Nyolcvan szerkesztői év? Bizonyára világcsúcsnak számítana. (A magam ötven-valahányával is úgy gondolom, korosztályos teljesítmény birtokosának tudhatom magam.) Mégis hajlok rá, hogy Gálfalvi Zsolt szerkesztőnek született (1933-ban) – bár nem tudom, gyermekkorában volt-e alkalma iskolai lapot szerkeszteni –, élete sora pedig úgy hozta, hogy kezdő húszévesen, még bolyaista bölcsészként az előző korszak legendás redaktorának, Gaál Gábornak a közelébe kerüljön. És ugyancsak még a húszas éveinek elején az önállósulás lehetősége nyílt meg előtte, hiszen az Igaz Szó munkatársa lett Marosvásárhelyen, egy fiatal csapatban, huszonkilenc évesen pedig főszerkesztő-helyettese.
Nem irodalmi jellemzést írok, hanem köszöntőt, és a saját emlékeimet próbálom összefoglalni. És akkor visszalapozva, az Utunknál állok meg egy percre: könnyen felidézem, mekkora revelációként hatott a kritikaírással kacérkodó egyetemistára az idősebb Gálfalvi testvér (öccse még úgyszólván gyerek volt) Illyés Gyula Kézfogások című verskötetéről közölt méltatása (1957 januárjában), vészesen romló romániai időben, fokozódó ellenséges hangulatban.
És Zsolt egyelőre folytatta a bátorság iskoláját (?), a vásárhelyi folyóirat korai szakaszában, legalábbis az induló fiatalok, a jövendő Forrás költőinek üdvözlésével, könnyítve Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos és társaik útját a befogadás tekintetében, a dogmatikus merevségektől, nehezen áttörhető konzervativizmustól fuldokló irodalomba.
Személyesebbre váltva: Gálfalvi Zsolt akkor ütött meg emberséges hangot az ifjú (potenciális) munkatárssal szemben – amiről levelek sora tanúskodik –, amikor a Hajdu Győző „szellemiségétől”, úgymond pártosságától áthatott Igaz Szó kezdett engem végképp elidegeníteni, és arra kényszerített, hogy hátat fordítsak Marosvásárhelynek. Újra kellene olvasnom ezeket a kéziratkérő vagy magyarázkodó leveleket és persze a szóban forgó Igaz Szó-számokat, fel-, illetve lemérni, mire is jutottunk esetenként a kiegyezésben, meddig működhetett munkatársi viszonyunk fenntartása.
Zsolt Bukarestbe került, az Előréhez, majd A Héthez, a 89-es változás után pedig maradéktalanul megnyíltak a lehetőségek előtte s a fegyvertársaknak vélt (bizonyult?) társak előtt, így a bukaresti hetilap kitárta a kapukat erdélyi (romániai) és magyarországi szerzők (a jobbak…), érdemi szövegek közlése érdekében. Sok átvétellel nyilván a határ túloldaláról – de ez is a jó szerkesztői szemet dicséri –, jó és fontos lapot szerkesztett Zsolt Bukarestben, hovatovább egyedül.
Nagy kár, hogy az anyagi ellehetetlenülés a megszűnés felé indította el A Hetet.
Azóta a lelkiismeretes, megbízható olvasó Gálfalvi Zsolt, ismét vásárhelyi lakosként, hazai pályázatok lektoraként bizonyítja: az évek múlásával a szerkesztői tudásnak, kritikai érzéknek, elkötelezettségnek nem kell lanyhulnia – tovább lehet dolgozni, „státuson” kívül is, az erdélyi magyar irodalomért. És Zsolt ezt teszi. Adósunk viszont hosszú irodalmi (írószövetségi) – és átmenetileg politikai – pályája bonyolult emlékeinek a megírásával.
Én meg tartozom Zsoltnak még egy köszönettel. 1973-ban mint a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács nemzetiségi igazgatóságának vezetője hivatalosan kiutalt a nemzetközi PEN meghívó levelével először Nyugatra utazó harminchat éves kritikusnak és korunkos szerkesztőtársnak 5, azaz öt USA dollárt. Igaz, hogy ebből egyetlen párizsi szállodai éjszakát sem tudtam kifizetni, ám a gesztust változatlanul értékelem.
A marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában 2013-ban megjelent Gálfalvi Zsolt 80 éves című emlékfüzet írása.