtörténeti programja. S e program megvalósításában nem ismer megalkuvást, könyörületet az avantgarde ellenzőivel szemben – igaz, ő sem várhat elnézést a másik oldalról. Luciferi természet? (Mármint Madách emberbarát, pontosabban a tagadással Ádámot ösztönző Luciferé értelmében.)
Nyárutói békés vasárnap este van, kint ülünk a ház mögötti kertben, az asztalon táskarádió – nemzetközi labdarúgó mérkőzést hallgatunk. Vendégjogon én voltam a kezdeményező, de ezúttal semmi luciferi ellenkezést nem tudok leolvasni vendéglátóm arcáról, sőt, mintha őt is magával ragadná a közvetítés lendülete. Tulajdonképpen nincs semmi különös ebben a képben, mégis elgondolkozom ra jta, az idő múlásán, felelősségünk folytonosságán: hiszen Sinkó Ervin asztalánál ülünk. Nem, nem hiszem, hogy ezzel a közbeiktatott rádióhallgatással megszentségtelenítettünk valamilyen örökséget (bár magam elé képzelem a csak fényképről, emlékezésekből s főképpen műveiből ismert Gaál Gábor szigorú tekintetét e „léha időtöltés” láttán); minden azon múlik, hogy külön-külön „léhaságaink” mellett ki mit vállal, és vállalásából mit tud valóra váltani. Gaál Gábor aszkétikus életének az eredménye közismert. Sinkó Ervinről jóval kevesebbet s talán ellentmondásosabbat tudunk, de tény az, hogy mellette, körülötte nőtt fel egy, sőt két új író-, értelmiségi nemzedék, amely egyaránt vállalja Sinkó szarajevói naplójának 1926-os bejegyzését: „Mi nagyobb dolog a földön, mint hogy az embernek van egy népe!”, s 1957-es nyilatkozatát zágrábi szerzői estjén, amely szerint az ő hazáját forradalomnak hívják, s a haza az ő számára az a föld, ahol az embernek az az érzése, hogy amit csinál, annak van értelme.
Bori és nemzedéktársai, a mai negyvenévesek éppúgy Sinkó-tanítványok, mint a Symposion-nemzedék tagjai, akiket 1964-ben Ady versszavaival jellemzett, első gyűjteményes jelentkezésükkor. De Sinkó tudta: „nem nemzedékek állnak itt egymással szemben. A szellem, hogyha élő szellem, nemzedékektől független, és mindig a világot és az embert újra felfedező ifjú szellem.” Köszöntötte táborrá szerveződésüket, mert nem az elkülönülés akarását, hanem a meghaladást és megújulást ismerte fel törekvéseikben, a korszerűség nemzeti és nemzetközi jegyeit. Évtizedes, legalább két irodalomban, a magyarban és a horvátban szerzett közvetlen tapasztalatok birtokában írhatta le: „A világ minden értéke felé szabadon kaput táró, az emberi egyetemességre törő jugoszláv forradalmi szellemnek az ihlete és ereje az, ami nélkül Vajdaság talaján az ő megjelenésüket hamar betemette volna a por és a sár, a szellemi inerciának az a süket, visszhangtalan közönye, amely gyilkosabb minden ellenséges gúnynál vagy megbotránkozásnál.”
Amikor Sinkó ezeket írta, jószerével még csak a csírákat láthatta – s ez irodalompolitikusi-kritikusi érdemeit annál inkább kiemeli. E szellemi, hovatovább egyértelműbbé váló etikai és esztétikai áttörésnek már nem ő, hanem az egyetemi katedrán is utóda, Bori Imre s a nála fiatalabbak lehettek a „meghallói” vagy inkább úttörői. A viták persze nem egyszer s mindenkorra lezártak, a különböző esztétikai nézetek képviselői, jóllehet békésen élnek egymás mellett, ki-ki a maga bástyái mögött – ha alkalom adódik rá, újra összecsapnak.
Ilyen esemény volt a Fórum nagysikerű regénypályázata, amelynek jelentőségét felmérni nyilván inkább egy irodalomtörténeti tanulmányba kívánkozik, mint útirajzot ígérő esszébe, néha azonban a vendég olyan helyzetekbe csöppen, amelyekben két pohár bor és csevapcsicsi-evés (dróton sütött apró kolbászkák) közben világosabban rajzolódnak ki az irodalmi élet erővonalai, mint egy elegáns, feketekávéval és konyakkal telerakott szerkesztőségi kerekasztal körül. Baráti találkozónk a Szigeten azon a langyos, még fürdésre csábító délutánon csendes borozgatásnak ígérkezett. A Sziget Újvidéken kikapcsolódást, pihenést, ivászatot, kártyacsatákat jelent, a Dunától körülvett víkendtelep kedves faházikóival, puha homokjával nyugalomra, feledésre biztat. Aki először látogat ide, s tudja, hogy nincs messze innen az a hírhedt újvidéki Duna-part, az 1941-es tömegmészárlás színhelye, amelyet Cseres Tibor (majd a filmrendező Kovács András) a Hideg napokkal az önvizsgálat szimbólumává emelt – ez a látogató nem könnyen oldódik fel a semmire sem kötelező csevegésben. Közben a kitűnő helyi napilap irodalmi szerkesztője, telibetaláló paródiák (Irodalmunk könyve) szerzője újabb „foszlányokat”, aforizmákat gyűjt a vasárnapi melléklet számára, és egy-két élveboncolásnak is tanúi lehetünk. És mert az esték már hűvösebbek, s ilyenkor, szezon végén a víkendházakban az ételválaszték minimális, a szócsaták kellős közepén beülünk a kiskocsikba, irány a Dominó.
A Dominó asztala mellett a belehevült vitázók sok mindent kisütöttek, például személyes sérelmeket a nagyratekintő kritikával szemben: de visszagondolva a finom bikatojás-vacsorára, némi hálátlansággal a költségeket álló asztaltársaság iránt, érteni vélem, mire utaltak a már emleg etett Symposion-antológia, a Kontrapunkt szerkesztői, amikor „a bezárkózás, a tóparti és a templomtorony-perspektíva, a permanen sen tévesen értelmezett regionalizmus” ártalmaitól féltették az igazi költői szót. Pedig asztalunknál nem ültek ott a tábor szerint konzervatívok.
Vajdaságot vállalni, Európára tekintve, önmagunkat vállalni, de nem mások rovására – és vállalni az összehasonlítást másokkal, a legjobbakkal: valóban nem könnyű ennyi önfegyelem sem írónak (aki mindig hiú), sem kritikusnak (aki szintúgy az). Valami ilyesmit próbálnak Bori Imre és egyre inkább irodalmi élvonallá és egyetemi előadókká nőtt tanítványai, noha az önfegyelem nem mindeniküknek fő tulajdonsága. Különben is, a tanítványok ugyancsak öregszenek, egyre inkább önállóságra törnek, s ez az Ifjúsági Tribün kiadásában megjelenő avantgardista folvóirat, az Új Symposion mentén éppúgy lemérhető, mint az újabb irodalmi termésen.
Furcsa érzés kerített hatalmába, amikor felértem a Katolicka porta, azaz a Katolikus porta 4. szám második emeletére: „az öregedés tüneteit” véltem felfedezni magamon a Symposion cicomátlan szerkesztői szobájában, a közvetlen, minden protokolláris formától távol álló s velem majdnem egykorú munkatársak között. Nem a két emeletnyi lépcső tette ezt – szellemi rugalmasságát teszi próbára közöttük az ember, közöttük, vagyis akkor még inkább, ha lapjukat olvassa, ha világra nyitottságukat, érzékeny, de gyakran formai játékkal elfedett vagy éppen elzárt gondolatkapcsolásaikat, képi leleményeiket igyekszik követni. Kíséreljük hát meg az akklimatizálódást, utóvégre a kísérleti jelleg nem csak az alkotásra, hanem a befogadásra, újraalkotásra is érvényes lehet.
De mielőtt a szövegre térnénk, érdemes alaposabban szemügyre venni a falra kiakasztott képeket. Figuratív vagy nonfiguratív? Mint ahogy a gyermekrajzokon sem válik élesen el a két szemlélet- és ábrázolásmód, Benes József nagy fehér és fekete felületekkel dolgozó linómetszetei is mindkét besorolást lehetségesnek mutatják, bár az elmélyültebb szemlélődés kétségtelenné teszi e művészet emberközpontúságát. A fájdalom, az eltorzulás, a groteszk különböző fokozatait képviselik a metszetek: az arcát kezével eltakaró nő tíz ujja, mint tíz szál virrasztó-gyertya uralja a képet – egymás mellé rakott végtelen felkiáltójelek; a fekete alap széléig meghosszabbított végtagú lény amolyan rovar-ember, mintha Kafka novellájából lépne a képbe, de van benne valami a megfeszített Krisztusból is.
A Maurits-rajzokat és festményeket a folyóiratból, Symposion-könyvek fedőlapjáról és egy pazar kiállítású, a Fórum nyomdáját dicsérő albumból kell megidéznem, noha szerzőjük ott ül a szerkesztői íróasztal mellett. Lényegében hagyományos jóízléssel berendezett magánlakásban, de a falakon más avantgarde festmények társaságában Maurits Ferenc képei nem tették rám azt a hatást, a mit korlátozottabb felületen nyújtanak. Félelmetes világ a Mauritsé, a Benesénél is félelmetesebb, noha dagadt fejű és testű homunkuluszai szintén az elállatiasodás felé mutatnak. A torzítottságban is felfedezhető rajztudáson túl, esztétikai értékük nem vonható kétségbe, más kérdés azután, hogy ezt az esztétikumot milyen széles közönségréteg hajlandó ma elfogadni.
Ha Benes metszeteiről Kafka jutott eszünkben, a Piros Frankenstein című Maurits-albumot bevezető Oto Bihalji-Merin joggal emlegeti Beckettet: „A megfestett és megrajzolt figurák a becketti színpad sorskérdésének ábrázolói.” Az elaprózott vonalak egy finom rezdülésű ifjúság antennái, amelyet a halál foglalkoztat, mielőtt az életet megismerte volna.” Ezt az „abszurd költészetet” egyébként a Piros Frankenstein festője kevésbé abszurdban is megfogalmazza, az elfogadhatatlan pusztulás-hangulatot az élet oldaláról kérdőjelezve meg, amikor verset ír:
Érthetetlen e sötétség és a testünk
is érthetetlen.
Érthetetlen ez a fal, a repedések
körülöttünk.
A penész testünk alatt,
a mozdulatlanság.
Megjelent A Hét III. évfolyama 27. számában, 1972. július 7-én.
