Modern vagy egyértelműbb, szűkebb és a lényegre mutató megnevezéssel: abszurd költészet és képzőművészet egymásra találása, valóságos szimbiózisa nem egyedülálló, rendhagyó jelenség a Symposion házatáján. Radikálisan szürrealista szerkezetű regényében, a Rovarházban Tolnai Ottó (a folyóirat szerkesztője) meg is teoretizálja ezt a szimbiózist: „valami titokzatos misztikus szövegekről van szó semmi szükség nekigyűrkőzni a desifrálásnak elég csak lefotografálni tekinteteddel mint a játszmát vesztett sakkozó aki mielőtt összelökné a faragott bábukat még egy pillantást vet a táblára”. Maga a fotó, a fotó-grafika már-már a szöveggel egyenlő teret követel az egyes lapszámokban, de a Kapitány László tervezte, szebbnél szebb kivitelezésű kötetekből is nem egyszer kiszorítja a rajzos megoldásokat. Tolnai verseskönyvét, az Agyonvert csipkét a szerző saját, meghökkentően merész, olykor a versek gondolatasszociációs szintjére emelkedő kollázsai díszítik, a Rovarház meg éppen sajátos könyvgrafikát valósít meg, melyben szöveg és kép nem is választható szét, minthogy a grafikai elemek új információt közvetítenek: a Tolnai-regény „illusztrációi” semmit sem mesélnek el, nem „cselekményesen” kapcsolódnak a szavakhoz, hanem az írói üzenet gondolati lényegére segíten ek összpontosítani, mindegyik valamilyen idő-értelmezésre, az idő végességére vagy végtelenségére figyeltet (egy csillagász arcképe az ifjabb Holbein metszetén, Rá napisten útja az alvilágban, azték mitológiai naptár), s hasonló szándékra utalnak a betűgrafika meg a tiszta fehér, illetve tiszta fekete oldalsík. Ebbe az egyetemes, talán elvontnak tűnő időérzékelésbe épülnek bele a legidőszerűbb, néhol pamfletélességű állásfoglalások, vallomások a hétköznapokról és a forradalomelméleti és gyakorlati kérdéseiről.
És minthogy mindegyre hazagondolok: sokkal szelídebb, ugyanakkor azonban tudatosabban átgondolt változata asszociálódik emlékezetemben e művészi korábrázolásnak és avantgarde önkifejezésnek a mi Szilágyi Domokosunk versépítményei révén (Búcsú a trópusoktól); ez a párhuzam annál inkább indokolt, mert egyértelműbb választ adhatunk, Szilágyi Domokos költészetét is tanúságul híva, e költői játékok, „különcségek”, tördelési rejtvények öncélú vagy hasznos voltára, korhoz-kötöttségére. A Hogyan írjunk verset parodizálón groteszk paragrafusos beosztása, a Haláltánc-szvit tragikus végkicsengésű, segítségért kiáltó Eliot-, Csokonai-, Bartók-, Werbőczi-, Shakespeare-zsoltár és újság-idézetei, különféle betűtípusok és nyomdai jelek felhasználásával, a ma emberéhez szólnak – ám e Szilágyi-szövegek „lefotografálhatósága” nem helyettesíti, hanem segíti a Tolnai-regényből Idézett „desifrálást”. Persze, a kérdés úgy is feltehető (és most ismét Tolnai pontot és vesszőt nem ismerő regényéhez fordulok), hogy „tulajdonképpen meddig is lehet játszani remélem egy egész életen át nem istentelen lenne ha igen”.
Valóban, meddig terjednek a modern művészet határai – és hol kezdődik már a képtelenség birodalma? Az átlagolvasó, az átlagnéző (akár egyetemi diplomával a személyi dossziéjában!) így fogalmazza a kérdést, abban a reményben, hogy kérdésére egyszer valakitől választ kap. Ilyen kérdésre nyilván nem lehet globális feleletet adni, hiszen előbb azt kellene tisztázni, hogy a kérdező mit tekint képtelenségnek, és mit ért modern művészeten: mert sem az egyiknek, sem a másiknak nincs abszolút mértékegysége – még csak korszakonként, földrészenként, országonként vagy városonként sem. A „modern” elvont, egyetemes kategóriája nem létezik, keretfogalomként kell felfognunk; ahogy a széles tájékozottságú kolozsvári román esztéta, Adrián Marino írja e kérdésnek szentelt könyvében, lehetetlen „egy absztrakt, ködösen kozmopolita, személyazonossági igazolvány nélküli modernizmusról” beszélni, figyelmen kívül hagyva egy kultúra, egy nemzeti közösség felfogását, igényeit a történelmileg körülhatárolt időben. És mindehhez még hozzá kell adnunk az érzékenység, az ízlés olyannyira szubjektív jellegét – vagyis nem lehet eléggé hangsúlyozni a „modern” fogalmának, jelentéstartalmának viszonylagosságát. Érdekes, hogy ez a rendkívül impulzív, személyes ellen- és rokonszenveit egy-egy vitában el nem rejtő ember milyen körültekintő, ha elméleti k érdésről van szó – legyen az akár a modernség.
De röpüljünk át ismét néhány száz kilométert; és térjünk vissza a „gyökértelenekhez”, a „hagyománytagadókhoz”, az ifjabb mesterekhez és tanítványaikhoz. Az „elrugaszkodott” Tolnai Ottó 1961-es Első esszéjében Babitsra, Halász Gáborra, Németh Lászlóra hivatkozik, a Sirálymellcsont egyik versében apjaként siratja el Kodályt. Ilyen verseket, esszéket olvasva, és persze az avantgarde és neoavantgarde számos, nekünk elfogadhatatlan túlzásáról is tudomást véve, talán mégis különbséget kellene tennünk az „ezeréves konvenció” elvetése és magának a történelemnek, az értékteremtő múltnak az elvetése között. Bori avantgarde-tanulmányai nem hagyják figyelmen kívül az előzményeket – megpróbálják egy sajátos látószögből újraértékelni mindazt, amit eddig realista hagyományként tartott számon az irodalomtörténet; lehet és kell a részeredményeken vitatkozni, de tagadni, hogy ez a közelítésmód friss levegőt visz a kutatásba, fölösleges. A vádak, persze, mindig kölcsönösek. Călinescu, a századközép nagy román irodalomtörténésze a rá jellemző szellemességgel mutatott rá e viszonylagosságra (Marino idézi őt): „Egyesek azt mondják, hogy én távol állok tőlük, holott én azt hiszem, hogy ők állnak távol tőlem .”
Optika kérdése az egész…
Telnek az évek, s harmincon túl egyre gyakrabban figyelmeztetik az embert, ne számítsa magát a fiatalok közé, erre a névre, erre a rangra már mások tartanak igényt. És kérdés, hogy melyik rang ér többet, a megszolgáltan vagy akár meg nem szolgáltan elnyert, avagy a jövőbeli, a semmilyen reményt még ki nem záró: az ifjúságé, akinek már mindent szabad, vagy akinek még mindent szabad? A hájas pöffeszkedésnél bizonyára rokonszenvesebb a helykövetelő tiszteletlenség; a valami más, a valaki más esetleg megújítót jelenthet, az előző nemzedékkel, az apák, sőt bátyák nemzedékével szemben.
szüleink az eperfához láncoltak
bennünket
és jeges nullás nikkellel
minden tavasszal letúrták
sörényünket
ám mindig megütköztek
a csillogó kobakokon
évről évre mind több és nagyobb
volt
a púp a heg a seb
A költő (Tolnai) nem lelkesedik azért a szülői gondoskodásért, amelyik a csörgő láncokból a csillogó kobakokra parókát tornyoz –, de nem is hajlandó nemzedéki alapon felmentést adni mindennek, ami fiatal, vagy annak mondja magát:
régente az ezüstgombok apáról fiúra szálltak
most évről évre változik a divat a
lelkileg alig bútorozott
gerincre alkuvás
Lászlóffy Aladár nem teketóriázó, önvizsgálatot sürgető rokon szavaival: „Hányan rohadtak el húsz és
harminc között. E kor a férfit vagy remetét érleli bennünk.”
Ahhoz, hogy az új nemzedék ne csak az ezüstgombot vesse le, hogy ne csak a parókát ne fogadja el, hanem a divat helyett vagy akár a divatban a tartós etikai-esztétikai értéket keresse – ahhoz nem elég a folyóiratolvasót befolyásolni, az Új Symposion közönségét meggyőzni.
Sokkal, de sokkal előbb kell kezdeni a nevelést. Egyik legkedvesebb újvidéki emlékemet elevenítem fel, egy kora reggeli tankönyv-vita eleinte nem sokat ígérő benyomásait A harmadik elemisták két k ísérleti olvasókönyvéről volt szó ezen a megbeszélésen, amelyre barátomat inkább udvariasságból, mintsem meggyőződésből kísértem el, s ahol a jobbiknak tartott, Aranykapu című, több színnyomású olvasókönyvet ugyancsak elmarasztalták az esztétikai szempontokat háttérbe szorító didakticizmus miatt. Mindezt régen elfelejtettem volna, ha történetesen nem kapok emlékül egy példányt az Aranykapuból, s végig nem lapozom, illetve egyre meglepettebben olvasom; mert igaz ugyan, hogy itt is akadnak nevelési célokra készült „pedagógiai olvasmányok”, a könyv jellegét mégis Illyés Gyula, Weöres Sándor, Csanádi Imre versei adják (de szerepel a költők közt Guillevic, Guillén, Julián Tuwin, Jebeleanu, Hermán Hesse is!), a mesék, történetek többségét Móra Ferenc, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond, Benedek Elek, Veres Péter, Branislav Nusic írta – ha történetesen nem „névtelen”, magyar, szerb, indus, eszkimó, francia népmesék. Vajha ilyen olvasókönyvet szidhatnánk, gondoltam magamban, tegnapig, amikor sikerült kézhez kerítenem a kolozsvári születésű, kisiskolásokhoz szóló új gyűjteményt, a Barangolás Meseországbant, amely nálunk, azt hiszem, először, szinte kizárólag irodalmat, írók alkotásait adja a gyermek kezébe, Heltai Gáspártól Jancsik Pálig. És ez nem csak a tanügyi szaklapra tartozó kérdés, feltétlenül hozzátartozik jelen utazásunk témaköréhez. Ugyanis biztos vagyok benne, aki az Aranykapun és a Barangoláson s a náluk jobb olvasókönyveken nő vers- és irodalomszeretővé, az könnyebben eligazodik majd értékek és hamisítványok között, de könnyebben fedezi fel a szépséget „modern” alkotásokban is. Aki középiskolában nem egymástól, s különösen a világirodalom mozgásától elszigetelt irodalomtörténeti adatokat tanul meg, hanem az irodaloméletét tanulmányozhatja, egészen napjainkig, az másképpen fog reagálni arra a provokációra, amellyel a kortárs avantgarde manapság oly gyakran választásra, elfogadásra vagy azonnali visszautasításra készteti az olvasót, a nézőt.
Minél több művészeti információt szerez az ember, annál világosabban rajzolódik ki az esztétikának ma talán minden előző kornál erőteljesebben érvényesülő alaptörvénye: az egyes művészeti ágakat nem lehet egymástól elszigetelni, a problémák, a gondolatok, a megoldáskeresések nemcsak az életből áradnak a műalkotásba, hanem egyik műből a másikba is, nehéz volna az elsőt, az „őspéldányt” megnevezni. Amit például Zilnik, a Rani radovi (Korai művek) című filmszerzője romantikus pátoszú, majd kiábrándult képsorokban bemutat, azt a Belgrádban élő jeles költő, próza- és esszéíró, Danilo Kis jóval az európai diákmozgalmak előtt, 1960-ban zaklatott szerkezetű, izgalmas „szatirikus költemény” -be, egyéniség- és igazságkereső kisregénybe írta. A Manzárd diákhősei a következő könyveket tartják az üvegbúra alatt (hogy a padlás patkányai hozzájuk ne férjenek, kárt ne tegyenek bennük): „Spinoza latin nyelvű Etikáját, egy héber nyelvű Szentírást, a Don Quijotét, Marx és Engels Kommunista Kiáltványát, egy diétás kézikönyvet, Rostand-nak az Egy biológus elmélkedését, a Jógát mindenkinek című könyvet, Jeans csillagokról szóló művét, Rimbaud Egy évad a pokolban ciklusát, Stendhal könyvét a szerelemről, Weininger Nem és jellemjét, van Gogh népszerű reprodukcióit és egy nemzetközi vasúti menetrendet.” És akárcsak a három fiú meg a szép testű lány a Rani radoviból, ők is pótolhatatlannak érzik a személyes tapasztalatot, de mindjárt a könyv elején ráébrednek a személyes tapasztalatban gazdagodás akadályaira: „A baj akkor kezdődött (emlékszel?), amikor rájöttünk – már előkészítetted a pisztolyokat –, hogy ha megismerjük az öngyilkosságot, ezzel még nem ismerjük a legyilkolt lelkiállapotát.”
Tehát paródia? Az is. Több és kevesebb annál. Rendkívül tehetséges, jellegzetesen ifjúkori mű a Manzárd, mely miközben komolyan veszi, meg is mosolyogja az ifjúság ön- és világmegváltó kísérletét – de a mosolyban felfedezhető egy keserű szájrándítás: „Nem szeretem azokat, akik úgy kerülnek ki mindenből, mint a földigiliszták.
Sebek és horzsolások nélkül. Komédiások…
DETRONIZÁLNI KELL A MANZÁRDOT!
Föl kell melegíteni a napsütéssel!
Teljes nappali fényben kell nézni a falrepedéseket.”
Megjelent A Hét III. évfolyama 28. számában, 1972. július 14-én.